Ha leépül végül a házunk


A kérdést, miszerint van-e, illetve lesz-e jogállamiság Magyarországon, mindennél jobban segít megválaszolni a Fidesz legújabb kísérlete, hogy Alaptörvénybe foglalja mindazon ötleteit, amelyekkel szemben a mégoly megkurtított jogkörű taláros testület korábban kifogást emelt, illetve a jövőben emelhetett volna. Világossá vált: fontos céljait a rezsim jogállami módszerekkel nem tudja elérni, ami persze nem meglepő. Jogállamot csak jogállami úton lehet teremteni, vagyis amit most előállítani igyekeznek, semmiképpen nem lehet az. (Más kérdés, hogy a jogállamot lebontani demokratikusan választott hatalmi szervek útján is lehetséges, fordítva viszont nem, vagyis diktatórikus eszközökkel, erőszakos úton demokratikus rezsim nem építhető, legfeljebb elindítható egy előző autoriter rendszer leváltásával. Alkotmányt persze demokráciában is lehet módosítani, de nem ilyen sűrűséggel, ilyen módon és ilyen indoklással.) A „gránit szilárdságú” alaptörvény önkényes módosítgatásának hatalmi technikája ugyanakkor többrétegű üzenetet is hordoz. Egyrészt egyértelművé teszi, hogy ha jövőre Orbán Viktor újabb, hasonló többségű kormányzati felhatalmazást kap (amire a „győztes mindent visz” alapelvű választási rendszer sajátosságaiból fakadóan van esélye), akkor a hektikus, akár hetente újabb ötletekkel alaptörvényt módosító berendezkedés nem magyarázható a kezdeti működési zavarokkal – 2014 után is a fideszes hatalomgyakorlás eszköze marad. Másrészt a „ha nem megy másként, betesszük az alaptörvénybe (oszt jónapot)” hozzáállás végleg leleplezi, hogy mennyire nem az ún. társadalmi támogatottság folytán alkalmazzák a módszert. Az Alkotmánybíróság korlátozásától a felsőoktatási hallgatók röghöz kötéséig terjedő, aktuálpolitikai célokat követő és sértettségből fakadó ötletelés Alaptörvénybe emelése ugyanis nyilvánvalóan egy ember, a nagyhatalmú miniszterelnök törekvéseit szolgálja. A legújabb gránitfaragási kísérleteket már végképp nem lehet a kétharmados választási győzelem folytán támadt lehetőséggel, sőt kötelezettséggel leplezni. A politikai erők konszenzusával megvalósított alkotmányozásról soha nem volt szó, de most már a kormánypártéról és holdudvaráéról sincs: a holdudvar a miniszterelnöki elképzelések végrehajtó szerepébe került, és minden jel arra mutat, hogy ott is marad. S ha 2011 elején még hitelesnek is tűnhetett, hogy a fideszesek önérzetesen tiltakoztak az ellen, hogy az alaptörvényüket „tákolmánynak” minősítsék, ma már ők sem tagadhatják, annyit toldozták-foldozták, hogy már eredeti önmagára is kevéssé fog emlékeztetni, nemhogy egy demokratikus jogállam alkotmányára.

Az egyenként is elgondolkoztató elemek közül csak egyet idéznék fel, azt a tervet (illetve a bejelentések hangsúlya alapján: eldöntött tényt), hogy az Alkotmánybíróság jogkörét újból átszabó módosítások során megtiltják a taláros testületnek, hogy korábbi döntéseit jogforrásként használja hasonló ügyek elbírálása során. Érdemes visszatekinteni a javaslat keletkezésére, ugyanis mára kiderült: nem hirtelenjében jött ötletroham része volt Kósa Lajos Fidesz-alelnök január 30-i bejelentése, illetve a kapcsolódó tervet megszellőztető híradás, hanem nagyon is átgondolt, a 2010 előtti önmagára már egyre inkább csak elnevezésében emlékeztető Alkotmánybíróság elleni kormányzati hadjárat része, amint azt Rogán Antal kifejtette.

Kósa korábbi szavai, valamint a kormánypárt gyulai szezonnyitó frakcióülésére időzített bejelentés együtt arra utal – mint minden nagyszabású, egyúttal a demokratikus jogállam épületét bontogató intézkedés –, hogy ez az elképzelés is Orbán Viktor fejéből pattant ki, a jogalkotást illető szívós következetesség ugyanis csak tőle indulhat a mai politikai kurzusban. A stílus ezúttal is maga az ember (illetve a párt). Gondoljunk csak arra, hogy Kósa Lajos szerint az Alkotmánybíróságnak a „puskázást” fogják megtiltani. Az alelnök úr vagy valami nagyon szellemeset akart mondani (nem sikerült), vagy tudatosan mocskolta az 1989–2011 közötti Alkotmánybíróság tevékenységét. A puskázás szó alapjelentésben ugyanis negatív: meg nem engedett eszközökkel akar egy diák meg nem érdemelt érdemjegyhez jutni, titokban, átveréssel, a tanára figyelmetlenségét kihasználva. (Kétségtelen, hogy a célt szentesítő eszközt a kreatív diákok a legváltozatosabb formában használták mindig is.) Tényleg ilyennek látják a Fideszben az Alkotmánybíróságot? Olyan testületnek, amely kvázi „törvénytelenséget” követett el, amikor a nyolcvankilences, demokratikus alkotmányosságot következetesen megvalósító eljárásokat alkalmazott? Ezt kimondatlanul is bűnös cselekedetnek kell tartani a Fidesz-Magyarországon, olyasminek, amiért büntetni kell, ha kiderül? Amennyiben ezekre a kérdésekre „igen” (vagy: „hááát… izé… tulajdonképp így is mondhatjuk”) a válasz, akkor lényegében azt is kimondták a Fideszben, hogy a jogállami alkotmány és az orbáni alaptörvény oly mértékben különbözik egymástól, hogy nem lehet mindkettőt ugyanolyan súllyal demokratikusnak minősíteni. Vagy az egyik volt az, vagy fordítva.

Még egy „gondolat” a Kósa-nyilatkozatból: az alelnök azzal is illusztrálta mondanivalóját, hogy a főjogászok nem használhatják majd a „Ctrl+C, Ctrl+V” billentyűkombinációt. Ez az újabb szellemeskedés mostanában finoman szólva is furcsán hangzik egy fideszes honatya szájából… Akárhogy alakul is a honi belpolitika, a 2010-es évek eleje a magas rangú fideszes politikusok plágiumbotrányairól is emlékezetes marad, Schmitt Pálé azért, mert lett következménye, Semjén Zsolté azért, mert nem.

A később nyilatkozó Rogán Antal frakcióvezető részletezte, hogy az Alkotmánybíróságnak az új Alaptörvényből kell levezetnie a döntéseit, a korábbi állásfoglalásokat nem veheti automatikusan figyelembe. Árulkodó mozzanat, hogy Rogán elismerte: előzetes tájékozódása során az alkotmánybírók arról számoltak be, hogy eddig is ez volt a gyakorlatuk. A kijelentés nyomán felmerülő kérdés legalább annyira logikus, mint amennyire egyszerű: Hát akkor minek? Kicsit hosszabban: ha eddig is ez volt a gyakorlat, eddig is rendesen működött – az amúgy jogállamban teljesen logikus, magától értetődő természetességgel alkalmazott – eljárás, akkor miért kell belefoglalni a tilalmat az Alaptörvénybe? Talán csak nem azért, mert Orbánék nemcsak az 1989 előtti jogalkotást tekintik „illegitimnek”, hanem az azóta eltelt időszakét is, s ennek szimbolikus nyomatékosítására törekszenek? Ne feledjük, a rendszerváltást megelőzően nem volt Alkotmánybíróság, azóta viszont van, s ha a letűnt Magyar Köztársaságot demokratikus jogállamként fogjuk fel, akkor a taláros testülete által felhalmozott joganyag felhasználható kell hogy legyen a későbbiekben is. Ezek után nehéz lenne tagadni, hogy Orbán 2011-ben nemcsak választóvonalat akart húzni a magyar történelembe, hanem egyre erőteljesebben vastagítja is ezt a vonalat. Új rendszer van, lényegében nincs jogfolytonosság a korábbival – üzeni kimondatlanul is az Alkotmánybíróság ellen intézett újabb kormányzati intézkedés, és ezt igyekeznek bennünk tudatosítani.

Rogán szavai viszont arra is utalnak, hogy az intézkedés (amelynek konkrét megfogalmazásán sok múlik majd) zavaros jogalkalmazást is eredményezhet. A frakcióvezető ugyanis „egy alkotmánybíróra” hivatkozva megerősítette, hogy az eléjük kerülő ügyeket eddig is a maguk konkrétságában, aktualitás környezetében vizsgálták. (Ezzel persze nincs is semmi baj, sőt, egy korábbi joganyag automatikus figyelembe vételét a konkrét ügyek különbözősége amúgy is kizárja, viszont a hasonló eljárás következetes alkalmazását feltételezi.) Mert „ha másképp lenne, akkor az Aranybulla alapján is lehetne döntést hozni, mert az ma már éppúgy nincs hatályban, mint az 1949. évi XX. törvény”. Valóban nincs. De akkor hogyan fogják majd a gyakorlatban megvalósítani a minden jogok kizárólagos és önmagát magyarázó forrásának tekintett 2011-es Alaptörvény „Alapvetés” című részének R) jelű cikkelyét, miszerint „az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”? A hatályát vesztett Aranybulla tekinthető például „történeti alkotmányunk” részének, vagy nem?

Talán csak arról van szó, hogy a jogalkotók egy későbbi ötletelést is lehetővé tévő, tetszés szerint értelmezhető paragrafust is biztosítani kívántak maguknak. Ha már Rogán ezt említette, elgondolkoztam az Aranybulla aktualizálhatóságának inkább vicces, komolyan aligha vehető lehetőségein. Vannak ugyanis olyan passzusai, amelyek áthallásai a jelenlegi kormánynak tetszhetnek, de vannak olyanok, amelyek nem. Döntse el az olvasó, melyiket hová sorolná, például: „Egész megyéket vagy bármiféle méltóságokat örök tulajdonul vagy birtokképpen nem adományozunk.” – „Azoktól a birtokoktól, amelyeket valaki igaz szolgálattal szerzett, őt soha ne fosszák meg.” – „Az ispánok csupán ispáni tisztük jövedelmével éljenek.” – „Egyebeket, amelyek a királyt illetik, tudniillik a csöböradót, (pénz-)adókat, ököradót és a várak (jövedelmének) kétharmad részét, a király bírja.” Stb.

A múlt év végi, illetve ez év eleji Ab-határozatok után persze nem lehet persze meglepődni azon, hogy a kormány „visszalő” és folytatja a taláros testületet már-már megalázó hatáskör-szűkítést, átalakítást. Ha egy épület körbe van állványozva, első ránézésre nem könnyű eldönteni, hogy átépítik, tatarozzák, felújítják, vagy ellenkezőleg: bontják. Lassan az Alkotmánybíróság olyan, egykor díszes épületre emlékeztet, amelynek először csak egy-két ablakát ütötték be, csak néhány tetőcserepet bontottak le, a házmester saját belátása szerint újabb lakókat költöztetett be stb. Kérdés, az alkotmányosság számára mikor válik kényelmetlenből lakhatatlanná.



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!