rss      tw      fb
Keres


         Andor Mihály

A négy éve elmúlt kerek öt év


         Fleck Zoltán

Levél galamusos barátainknak


         Lánczos Vera

Gyorsfénykép
 


         Lévai Júlia

Lehetne-e...


         Hanák András

A Galamus szurdok
 


         Krémer Frenc

A nemzeti elnyomás szomorúsága


         Lendvai L. Ferenc

A tiszta erkölcs, melly ha megvész…

Morális egység, permanens forradalom

(A Fidesz és a Jobbik közös világnézetéről)

 

A Fidesz és a Jobbik közös vonásait elemezve írja Niedermüller Péter: „E hasonlóságok mögött nem egyszerűen politikai haszonlesés húzódik, hanem az a tény is, hogy a Fidesz és a Jobbik bizonyos mértékig hasonló módon értelmezi, magyarázza a jelenlegi társadalmi, politikai helyzetet”. („A Jobbik megérkezett…”, ÉS, 2009.június 19.)

Továbblépek: Nem pusztán a társadalmi-politikai helyzet értelmezése a közös, hanem a világ, az élet és a társadalom működési módjainak értelmezése is az; más szóval a világnézet lényege azonos. Ennek tisztázása pedig több szempontból is fontos. Egyrészt e nélkül nemigen lehet megérteni, miért csatlakoznak az ideológiához a pártállásuktól függetlenül, vagy olykor annak ellenére emberek, mérhető tömegekben. (Magyarázatához kevés a tekintélytisztelet, a rendpártiság és a hétköznapi előítéletesség elterjedtsége.) Másrészt azt is fontos tudni, hogy melyek mégis az eltérések, s ezek elég jelentősek-e ahhoz, hogy a Fidesz domesztikálja a Jobbikot, és ne a Jobbik falja föl a Fideszt. Mindezeken túl pedig a tisztázás ahhoz is nélkülözhetetlen, hogy felmérhetőek legyenek az ideológia közös vonásainak gyakorlati-politikai hatásai, melynek ismeretében nagyobb az esély az ellensúlyok s az eszkalációt csökkentő stratégiák kiépítésére.

Zártság, egyágúság, származási reprezentáció

A szemléletmód arra az organikus nacionalizmusra épül, amely a múlt század elején a későbbi fasiszta berendezkedés ideológiai hátterét adta. Középpontjában sajátos kollektivizmus-eszmény áll. Lényege, hogy mindenfajta emberi közösség egyetlen, elképzelhető természetes kerete csak a nemzet lehet, amelyben az emberek mint „egyetlen testben és lélekben” („nemzettest”) egyesülnek. Ez az egyesülés érzelmi szinten ugyanazt kínálja, mint a művészet intenzív totalitása. A különbség annyi, hogy itt a homogén közeg nem egy műalkotás sajátos nyelve és eszközrendszere, amelyben egyszerre vannak jelen a konkrét és elvont, a valóságos és eszményi vonatkozások (a „földi és az égi” elemek), hanem egy olyan vízió, amely a konkrét vonatkozások (pl. az ország valóságos képe) kikerülésével kínálja az elvontat és eszményit. Az elvont nemzet-vízióval való, apropó nélküli, öncélú összeolvadás valójában nem egyéb a művészi élmény giccses változatánál.

A nemzet itt zárt és homogén, a konkrét történetiségen kívüli, morális-spirituális egység, amelyben pl. eltérő vallások, hitek csak úgy lehetségesek, ha ezek képviselői elfogadják az uralkodó hit szupremáciáját. Ha az eltérő hitűek rászolgáltak, tolerálható vendégként be lehet fogadni őket, ám ha valaki a nemzet „hitelesített” képviselői közül egyszer csak érdemteleneknek ítéli a csoportjukat, azonnal kollektíven kivethetőek (ld. zsidótörvények, holokauszt).

Az eszmeiség érvényesítése a gyakorlatban azt jelenti, hogy aki közösséghez tartozónak – tehát nem elkülönülő individuumnak – tekinti magát, az mindig, minden pillanatban a homogén nemzet közösségét képviseli, és megfordítva: aki nem a nemzetet ismeri el az egyetlen, lehetséges közösségnek, s az individualitást is érvényesíteni akarja, kizárta magát az organikus nemzettestből („idegenszívű”). A zárt teljességet kifejezni hivatott reprezentációs kényszer más csoportok tagjaira is vonatkozik: aki egy, bármilyen szempontból karakterisztikus csoport tagjának született, az minden helyzetben és minden vonatkozásban a csoportot és csakis azt képviseli. (Ha valaki az iwiwen megnézi a szélsőjobboldaliak bemutatkozó lapjait, azt fogja látni, hogy mindegyiküknek egyetlen kötődése van: a nemzethez való, hiperaktív viszony. Család, munka vagy hobby nem tartozik az őket jellemző, említésre érdemes kötődések közé.)

Mivel a társadalom eltérő tevékenységekre vagy hitekre épülő közösségei csak részeket foghatnak össze, s nem biztosítják egyetlen morál uralmát minden közösség felett, az ideológia számára nem jelent nemzeti értékteremtő tényezőt semmiféle társadalmi folyamat, felhalmozást hozó, egymásra épülő munka, együttműködés, hatás vagy kapcsolatrendszer – a társadalmiság teljes egészében értéktelen. Ezért bármi, ami az összetartozást jelenti, csak társadalmiságon kívüli tényező lehet, vagyis természeti-biológiai. Az egyes társadalmakat e szerint nem a fejlődéstörténetükből eredő, sok szálú gyökereik tartják össze, hanem az az egyetlennek képzelt, közös, biológiai gyökér, amely a nemzet eredetét és letelepedése, államalapítása körüli erejét jelképezi. (A nacionalisták körében a magyar történelem az Árpád-ház után gyakorlatilag véget ér, minden további esemény a nemzet haldoklásának tekintendő. Werbőczi is csak azért kerülhet be a képbe, mert koncepciójában kiemelt szerepet kap a Szent Korona.) Ennek analógiájára minden társadalmi jelenség egyetlen eredettel, gyökérrel rendelkezik. Ami ezek után a mai ember számára értékes lehet, az csupa olyasmi, ami őt a közös, nemzeti adottságokhoz, örökségekhez köti. Kötődését két tényezővel bizonyíthatja: a származásával és az érzelmi azonosulásával, mellyel a közös származást és annak rekvizitumait tünteti ki. Ezek társadalmi szinten nem számszerűsíthető, nem bizonyítható, nem mérhető, ezért nem is értékelhető vagy jutalmazható tényezők. Normális esetben a kultúra és a művészet területéhez tartoznak. Az organikus nacionalizmus úgy hidalja át a praxis és a művészi eszmény közötti ellentmondást, hogy a nemzet fogalmát esztétikai kategóriává, a személyes azonosulást pedig felfokozott, ám folyamatosan érvényesülő ünnepi mozzanattá, általános hevületté teszi. Ami a felvilágosult vagy a liberális ember számára az egyik helyzetben átélendő, a másikban érdektelen azonosulás, emitt szabadon választható, amott elvethető viszony, kulturális, társadalmi szerep, rugalmasan megtartandó vagy átlépendő határ, magánéleti kérdés, az az organikus nacionalista számára az állandó azonosulást igazoló, az értékek csúcsát jelentő, örök determináció. A múlt század elején ehhez kapóra jött a szociáldarwinizmus, amely a biológiában érvényes természetes kiválasztódás elvét – tehát hogy a létért való küzdelemben mindig a legalkalmasabbak, a legerősebbek maradnak életben, a gyengék elpusztulnak – igyekezett úgy alkalmazni a társadalomra, mintha abban valóban csupán a biológiai fölény és erő jelentené az alkalmasság egyetlen, érvényes paraméterét. Innen már csak egy lépést kellett megtenni ahhoz, hogy egy-egy nép organikus egysége egyúttal biológiai, vagyis (képzeletbeli) „faji” egységet is jelentsen. (Képzeletbeli, mert hiszen fajunk csak egy van.) Már említett cikkében Niedermüller optikai csalódás áldozatává vált, amikor azt írta, hogy a szélsőjobboldali pártok „nem hirdetnek nyílt fajelméletet”. Miért kéne ezt külön meghirdetniük? Az ideológia természetes módon tartalmazza. Bármely Magyar Gárda-tag számára magától értetődő, hogy a nevükben a „magyar” szó egy magasabb rendűnek képzelt „faj”, simulékonyabbak esetében „etnikum” neve, de kérésre ki is fejti. (Ld. egyébként a Magyar Nemzet több publicistáját is, aki a határokon belül is külön etnikumnak tekinti a „magyart”, s akinél föl sem merül, hogy a szó egy vegyes származású, több rasszt és etnikumot magába foglaló nép ill. egy állampolgárság neve.)

A főként francia és olasz teoretikusok (Barres, Maurras, Corradini, majd Le Bon, Pareto, Sorel stb.) organikus nacionalizmusának „igazságait” később igazolva látták az első világháború tényében. A háború úgymond bebizonyította: valóságos szükséglet a tömegek számára a közös, nemzeti mítosz, az ezzel való azonosulás lehetősége, hiszen ezekkel íme, tényleges cselekedetekre, harcra, aktivitásra tudták késztetni őket. Egyúttal úgymond az is bebizonyosodott, hogy a demokrácia igénye csupán máz, egy pillanat alatt leolvasztható. Ahhoz már a második világháború minden civilizációs határt átlépő agresszivitása kellett, hogy megfogalmazódjék: ennek épp a fordítottja az igaz. A tömeg nem önálló entitás, csupán azonos helyzetbe került emberek alkalmi csoportja, amely soha nem indít magától háborút. Ez utóbbit politikai hatalmak kezdeményezik. Az eszmék pedig annyiban jelentenek valóságos szükségletet, amennyiben a háború önigazolását, a tömegek vigasztalását szolgálták ebben a folyamatban. (Ha valaki itt fennakadna azon, hogy miért kell idáig visszamenni, ne tegye. Hallgasson bele a különféle rádiók-tévék betelefonálós műsorába, és fogja fel ésszel: amikor vitatéma lehet, hogy a magyar hadsereg a Don-kanyarnál ténylegesen a hazát védte-e, vagy azt csak hitték, akik ott voltak, mert valamit hinniük kellett, akkor nem egyéb zajlik, mint éppen a háború utáni, legfontosabb konszenzus erodálása. Éppenséggel a jobboldali történészek aktív közreműködésével.)

Az újjáélesztett organikus nacionalizmusban – a szocialista totalitarizmus „proletár nemzetköziség”-eszményének ellenhatásaképp – nagyobb hangsúlyt kap a nemzeti miszticizmus, s a végletekig felértékelődtek az eredet-mítoszok. Ennyiben a misztikus-organikus nacionalizmus világnézetével állunk szemben. Annyiban viszont ez tökéletesen azonos maradt az elődjével, amennyiben az emberi természet létező mechanizmusaira és emberek létező érzelmi igényeire épít. Az érzelmi azonosulás, a magasabb rendű eszmékkel való találkozás, a szimbólumhasználat, az értékesként elismert közösséghez tartozás, a nemzeti sors átélésének egyébként normális vágyára játszik. Ugyanakkor ezt a „mindent kimondani, semmihez sem alkalmazkodni, semmit sem szublimálni!” infantilizmusával köti össze. Keretként ehhez egyfelől könnyen átlátható hierarchiát kínál, amelybe erőfeszítés nélkül, gyerekként lehet beleilleszkedni, másfelől olyan, szellemi természetűnek felrajzolt értelmezési rendszert, amelyben készen lehet megkapni minden gondolati klisét. Ezen a téren a Fidesz és a Jobbik eleve azonosak. Az ördög azonban, és – ahogyan Ferge Zsuzsa mindig hozzá szokta tenni – az angyal is a részletekben lakik. Nézzük, melyik miben, különös tekintettel arra, hogy egy esetleges hatalomváltás után vajon mi lesz az, ami tényleges veszélyt jelenthet törvényhozásban, rendeletalkotásban, s mi lesz, ami, ha nem is angyalként, de legalább leleplezhető lidércként lebeg majd a társadalom fölött.

„Egy a gyökér, egy a szándék”

Ha az egyetlen gyökerűség mindent megmagyarázó formulájának alkalmazása megállna a közös gyökér istenítésénél és az eltérő (származási) gyökerűek kirekesztésének szándékánál, a téma kezelése megmaradhatna a törvényesség keretei között. Azzal, hogy Morvai Krisztina a nemzet fogalmának definícióját a „közös vérség” emlegetésével kezdi (pl. a Jobbik EP-programjában), erősíti a rasszizmus terjedését, a törvények azonban egyelőre kizárják, hogy érvényesítse is a gyakorlatban ezt az értelmezést. Ugyanakkor nincs olyan eszmerendszer, amely ne törekedne konzekvens kiteljesedésére, ezért természetesen ez sem áll meg a rasszizmusnál. Az egygyökerűség és egyszándékúság magyarázó formuláját ez az ideológia is kiterjeszti az alapvető társadalmi jelenségekre, éspedig itt már negatív értelemben: minden jelenség mögött egyetlen, rossz szándékú mozgatóerő rejlik. A kiterjesztés gyakorlata a jobbikos és az orbáni gondolkodásra egyaránt jellemző. Morvai koncepciójában a globális válság mögött egyetlen, tudatos és gonosz szándék rejlik; a „brüsszeli központi hatalom” szintén egyetlen, ellenséges és gonosz erőt képvisel, s az államot is egyetlen erő, a profitmaximalizálás vágya mozgatja. A gondolat romboló hatása főként az Európai Parlament presztízsének gyengítésében érvényesülhet. S bár Brüsszelt Orbán sem szokta kímélni, nála inkább a belpolitikai erőtér redukálódik egy minden szervezettséget, jogot nélkülöző, premodern, strukturálatlan, egyágú mechanizmusokkal működő ország képére. Mindenesetre a lebutított társadalomkép sugalmazásának szándéka közös. A Niedermüller által is említett Demokrata-beli Orbán-interjú (09.05.13.) szerint a költségvetés szintén egygyökerű: teljes egészében a szocialisták – létező-nem létező – off-shore cégeinek adójára épül. Ha ezt befizetik, van működő ország, ha nem fizetik be, nincsen. Költségvetési hiány pedig attól keletkezik, hogy a kormány tagjai elcsalják az adóikat, amitől megszorítások lesznek. Igazságszolgáltatás nincsen, a bíróság létéről szó sem esik – kizárólag a hatalmi erő az, amivel számolni kell. A hatalmi erő szintén egyetlen gyökérből táplálkozik: egy kétszemélyes klikk uralmából. A kormányt ugyanis e szerint két milliárdos vezeti (Gyurcsány és Bajnai), aki korlátlanul hozzáfér az ország teljes vagyonkészletéhez, s akinek egyetlen produkciója a készlet megdézsmálása.

A külföldről érkező hitelek Orbán szerint szintén egyetlen erővonal csatornáján futnak, t.i. közvetlenül a hatalmon lévők zsebében landolnak („egy kassza, egy kulcs”), s csak az ő jó vagy rossz szándékuktól függ, hová kerülnek végül. Az ennél több ágú intézményes működés nem tényező. (A jobboldali lapokban bevett séma a költségvetési folyamatok „érzékeltetésére” a Mikulás-puttony képe: Gyurcsány ebből osztogatta vagy nem osztogatta, személyesen pl. a szociális juttatásokat.)

Az egyágúságokban gondolkodó szemléletmódnak vannak közvetlen politikai következményei: Orbán ezzel szándékozik alátámasztani, hogy egy politikus, aki maga is volt miniszterelnök (s akinek e szerint ugyanúgy közvetlenül csorogtak a zsebébe a pénzek, csak hát ő „jó” volt), kiugorhat pártpolitikusi mivoltából, hiszen az csupán morális vállalás, és nem társadalmi feladatkör. Ezért hitelesen léphet fel a „meglopottak” fogadatlan prókátoraként s a „gonoszok” személyes megtorlójaként. A megtorláshoz pedig – mint azt több helyen is hangsúlyozta – minden további nélkül használhat parlamenten kívüli eszközöket, hiszen erre őt úgymond a népharag felhatalmazta.  („Csak parlamenti eszközökkel /…/ ma változást elérni nem lehet” – Lakitelek, 2007.) Hogy pontosan melyek lesznek a megtorlás eszközei, egyelőre nem tudni, de az nyilvánvaló, hogy az ország képének lebutítása, központi elemként az egygyökerűség, az egyágúság, egyszándékúság képletével, az aktuálpolitikai stratégia szerves része. Egyúttal a politikai cinizmus megnyilvánulása is, hiszen a cél kihasználni az állampolgári járatlanságot, tudatlanságot, s lecsapni arra, hogy a többség számára a társadalmi mechanizmusok rosszul felismerhetőek, ezért misztifikálhatóak.

Itt társadalmi, ott biológiai reprezentáció

A származási reprezentációs kényszer Orbán szemléletmódjában is megjelenik, ő azonban a Rákosi-rendszer cinikus társadalmi rasszizmus-logikáját építette tovább. Ez az egyes származási csoportokat ugyanazzal a céllal különíti el, mint amellyel a biológiai alapú rasszizmus is teszi: az érték alapú szembenállás bizonyításaképpen. Ennek jegyében a saját csoport és annak minden tagja mindig a Jót, az ellenséges csoport és annak minden tagja mindig a Jó Ellenségét képviseli. Rákosi azonban nem rasszt vagy etnikumot, hanem egy társadalmi csoportot, a munkásosztályt tette meg az univerzális nemzeti értékek kizárólagos őrzőinek, s ezzel szemben a „retrográd burzsoá örökség őrzőiként” rekesztette és fosztotta ki a nemesi és polgári rétegeket. A megbélyegzett csoportok tagjai azonban megtagadhatták osztályukat, kiléphettek a származási determinációkból, ennyiben tehát ebből a fajta rasszizmusból nyílnak kiskapuk, ha megalázó is élni ezek lehetőségével. Orbán megfordította a felállást: Nála a keresztény középosztály az, amely a „magyar ember”, a „nemzeti oldal” és a „polgári” név kizárólagos képviselője. Ennek ellenpólusait azonban mindig attól függően nevezi meg, hogy éppen hol és kikhez beszél. A Protestáns Fórumon és a THÉMA Egyesület konferenciáján (2008. okt. 16.) pl. az antagonista csoportok konkrét mibenlétére kétszer utalt. Egyszer ezzel a mondattal: „Én nem szóltam soha bele abba, amikor a Szabadkőműves Páholy vagy a Balatoni Horgászegyesület elnököt választott”. Vajh miért épp a Szabadkőműves Páholy?! Másodjára pedig ezekkel a gondolatokkal: „Hogyan harcol a keresztyén? Van-e különbség keresztyén és nem keresztyén politikus (sic) között, amikor harcol a közéletben? Hiszen a közélet a megegyezéseken meg az alkotáson túl gyakran vita, diskurzus, harc, meggyőzés, tehát valahogyan rendelkezni kell egy iránytűvel, amely választ ad a számunkra arra a kérdésre, van-e különbség a politikai harc közben a keresztyén ember viselkedése és a magát a keresztyén közösséghez nem soroló ember viselkedése között. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szerintem van. A keresztyén embernek, akármilyen keményen is harcol – véletlenül se értsék félre, én nem a puhány harcolás mellett kezdek érvelni, nem az önfeladás mellett, mert ha harc, akkor legyen harc –, csak közben pontosan tudjuk, mi ellen harcolunk. Ez különbözteti meg szerintem a keresztyén embert a nem keresztyén politikustól.” /Mint látható, Orbán nem tudja, hogy a „keresztyén” szó nem a kereszténység egészét, hanem csupán a protestánsokat jelöli. „Európának keresztyén gyökerei vannak” – mondja egy másik helyen. Ahogyan egyébként azt sem tudja, hogy a Tízparancsolat a zsidóság „alkotmánya”, s hogy innen vette át a kereszténység (ld. Hegyi beszéd). Minderre a fórum szakértő résztvevői közül nyilvánosan nem figyelmeztette őt senki./ Ezen a fórumon tehát a „polgári oldalnak” egyfelől a szabadkőművesek és horgászok, másfelől a „nem keresztyének” az ellenpárjai. De a társadalmi rétegződés szintjén vajon kicsodák? Szociológiai kategóriák helyett nála csupán „szocialistákat”, „liberális emberképet” és „válságot előidéző embereket” találhatunk. Így arról sem alkothatunk képet, hogy valójában kikhez képest nemzeti és polgári a polgári oldal, a húsz éve létező polgári demokráciában. Ha teljes képre vágyunk, a jobboldali sajtóból természetesen megtudhatjuk: az igazi ellenpóluson a „prolik” és „díszprolik” állnak. Arról viszont értesültünk, hogy a társadalmi működés alapvető közege a „harc”, s ráadásul a harc is ketté van osztva: jófajtára és rosszfajtára. Mindenesetre ez a képlet „csupán” arra jó, hogy az ideológia szintjén megossza az országot, fenntartsa az „osztályellenség” fogalmát, erősítse az osztálygőgöt, s a társadalmi rétegek helyett önkényes ideológiai vagy származási kategóriákat alkalmazzon. Mindez egy majdani kormányzás törvényalkotói tevékenységét vélhetően kevésbé fogja befolyásolni, annál erőteljesebben rombolhatja a társadalmi együttélés szövedékeit.

Más a helyzet a Jobbik politizálásával. Amikor Morvai Krisztina a Charta elleni beszédében (Index.hu, 2008.09.20.) „chartás fajtársakat” emlegetett, egyértelművé tette, hogy egyrészt létezik számára az emberi fajon belül megkülönböztetendő,  tudománytalan „faj” fogalma, másrészt hogy ezt egyúttal a világnézeti azonosság jelölésére is alkalmazza. S bár több nyilatkozatában állította: nem tekinti a cigányok genetikai adottságának a bűnözői hajlamot, ennek ellentmondani látszik, hogy az általa írt Jobbik programban minden téren kizárólag cigányok jelentik a veszélyt, s a deviáns viselkedések kizárólag cigány-specifikumokként jelennek meg. De utalhatunk a „mi fajtánk” általa több éve használt formulájára is, amit ugyan értelmezhetnénk a „mi kultúrkörünk” konyhanyelvi változatának is, ám nem tehetjük, mert a kifejezés egy olyan eszköztárba illeszkedik, amellyel a származási jellemzőket minden pillanatban a társadalmi elkülönítéshez használja fel. (Ld. a metélt farkincák összefüggésbe állítását az őt kritizálók szabadidő eltöltési lehetőségeivel.) Bármennyire is kétértelműek a megfogalmazásai, az egyértelmű, hogy a csoporthoz tartozásnak nála mindig vannak rasszi vonatkozásai: az általa kiemelt csoportok vagy zsidók, vagy cigányok, s még véletlenül sem társadalmi rétegek reprezentánsai. Ennél fontosabb, hogy a szemléletmód annak a létező gyakorlatnak a része, melyben egy csoport minden tagja a megjelenésekor ab ovo a homogénnek képzelt csoportját képviseli. Ha valaki mégis ki akar kerülni a mások által rákényszerített értékképzetek alól, akkor a saját értékeihez való jogát minden egyes alkalommal bizonyítania kell. A „bizonyítási eljárásban” pedig mindenképp az előítéletek képviselője lesz az ítész, a normativitás megtestesítője, miközben épp egy abszurditást generál: azt t.i, hogy az általa elbírált személy számszerűsítse, s egyúttal az erények-bűnök dimenziójába helyezze az egyszerűen csak létező értékeit, tulajdonságait. Egyúttal arra is rákényszeríti a „megítéltjét”, hogy az jóként határolódjon el a saját csoportjától – mintha létezhetne egyébként olyan népcsoport, melynek erényei és bűnei számszerűsíthetőek. A virulens gyakorlat szociológiai hatásai jól érzékelhetőek abban is, ahogyan az integrált romák a magyar társadalomban nem számítanak romáknak, illetve ahogyan (tisztelet a kivételnek) ők maguk sem sorolják be magukat a romák közé. (A helyzet egyébként nagyon hasonlít a parasztság múlt század eleji helyzetére.) Magyarán: a cigánysággal kapcsolatos – oda-vissza működő! – előítéletesség és ellenségeskedés kettévágta ezt a kisebbséget, leválasztotta róla polgárosodó és értelmiségi részét (a húzóerejét). A többségi társadalom szemében ma csak az integrálatlan cigány a cigány, más szóval a cigányságról alkotott kép azonos az „integrálatlan tömeg” képével.

Morális egység, izgalmi politika

A nemzeti morális és spirituális egység „visszaállításának” igénye, egy új civilizáció létrehozásának eszménye Orbán szemléletmódjában régóta központi elem. Ez egyfelől a tehén gatyájaként magára húzott kereszténység morális abszolutizálásában, másfelől a saját, szellemi vezetőként meghatározott (valójában kvázi-egyházalapítóként leírható) szerepkijelölésében jelenik meg. A válság megjelenésekor ezt fénysebességgel futtatta fel arra a szintre, melyen az apokaliptikusnak fölfestett állapotokra s az efölötti népharagra hivatkozva egyértelműen kiléphet pártképviseleti-politikusi szerepéből, és össznemzeti forradalmi vezérré válhat. Az „Egy ország mondja: Elég!” címet viselő Orbán-interjú szellemiségét a Demokratában a lap főszerkesztője ezzel a vezércikk-címmel erősítette meg: „Ez most már népítélet”. A jobboldalon permanens forradalom tombol, mely értelemszerűen máshol húzza meg a morális határokat a betartandó törvényes normák és az esetleges mozgalmi-társadalmi követelések között. Ez utóbbiakra hivatkozva akár parlamenti erők támogatásával lehet felrúgni törvényeket, s a „forradalmi morállal” legitimálni törvénysértéseket. Az nyilvánvaló, hogy ha a Fidesz hatalomba kerül, a nagypolitika alapvető szintjén kénytelen lesz fenntartani a konszolidált parlamenti demokráciát. Ugyanakkor engedményeket kell tennie a Jobbiknak. Az engedmények nem érinthetik az ország fundamentális politikájára vonatkozó követeléseket (elcsatolt területeket nem lehet visszavenni, és a Jobbik által faji, vérségi kategóriaként értelmezett „magyar” fogalmat sem lehet törvényesíteni), így azokra fognak korlátozódni, melyek kevésbé látványosak, ám annál inkább „forradalmiak”, és annál erőteljesebben befolyásolják a társadalom demokratikus, méltányosságra épülő működési szisztémáit. Ezek pedig mind a helyi politikákra, az önkormányzatokra tartozó ügyek, mint amilyen pl. a cigányokra szakosodott alternatív erőszakszervezet (csendőrség) követelése, vagy az ugyancsak a cigányok megbüntetése szándékával követelt szegregált iskoláké. S bár a Jobbik által javasolt, szaporodás-büntető családi pótlék-korlátozás bevezetéséhez a parlamentben kell megszavazni törvényeket, kis trükközéssel ki lehet találni, hogy a támogatás ügye hogyan kerüljön mégis az önkormányzatokhoz, melyek rendeletek útján is kormányozhatnak. Az önkormányzatoknál pedig a Fidesz és a Jobbik már most erőteljes együttműködésben dolgozik. Orbán nem egyszer hangsúlyozta is évértékelő beszédeiben, mennyire fontosak számukra az önkormányzatok, ahogyan azt is hangsúlyozta: céljaik elérésében minden parlamenten kívüli eszköz szintén kiemelt jelentőségű.  Ennek fényében sajátos megvilágításba kerül az a tény, melyre Varró Szilvia hívta fel a figyelmet (Szikszó a gárda demonstrációja után – Alakulások, Magyar Narancs, 08.08.07.): Előfordul, hogy a szociális támogatások felett diszponáló önkormányzati képviselő a Magyar Gárda soraiból néz farkasszemet egy tüntetésen azokkal a klienseivel, akiknek másnap dönt a támogatásáról. S bár a (népszavazással is megerősített) törvény tiltja, hogy a pártpolitika bármiféle módon megjelenjen a munkahelyeken, „a nemzet morális egység” dogmája itt már ma is lehetővé teszi, hogy morálisnak tekintett attitűdök és igazságnak tekintett esetlegességek felülírják a törvényt, s durván rongálják a helyi közösségi lét alapjait. Egy önkormányzati dolgozó minden további nélkül büszke lehet arra, hogy teljes mellszélességgel a „permanens forradalom” mellett áll, hiszen ezzel „nemzeti érzelmeit” bizonyította. A két blokk világnézeti azonossága elsősorban itt válik egymást erősítő módon destruktívvá: az orbáni morálpolitika itt találkozik a jobbikos, közvetlen és konkrét büntetőpolitikával. A különbség – hogy t.i. az orbáni osztályharcos politika, a Jobbiké meg „mifajtánk”-harcos –, a helyi politikák, a közvetlen demokrácia szintjén könnyen elmosódhat: a „harc” közös fogalma segítheti, hogy „összenőjön, ami összetartozik”. A szimbiózisban megjelenő, uralkodó jobboldali mentalitás gyakorlati érvényesülését, valódi veszélyességét vagy veszélytelenségét alapvetően az fogja megszabni, hogy mit gondolnak felőle a helyi politikák végrehajtói, mit tartanak a lojalitás szükséges részének, s mit a szabadon választott játszmák területének.

 

Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2009. 07. 03.

Másik Magyarország

Tóth Andrea
Ketyeg a szociális bomba

„Arról nem szól a fáma, hogy a kormányzat szerinti egységes elv mit jelent a szegények és a legszegényebbek számára, de az ismert előjelek nem sok jóval biztatnak.”

További cikkek a rovatból:
   - A másik Szentendre
   - „És kezdjünk újra tűrni és tanulni”
   - Bezzeg Abaújszántón „tarolt” a Fidesz

Izsák Jenő karikatúrái

Offtopic

A Hubble valaha készült legnagyobb képe: az Androméda

"A videó alapján némi fogalmunk lehet arról, mit jelent az, hogy az Androméda ezermilliárd csillagnak ad otthont."