A betyárok dicsérete
- Részletek
- 2013. február 09. szombat, 02:55
- Kálmán C. György
Kálmán C. György McKenzie Wark könyvéről és részlet McKenzie Wark: Hackerkiáltvány című könyvéből (fordította Nagy Mónika Zsuzsanna, Budapest, Noran Libro Kiadó, 2010, 213 old., 2790 Ft.)
Kálmán C. György
A betyárok dicsérete
A „hacker” szónak – már amennyire egyáltalán ismeretes – elég rossz csengése van Magyarországon. A hacker afféle tolvaj, számítógépes csibész, aki pénzért hozzáférhető komputeres játékokat vagy adatokat ingyen (vagy jóval olcsóbban) feltör, hozzáférhetővé tesz; nem átall hivatalos helyekre a jól őrzött kapuk megkerülésével (vagy szétrombolásával) behatolni, saját szórakozására vagy a nagyközönség mulatságára belenyúl az ott talált tartalmakba. Jó esetben Robin Hood, aki mások érdekében, a nyilvánosság (és az adatoktól ilyen-olyan okból megfosztottak) kedvéért kinyitja mindazt, ami eddig el volt zárva, és önzetlenül átadja azt, amit másoknál talál – rossz esetben folytonos menekülésben levő bűnöző, aki jogosulatlanul használja fel mások tulajdonát, számítógépes szakismereteit kihasználva tömi meg saját zsebét olyan „anyagok” (zene, film, játék, adatbázis stb.) segítségével, amelyek előállításában semmiféle részt nem vállalt.
A hacker tehát gyanús, a társadalom (és a termelés, a munkamegosztás, sőt az emberi együttélés) peremén levő figura. De azért azok közül, akik – persze, lássuk be, egyelőre a társadalom kisebbségét alkotják, még a fejlett amerikai és európai civilizációban is – naponta és rendszeresen használják az internetet, nagyon sokan használják (ki) a hackerek szemfülességét és szaktudását. Hogyne hallgatnánk ingyen (a szerzői jogdíjak megfizetése nélkül) zenét a komputeren? Hogyne néznénk meg egy-egy videoklipet vagy akár teljes filmet, ha megtehetjük? És miért ne olvasnánk nagy élvezettel az innen-onnan kiszivárgott (kiszivárogtatott) titkos adatokat, levelezéseket, vagy akár irodalmi szövegeket? Bűnrészesek vagyunk? És mi lenne velünk, jól nevelt és szabálykövető állampolgárokkal a hackerek nélkül?
A hackerek léte olyan kérdéseket vet föl, ahol a társadalomtudomány, a technológia és az etika találkozik. Tekinthetjük mindezt afféle átmeneti jelenségnek, az új technológia vadhajtásának, amit majd a törvények és a szokások előbb-utóbb szabályozni fognak; de úgy tetszik, súlyosabb problémák végiggondolására is bővel alkalmat ad. Ezt bizonyítja McKenzie Wark könyvnyi terjedelmű kiáltványa, amely a hackerek ürügyén – vagy a hacker példáján keresztül, az új, globális kommunikáció kapcsolatrendszereit megfontolva – szól erről a furcsa világról. Ami a mi mindennapi, ismerős világunk is, bármennyire távol tartanánk is magunkat a számítógépes kalózkodástól.
Wark „kiáltványnak” nevezi művét, és első soraiban a Kommunista kiáltványt idézi föl; ezt egyszerre tekinthetjük tréfának és halálosan komolyan veendő felütésnek, mint ahogyan ez a kettősség jellemzi az egész szöveget. Az apodiktikus, aforizmaszerű, tömör tételek arra biztatják az olvasót, hogy nagyon alaposan gondolkodjon el rajtuk, vonja le a következtetéseket, berzenkedjen vagy fogadja el őket – ugyanakkor van mindebben egy kis parodisztikus vonás, valami félmosoly, mintha Ward kicsit mulatna is a kiáltvány (kissé avítt) műfaján és az összevont szemöldökű tudományoskodáson.
De azért a Hackerkiáltvány alapvetően mégiscsak súlyos mondanivalójú és igen nagy műveltséggel, alapos érveléssel megírt munka.
Ward azt érzékeli – ami, meglehet, nálunk és ma még korainak és marginálisnak látszik –, hogy a globális internetes kommunikáció nemcsak átalakítja a társadalmat, hanem egyáltalán: másként kell beszélnünk az olyan, bevettnek és állandónak hitt kategóriákról is, mint az osztály, osztályharc, érdek, tulajon, szubjektum. Eközben a szerző magától értetődő és üde természetességgel használja a marxizmus eszközrendszerét; semmi kétséget nem hagy afelől, hogy bizony a másfél évszázados (és azóta bőven átalakult) fogalomrendszer alkalmazható, sőt kellő reflexióval érdekes eredményekhez vezet. A hackerek – például – nem írhatók ugyan le a hagyományos osztályfogalommal, de mibenlétük elemzéséhez mégis megkerülhetetlen, hogy ennek a kategóriának a segítségével közelítsük meg őket; másrészt viszont Ward olyan új osztályok megjelenését feltételezi („pasztorális”, „vektorális”), amelyekről Marx még nem adhatott számot, de amelyek a (poszt)modern társadalomban feltűnően jelen vannak.
A kiáltvány rendkívül élvezetes és lendületes könyv; provokatív, rendhagyó, a szabályokat minduntalan áthágó és ironikus – mint maguk a hackerek.
Részlet McKenzie Wark Hackerkiáltvány című könyvéből
[001] Démon járja be a világot, az absztrakció démona. Államok és hadseregek, vállalatok és közösségek sorsa függ tőle. Minden szembenálló osztály, akár uralkodó, akár elnyomott, tiszteli – mégis féli. A mi világunk vakon vág bele az újba, és bízik a szerencséjében.
[002] Minden osztály fél a világ könyörtelen absztrakciójától, amelytől pedig a sorsa függ. Minden osztály, egy kivételével, és ez a kivétel a hackerosztály. Mi vagyunk az absztrakció hackerei. Nyers adatokból hackelünk ki és alkotunk új fogalmakat, új észleléseket, új érzeteket. Akár programnyelv, akár költői nyelv, akár matematika vagy zene, akár hajlítás vagy díszítés a kód, amelyet hackelünk, új világokat absztrahálunk. Mindegy, hogy mint kutató vagy szerző jelenünk meg, mint művész vagy biológus, vegyész vagy zenész, filozófus vagy programozó, mindezen szubjektumok csupán egy apránként létrejövő és öntudatra ébredő osztály töredékei.
[003] És mégsem tudjuk igazán, kik vagyunk. Ezért igyekszik ez a könyv világossá tenni eredetünket, célunkat és érdekeinket. Könyvünk, a Hackerkiáltvány: nem kizárólagos kiáltvány, hiszen a hacker természeténél fogva különbözik másoktól, sőt az idő előrehaladtával önmagától is. A hackelés – különbözés. Egy hackerkiáltvány nem törekedhet olyasminek a reprezentációjára, ami elutasítja a reprezentációt.
[004] A hackerek megteremtik a lehetőséget, hogy új dolgok jussanak a világba. Nem feltétlenül nagy dolgok, még csak nem is mindig jó dolgok, de újak. A művészetben, a tudományban, a filozófiában és a kultúrában, illetve bármely tudástermékben, ahonnan adat gyűjthető, ahonnan információ nyerhető, és ahol az információból a világ számára új lehetőségek adódnak, ott vannak a hackerek, hogy kinyerjék az újat a régiből. Jóllehet mi teremtjük meg ezeket az új világokat, nem mi birtokoljuk őket. Amit mi teremtünk meg, arra más tesz jelzálogot, az mások érdekeltsége, azoké az államoké és vállalatoké, amelyek monopolizálják a világot teremtő eszközöket – ezt a világot azonban kizárólag mi fedezzük föl. Nincs a tulajdonunkban, amit létrehozunk – sőt, mi vagyunk az ő tulajdonában.
[047] Az osztályharcot eleddig a többlet feletti rendelkezés, a szűkösség rezsimje határozta meg, és az a forma, amelyből a termelés kinő. Most azonban többről van szó. A túlélés és a szabadság egyidejűleg jelent meg a horizonton. Az uralkodó osztályok nemcsak a termelő osztályokat, hanem a természetet is eszközök forrásává tették, és eljutottak addig a határig, ahol az osztály és a természet kizsákmányolása egyazon, tarthatatlan tárgyiasítássá vált. Az osztályok által megosztott világnak az a lehetősége, hogy kitermelje önmaga felszámolását, nem jöhet el elég korán.
[048] Az oktatás szolgaság. Az oktatás gúzsba köti és az osztályhatalom erőforrásává teszi az elmét. A leigázás természete visszatükrözi az oktatási rendszeren belül a tudásért folytatott osztályharc aktuális állapotát.
[050] Amikor a tőkének „kézre” van szüksége, amely elvégzi a piszkos munkát, az oktatás kiképzi a hasznos kezeket: ezek működtetik a gépeket és az engedelmes lényeket, amelyeknek az őket körülvevő társadalmi rendet természetesnek kell elfogadniuk. Amikor a tőkének elmére van szüksége – részint hogy irányítsa az egyre bonyolultabb működési folyamatokat, részint pedig, hogy legyen, aki a termékek fogyasztásának aktusát elvégzi –, több időt kell eltölteni az oktatás börtönében ahhoz, hogy valaki a fizetett munkásosztály valamely posztját betölthesse. Amikor azután a tőke ráébred, hogy számos feladatot kevéssé iskolázott, egyszerű munkások is elvégezhetnek, az oktatás kettészakad, és egyfelől egy minimalista rendszerben a legszegényebb munkásokat szolgalelkűségre oktatja, másfelől egy versenyszelleműbb rendszerben a jobb képességű munkásoknak felfelé vezető utat kínál a biztonság és a fogyasztás felé tartó szédítő meredélyen. Amikor az uralkodó osztály az oktatás szükségességéről papol, ezen kivétel nélkül a szükségletek szerinti oktatást érti.
[051] Az úgynevezett „középosztály” az oktatáson keresztül éri el a fogyasztáshoz és a biztonsághoz való hozzáférés kivételezett helyzetét, amelybe jövedelme jelentős részét kénytelen befektetni, és mint tulajdont szerez diplomát, amely igazolja a sajnálatos tényt, hogy „a jelölt jól tűri az unalmat, és képes a szabálykövetésre”. Többségük azonban munkás marad, akkor is, ha történetesen nem gyapotot szed vagy fémet munkál meg, hanem információt gyűjtöget. Gyárakban dolgoznak, bár rá lettek nevelve, hogy irodának gondolják őket. Bért visznek haza, bár rá lettek nevelve, hogy ezt fizetésnek gondolják. Egyenruhát hordanak, bár rá lettek nevelve, hogy öltönynek tartsák. Az oktatás egyetlen különbségtételre tanítja meg őket, nevezetesen arra, hogy a kizsákmányolás eszközeit másként nevezzék, és lenézzék azokat a saját osztályukhoz tartozókat, akik ettől eltérő elnevezéseket használnak.
[052] Az oktatást presztízspiacként szervezik meg, ahol egyes ritka kvalifikációk nyújtanak hozzáférést a jól fizetett állásokhoz, és minden más a presztízs és az ár piramisának alsóbb régióiban rendeződik el. A szűkösség az oktatás iránti vágyat oltja a szubjektumba, aki az oktatástól várja a mágikus képességet, hogy „fizetéshez” jut, és általa még több dolgot szerezhet magának. A szűkösség és az oktatás hierarchikus beosztása révén a munkásokat sikerül meggyőzni arról, hogy az oktatást annak lássák, aminek az uralkodó osztály láttatni akarja – privilégiumnak.
McKenzie Wark - forrás
[054] Az információ proletárjai – az infoprolik – kívülállnak az oktatás iránti igényen, mint a későbbi bérrabszolgalétet előrevetítő fizetetlen rabszolgaságon. Zárványszerű, antagonisztikus osztályöntudat megtestesítői, és ellenállnak az oktatás rabszolgaságának. Túlságosan is jól ismerik ahhoz a tőkét, hogy ne tudnák, számukra nem tartogat mást, csak rosszul fizetett bérrabszolgaságot. Túlságosan is jól ismerik a tudósokat és a médiát ahhoz, hogy ne tudnák, a puszta kíváncsiságuk tárgyaiként kezelik őket. Az infoprolik ellenállnak az oktatásnak, és az utcán szerzett ismereteikből élnek. De hamarosan megismeri őket a rendőrség.
[055] A hackerosztály ambivalens módon viszonyul az oktatáshoz. A hackerek a tudást szomjazzák, nem az oktatást. A hacker a tudás puszta szabadsága révén valósítja meg önmagát. Ettől a hackerosztály antagonisztikus ellentétbe kerül a tőkésosztály által folytatott küzdelemmel, amelynek célja, hogy az oktatás révén taszítson bérrabszolgaságba.
[126] Az információ szabad akar lenni, de mindenütt láncra verik.
[128] Az információ a potenciál potenciálját fejezi ki. Ha nincs gúzsba kötve, szabadjára engedi minden dolog és minden ember, objektum és szubjektum látens kapacitását. Az információ az a sík, amelyen az objektum és szubjektum mint olyan létezni kezd. Az a sík, ahol az új objektumok és szubjektumok létezésének potenciálja elhelyezhető. Ahol a virtualitás felszínre jut.
[131] Az információs szabadságot lehetővé tevő feltételek nem állnak meg a „szabad” piacnál, mondjanak bármit is a vektorális osztály apologétái. A szabad információ nem termék, hanem az erőforrások hatékony elosztásának feltétele. A köz-, illetve az ajándékgazdaság sokfélesége, a formák pluralitása – a tulajdonkérdés nyitva hagyása – teszi lehetővé a szabad információt.
[335] A vektor a világ fölötti hatalom, ám e hatalom elosztása nem egyenlő mértékű. A vektor természetében semmi sincs, ami meghatározná, hogy inkább itt vagy inkább ott alkalmazzák, hogy inkább ezen emberek, mint azon emberek között, inkább a városok, mint a vidék, inkább a birodalmak, mint a perifériák. Absztrakt szinten semmi nem mondja a vektorról, hogy csak egy irányban áramolhat, a főnöktől a munkás felé, a metropoliszból a provinciába, a birodalomból a gyarmatra, a túlfejlett világból az elmaradottba. A vektorálist mégis ilyennek látjuk. A vektor feltétele éppen ez a nyitott potenciál, amelynek alkalmazása mégis korlátozott.
[340] A hackerosztály arra törekszik, hogy felszabadítsa a vektort az árucikk uralma alól, ugyanakkor nem kívánja korlátlanul szabaddá tenni. Ehelyett kollektív és demokratikus fejlődésnek vetné alá. A hackerosztály csak elvben szabadíthatja fel a vektor virtualitását. Az az összes termelő osztály szövetségétől függ, hogy sikerül-e a potencialitást aktualitássá tenni. Ha a termelő osztályok aktuális hatalomra tesznek szert a vektor fölött, a virtuális hatalmakat a kollektívvé válás folyamataként lehet megvalósítani.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!