Kérdések és kérdőjelek: a demokratikus ellenzék dilemmái
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2013. február 07. csütörtök, 05:16
Tizennégy hónappal a következő választások előtt a nyilvánosságot, a társadalmat talán leginkább foglalkoztató kérdés, képes-e az Orbánnal és a Fidesszel szembenálló demokratikus ellenzék megszervezni magát, képes-e olyan alternatívát nyújtó összefogást teremteni, amely mögé a választópolgárok többsége odaállhat, s 2014-ben leválthatja a jelenlegi kormányt. Hogy erre az összefogásra szükség van, azt a demokratikus ellenzék egyetlen szereplője sem vonja kétségbe. Mára egyértelművé vált, hogy az Orbán-kormány végletessé fokozta a magyar társadalom politikai megosztottságát: az egyik oldalra kerültek a jelenlegi rendszer hívei, támogatói, a másik oldalra pedig mindazok, akik elutasítják ezt a rendszert. Igaz, az MSZP-n belül időnként hallani – pontosabban, lehetett hallani – olyan hangokat, hogy ők egyedül is képesek a Fidesz-KDNP legyőzésére, de ezeket a nem túl kreatív gondolatkísérleteket valójában soha nem vette senki komolyan. Marad az összefogás. Vagy legalábbis a gondolata, az igénye. Mert a megvalósulás tekintetében, az összefogás politikai realitásának tekintetében a kételyek az utóbbi hónapokban nem csökkentek, sőt, inkább nőttek. S ennek a ténynek több olyan megnyilvánulási formája, illetve oka is van, amelyeket érdemes és szükséges is számba venni.
Mindenekelőtt arra kell utalni, hogy míg a kormánypárt támogatóit szorosan együtt tartja a gazdasági érdek, a nemzeti-keresztény ideológia, a politikai fanatizmus, a nemzeti szuverenitás mítosza, a bezárkózás, a bizalmatlanság, az ellenségképek és az elvakultság, addig a demokratikus ellenzéknek egy több szempontból is erősen tagolt politikai arénában kell(ene) egységet teremtenie. Jól látható ugyanis, hogy a magukat a demokratikus ellenzékhez soroló pártok, szakszervezetek és legkülönbözőbb civil társadalmi szervezetek között nagyon jelentős, esetenként áthidalhatatlannak látszó politikai, ideológiai, értékbeli szembenállások vannak – gondoljunk csak a globalizáció eltérő megítélésére vagy olyan belpolitikai vitákra, mint az ügynökkérdés vagy a 2010-et megelőző kormányzati tevékenység megítélése. Ezeket a szembenállásokat ugyan látszólag felülírja vagy eltakarja az Orbán-rezsim leváltásának közös szándéka, a valódi politikai együttműködést, a közös, a választópolgárok döntő többségét meggyőző alternatíva létrehozását azonban igencsak megnehezíti. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – egyébként érthető módon – egyetlen párt sem akar identitását veszélyeztető, elképzelt vagy tényleges választói célcsoportjainak akaratával szembemenő, ugyanakkor az összefogás szempontjából elengedhetetlennek tűnő kompromisszumokat kötni. A pártok egy része, a kisebbek, a társadalmi támogatottság tekintetében gyengébbek, elsősorban önmaguk megerősítésére törekszenek, olyan stratégiákat kovácsolnak – ennek legszembeötlőbb példája a Schiffer-féle LMP –, amelyek arról szólnak, hogy miért nem törekszenek fenntartások nélkül az összefogásra. Ezzel párhuzamosan nem lehet nem észrevenni a demokratikus ellenzéken belüli folyamatos taktikázást, az egyes ellenzéki csoportok, pártok, politikusok kirekesztésére irányuló igyekezeteket, a pillanatnyi politikai érdekeknek megfelelő – nem ritkán átlátszó, satnya – moralizálást.
Az összefogás problémáját tovább mélyíti, hogy a demokratikus ellenzék oldalán egyre több párt jelenik meg, s követel magának nyilvánosságot, illetve részt az Orbán-kormány leváltásában. Mindez önmagában aligha jelentene problémát, hiszen a demokrácia egyik jele, megnyilvánulási formája a politikai sokféleség. A baj sokkal inkább az, hogy ezek a szervezetek gyengék, mind a szervezettség, mind pedig a politikai akcióképesség szempontjából. Kétséges, bizonytalan, vagy egyszerűen nem létező (de bizonyosan nem látható) a társadalmi támogatottságuk, sok esetben nem világos a politikai irányultságuk, társadalom- és jövőképük sem, nincsenek használható, reális szakpolitikai elképzeléseik. Ezek a pártok gyakran nem állnak többől, mint egy-egy erősebb egyéniség körül tömörülő baráti társaságból vagy érdekcsoportból. Ugyanakkor a választópolgárok pontosan látják, hogy ez a „sokféleség” valójában olyan széttöredezettséget jelent, ami már önmagában is az Orbán-kormány malmára hajtja a vizet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az összes ellenzéki erőnek egyetlen pártot kellene támogatnia, hanem csak azt, amire már az előbb is utaltam, hogy nem látni a kispártok mögötti erőt, az összefogásra irányuló tényleges hajlandóságot.
Különösen akkor nem, amikor az új – és egyes esetekben sokat ígérő – kezdeményezések, hol tudatosan, hol akaratlanul, összemossák a 2010 előtti és utáni időszakot, s ezen keresztül igyekeznek helyzetbe hozni magukat. Éppen ezért világosan le kell szögezni: ma nincs olyan párt a demokratikus ellenzék oldalán, amely ne viszonyulna kritikusan a 2002 és 2010 közötti kormányzás egyes intézkedéseihez. Az egész nyolc évnek a teljes elutasítása azonban nemcsak igazságtalan, hanem értelmetlen is. Ugyanis ez a magatartás pontosan azt nem teszi lehetővé, ami a lényeg lenne, a differenciált megítélést, s az annak alapjául szolgáló kritikai szellemet, a nyílt társadalmi vitát. Azok, akik nem képesek vagy nem hajlandók erre a differenciáltabb megítélésre, nemcsak a politikai kultúrának ártanak, nemcsak a társadalomban egyébként is meglévő politikaellenes hangulatot erősítik, nemcsak az ebben gyökerező politikai passzivitást bátorítják, hanem akarva-akaratlanul a jelenlegi kormány politikáját támogatják, amelyik ugyanebben az ideológiában gyökerezik. De van itt még egy bökkenő. A kispártok egy része, azok az újonnan alakult civil szervezetek, politikai mozgalmak, amelyek a rendszerváltás egészét utasítják el, s ezért azt hangoztatják, hogy nem lehet visszatérni a 2010 előtti állapotokhoz, akarva-akaratlanul megtévesztik a társadalmat. Nincs ugyanis a demokratikus ellenzék oldalán egyetlen olyan párt sem – sem a Demokratikus Koalíció, sem az MSZP nem ilyen, hogy egyértelműen fogalmazzak –, amelyik egyszerűen a 2010 előtti állapotokat akarná rekonstruálni. A döntő kérdés nem is ez. Hanem az, hogy mi az, ami a 2002 és 2010 közötti időszak kormányzati filozófiájából és gyakorlatából vállalható és folytatható, és mi az, ami nem; hogyan, milyen elvek és értékek alapján lehet és kell megújítani a politikai kultúrát, a politikai morált, a kormányzást Magyarországon. Az elgondolkoztató, hogy ha a hangzatos kijelentések, az öncélú politikai retorika mögé tekintünk, akkor ebben a tekintetben nincsenek lényeges különbségek a demokratikus ellenzéken belül – átlátható pártfinanszírozás, a korrupció, a politikai és a gazdaság oligarchikus összefonódásának felszámolása, a „foglyul ejtett állam” kiszabadítása, a demokratikus intézményrendszer helyreállítása, az igazságosabb társadalom eszméje, a társadalom további szétszakadásának megakadályozása, a fenntartható fejlődés, az emberi méltóság, az emberi jogok és a kulturális sokféleség tiszteletben tartása, a kisebbségek védelme stb., mind olyan eszmék, amelyek a demokratikus oldalon álló politikai pártokat és mozgalmakat egyaránt jellemzik. Ezek azt mutatják, hogy – minden vita ellenére – létezik a demokratikus ellenzéken belül értékeken nyugvó, az Orbán-kormánnyal szembenálló alternatívát kínáló és a politikai cselekvés alapjául szolgáló konszenzus.
Éppen ezért azt kell mondanom, azok a nagyhangú követelések, amelyek gyökeresen új politikát, eddig nem létező „új pólust”, új politikai elitet követelnek, félrevezetők. Elsősorban azért, mert új politikai eszmék, új politikai elit(ek) kialakulása, létrejötte mindig egy folyamat eredménye, nem pedig hangoskodó ki- és bejelentések következménye. Az új politikai elit, és az ezzel szorosan összefüggő politikai morál – amire egyébként ennek az országnak szüksége lenne – azonban nem fog, nem tud úgy kialakulni, hogy a korábbi politikai osztály egészét kiátkozzák. Addig ugyanis, amíg egyes szervezetek azt gondolják, fenntarthatják maguknak azt a jogot, hogy mintegy kiválogassák, kik, mely pártok és mely politikusok vehetnek részt az Orbán utáni Magyarország megteremtésében és kik nem, addig nem lehet új politikai morálról, új politikáról beszélni, mert ez a gyakorlat pontosan annak a szemléletnek a folytatása, ami ellen irányul(ni szeretne). Úgy gondolom, hogy az új politikai elitnek, az újonnan alakult és alakuló politikai mozgalmaknak, a formálódó civil ellenállásnak az ilyen egyházi kiátkozáshoz hasonló megnyilvánulások helyett a kiegyensúlyozott mérlegelésre épülő, nyílt és előítéletektől mentes, nyilvános vitákban megnyilvánuló politika- és társadalomkritikában kellene kiformálódnia. Amíg ez nem történik meg, addig nem lesz tényleges előrelépés, addig továbbra is érvényesülni tud a jelenlegi kormány mindenen és mindenkin átgázoló, cinikus, ostoba és kíméletlen politikája.
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
