rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. december 13.

Az 1995-ös tandíjellenes tüntetés egyik főszervezője, később a Fidesz főtisztviselője a diáktüntetésekről
Szabó László főiskolai adjunktus

Bolgár György: - Ön nemrégiben még a közszolgálati médiumok, az MTVA kommunikációs igazgatója volt, aztán előzőleg az Orbán-kormány helyettes államtitkára, azt megelőzőleg a HÖKOSZ, a mai HÖOK volt elnöke, az 1995-ös tandíj-ellenes tüntetések egyik fő szervezője.

Azért gondoltam, hogy megkérdezem Önt, mert Ön akkor vált országszerte híressé, amikor Bokros Lajos előállt a tandíjjal, Ön pedig előállt az egyetemistákkal és országos hírnevet szerzett. Na mit szól most, tizenhét évvel később?

Szabó László: - Nyilván déja vu érzése van az embernek. Abban az időszakban is, amikor én hallgatói vezető voltam és most is azt látom, hogy az egyetemisták az érdekeikért harcosan és intelligensen képesek fellépni, és ez szerintem mindannyiunkat örömmel kell hogy eltöltsön. Olyan fiatalságunk volt és van, aki felismeri a saját érdekeit és azokért fel tud szólalni. Ez az én időszakomban is így volt és most is úgy látom, hogy így van. Kulturáltan és legfőképpen szellemesen teszik, és ez szerintem helyes.

- Vagyis ha most Ön volna a HÖOK vezetője vagy egyik vezetője, ugyanazt csinálná, mint ezek a mai fiatalok?

- Ez nehéz kérdés. Ma már messze nem ismerem annyira a felsőoktatási helyzetet, mint annak idején ezt kénytelen voltam tenni hallgatói vezetőként. Egy dolgot biztosan látok, és nekem ebben a mai helyzetben ez a legrémisztőbb, hogy bármelyik szereplőjét is hallgatom ennek a vitának, ami most a tandíj körül zajlik, mintha mindegyik szereplő pontosan ugyanazokat a mondatokat mondaná, mint tizenhét évvel ezelőtt. Ugyanazt mondják a rektorok, ugyanazt mondják a hallgatók, ugyanazt mondja a kormány. Mintha úgy telt volna el tizenhét év a magyar felsőoktatás környezetében, hogy nem történt semmi. Mintha mindenki ugyanazon érdekek mentén, ugyanolyan sérelmeket felemlegetve és ugyanolyan lehetetlen finanszírozási helyzetről beszélve kommunikálna. Ez kicsit szomorú.

- De egy dolog azért mégis történt a tizenhét évben, méghozzá egy nagyon súlyos és szimbolikusan is rendkívül fontos dolog, a 2008-as népszavazás, ahol a Fidesz és mögötte a szavazók hatalmas többsége elutasította a tandíj bevezetését a felsőoktatásban. Ez alapvetően más helyzetet kellett volna hogy eredményezzen, és Önnek mégis déja vu érzése van és jogosan, hiszen minden ugyanúgy történik. Ugyancsak bevezetik a tandíjat, ráadásul sokkal súlyosabbat, mint amikor Gyurcsányék próbálkoztak vele. Ráadásul, ha nem is teljesen váratlanul, de mindenféle előkészítés, vita, konzultáció nélkül. Vagyis mindenki itt áll néhány héttel az egyetemi jelentkezések beadása előtt. Miért nem okul a Fidesz legalább a saját történelméből, a saját sikereiből, miért nem arra épít és úgy próbálja meg átalakítani a felsőoktatást?

- Ha én tanácsot adhatnék ebben a kérdésben bárkinek, aki ebben a vitában részt vesz – nem adok ilyen tanácsokat egyébként hála a jó Istennek...

-… Ha már ezt említette, nem is kéri senki?

- Nem. Szóval akkor két dolgot mondanék. Az egyik az, hogy én úgy olvasom a mostani megszólalók nyilatkozatait és annak idején is így volt ez, hogy önmagában a tandíj létjogosultságát vagy lehetőségét senki nem veti el, a hallgatók sem vetik el. 95-ben sem tettük. Hanem azt mondtuk akkor, és úgy érzékelem, hogy most is azt mondják a hallgatók, hogy szeretnék látni azt, hogy mi minden történik a felsőoktatásban annak érdekében, hogy az immár tandíjas felsőoktatás az ő céljaikat, az ő boldogulásukat szolgálja. És talán ezt nem látják világosan. Hogy aztán ebben ki a hibás, ennek az elemezgetésébe most én nem mennék bele, de az egészen biztos, hogy abban Önnek teljesen igaza van, hogy az önmagában egyedüliként bevezetendő tandíj intézménye mindig is elutasításra fog találni. A múltban is így volt, most is így van, a jövőben is így lesz. A másik pedig, amit én talán tanácsként adhatnék bárkinek, az az lenne, hogy én úgy tapasztaltam – persze ebben a kérdésben elfogult vagyok –, hogy a felsőoktatás átalakításában és megreformálásban, megújításában, modernizálásában igazából mindig csak a hallgatók voltak érdekeltek. Más a felsőoktatás szereplői közül nem érdekelt ebben valójában. És ezért szerintem nagyon fontos lenne, hogy a kormányzat találja meg azokat a pontokat, ahol szövetséget tud kötni a hallgatókkal. És szerintem ezt meg is fogja találni. Most a helyzet kibékíthetetlennek tűnik, de én azt hiszem, hogy meglesznek ezek a pontok, és a hallgatók józan felismerésére támaszkodva igenis meg lehet újítani a felsőoktatást.

- Ön életkorát tekintve is nagyjából a fideszes politikusnemzedékéhez tartozik, talán három-négy évvel fiatalabb náluk. De jól is ismeri őket a közigazgatásból is, politikából is. Mi magyarázza Ön szerint azt, hogy egy ilyen párt, amelyik szinte az egyetemről került be a politikai életbe, a közéletbe, ennyire elfelejtette a saját múltját és úgy lép ebben a felsőoktatási helyzetben, mintha senkire nem volna tekintettel?

- Én ebben nem értek egy Önnel. Ezt nem a bennem lévő lojalitás és kooperáció miatt mondom a jelenlegi kormányzat és annak vezetői iránt, amire személyes okom is van, hanem azért, mert azt hiszem, hogy azt helyesen ismerte fel a kormány, hogy a kétharmad azzal a felelősséggel jár, hogy ilyenkor nem lehet lustán végignézni, hogy mi történik az országban, hanem ami rosszul működik, azt meg kell változtatni. A felsőoktatás is egy olyan terület, amelynek rendkívül sok eleme rosszul működik és ezt meg kell változtatni. Abban már valóban egyetértek Önnel, hogy jó néhány ponton ez nem kellőképpen végiggondoltan történik. De abban én maximálisan támogatom a kormányzatot, ha ez bármit is számít egyébként, hogy a felsőoktatás megújítását el kell végezni. Valóban nap, mint nap látunk olyan elemeket és olyan hallgatókat a felsőoktatásban, amik és akik nem oda valók. Ezen biztosan változtatni kell. Nekem most úgy tűnik, hogy ez a tandíj-ügy, ha nem sikerül nagyon gyorsan normalizálni a helyzetet, akkor sajnos az egész felsőoktatás modernizációjának a gátjává válhat.

- Én azt hiszem, hogy mégiscsak egyetértünk, mert én is úgy gondolom, hogy kétharmad birtokában a kormánynak még nagyobb felelőssége van, mint egy szimpla többség esetében.

- Így van.

- Hiszen meg tud mindent csinálni. Csakhogy ez a kormány úgy értelmezi a kétharmadot, hogy mindent meg tudunk csinálni és ezért mindent meg is csinálunk, ami az eszünkbe jut. És nem egyeztetünk, nem konzultálunk, nem vizsgálódunk, nem próbálunk kompromisszumokra jutni, nem kérdezzük meg se az ellenzéket, se az érintetteket, hiszen meg tudjuk csinálni legálisan. És ebből következnek a hibák. Vagyis a felelősség mellé, hogy csinálni kell valamit, nem társul egy másfajta felelősség, hogy az ország sorsát is figyelembe kell venni, nemcsak azt, hogy egy törvényt hogyan lehet elfogadni.

- Messzire vezetne ez a beszélgetés ebben a formájában. Én maradnék a tandíj kérdésének témakörében. Nem lehet, hogy azért is szerencsés, hogy a hallgatók most artikulálják a véleményüket és elmondják, hogy mit gondolnak erről a helyzetről, mert így éppen hogy rá tudják döbbenteni a kormányzatot arra, hogy bizonyos kérdések és a felsőoktatás húsbavágó kérdés, nemcsak a hallgatók számára, hanem a családjaik, a testvéreik, a barátaik számára?

- Magától nem tudja a kormányzat vagy Orbán Viktor? Persze, hogy tudja, csak nem veszi figyelembe.

- Én nem hiszem. Le fog ülni a kormányzat, kénytelen lesz leülni a hallgatókkal.

- Nem lett volna jobb, ha valamiféle külső nyomás nélkül, demonstráció nélkül ül le? Hiszen tudja, hogy vannak más érdekek is, és azokat figyelembe kell valamennyire venni.

- De, biztos. Az nyilván valóban nem hiányzik senkinek, hogy ezresével, tízezresével sétáljanak fiatalemberek az utcákon és tüntessenek. Egyébként szerintem ez sem baj néha.

- Nem baj, persze. Főleg, ha ilyen normálisan és civilizáltan történik, mint most.

- Meg még egy dolog, ami nekem mindig nagyon fontos szempontom volt. A magyar közélet egy görcsbe rándult közélet, itt mindenki állandóan ideges, kiabál, káromkodik, hisztizik. Végre látunk egy olyan társadalmi csoportot, amelyik szellemesen, néha saját magán is nevetve tudja megfogalmazni a gondolatait. A magyar közéletből a humor hiányzik a legjobban egyébként. Tudom, hogy közben nehéz helyzetben vagyunk, de mégis a humor nagyon fontos eleme a közbeszédnek szerintem. És az egyetemisták mindig behozzák ezt az elemet, amit én mindig örömmel látok.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái