Üveggyöngyöt a bennszülötteknek
- Részletek
- 2013. február 23. szombat, 05:20
- Endrődi Gábor
Most, hogy a földek, az állami megrendelések, az EU-pályázati pénzek és a Vigadó avatott kezekbe kerültek, legfőbb ideje, hogy egy kis üveggyöngyöt szórjunk a bennszülöttek közé. (Mármint azok közé, akik kalandvágyból itthon maradtak). Persze nem csak úgy vaktában: mindegyik csomag mellé egy havonta kiküldött emlékeztető is dukál, hogy a talpasok ne feledkezzenek meg róla, honnan is jött a manna. Majd ha eljön az ideje, kérünk érte valamit.
„A magyar közműárakat a multik diktálják, akik a megfizethetetlen árakat azért tartják fenn, hogy soha vissza nem fizethető hitelek felvételére kényszerítsék és így adósrabszolgaságba taszítsák a magyar népet. Mert az így kialakult adósrabszolgaság a modern gazdaság alapja és a motorja.” Ezeket a sorokat kultúránk nagyobb dicsőségére nem a 1982-es Pravdában, nem a Zsenmin Zsipao-ban, hanem magában a magyar központi pártlapban olvashatjuk. Szerzőnk téved: mind az áram-, mind a gázár hatósági ár, amelyről a Magyar Energia Hivatal javaslata alapján a mindenkori kormány dönt, függetlenül a közműszolgáltatók tulajdonviszonyaitól. A víz- és csatornadíjakat az önkormányzatok rögzítik. Másképp hogyan lehetne rendeletben szabályozni a rezsicsökkentést?
Kérdeznénk, ha a 2010 májusában hivatalba lépő kormány extraprofitot vagy indokolatlan költségeket tapasztalt a közműszolgáltatóknál, vajon miért várt két és fél évet a rabszolgatartók megrendszabályozásával? Feledékenységből? Félelemből? Hát hány hadosztálya van a E.ON-nak?
Biztosan kemény ellenállás fogadta volna az árcsökkentési próbálkozást, de legalább a harctéren estünk volna el. Arra meg nem is merünk gondolni, hogy a nemzetközi fináncoligarchiának immár nem is egy, hanem egyenesen két ügynöke tevékenykedhet magyar földön: ez – ahogy az idézett cikk szerzője fogalmaz – valóban hátborzongató lehetőség.
Talán nem vagyunk messze attól a pillanattól, amikor független intézményeink vezetői, megbízásuk lejártával, táblákkal a nyakukban fognak álldogálni a Kossuth-téren: igen, a világot uraló pénzhatalmi központok ágense voltam, de már nagyon bánom. A boszorkányüldözés a rezsim válságának félreismerhetetlen jele. Kétségtelen viszont, hogy a kormányzat majd hároméves regnálása alatt mért zéró növekedéssel, az Európai Közösség legmagasabb inflációjával, a kelet-közép európai régiótól való leszakadással és a zuhanó reálbérekkel még a legelszántabb pártpropagandisták is nehezen tudnának kampányolni. Marad az üveggyöngy.
Még a 2006-os választások előtt egyik – néha még szolid kormánykritikát is megkockáztató – hetilapunk összehasonlította egy kanadai és egy japán város, valamint Budapest víz- és csatornadíjait, és levonta a következtetést: a liberális maffia a világ egyik legmagasabb vízdíját hajtja be a magyar fővárosban. Néhány kattintással meglepő eredményekre jutottunk: a kanadai és a japán város árkalkulációjában mindössze a csatornadíj, a hozzáadottérték-adó és a fogyasztástól független hálózati díj nem szerepelt. Összehasonlítani tudni kell. A budapesti közműárak viszont 2010 óta is rendületlenül növekednek, csak a hetilap figyelme fordult másfelé.
A rezsicsökkentési szabadságharc minden bizonnyal a 2014-es választások egyik slágertémája lesz. S vele egy jókora csapdahelyzet: ha az ellenzék bírálja a rezsicsökkentés módját, plakáterdő fogja hirdetni, hogy a külföldi fináncoligarchia zsebében van. Ha rábólint: továbbra is élteti a magyar gazdaságot gúzsba kötő demagógiát. Az áram-, gáz- és vízellátás természetes monopóliumok; ezeken a területeken nincs vagy erősen korlátozott a verseny, ezért az állami árkontroll elengedhetetlen. De az önköltségre is kiterjedő, folyamatos árellenőrzés és az átlátszóan demagóg, választásokra időzített rezsinyírás két különböző dolog. Az állam jól teszi, ha keresi a módját, csökkenthető-e a lakossági áram- és gázár. Aki viszont a lakossági árakon keletkező veszteséget az üzleti szektorra hárítja át, azokat csapja be, akiknek védelmében szónokol.
A lakossági közérzet szempontjából érzékeny árak nagymértékű állami támogatása minden egypártrendszeri diktatúra kedvenc játéka; Putyin, Chavez, Ahmadinezsád terepe. Soha, sehol, semmikor nem eredményezett sem jólétet, sem felzárkózást, de majdnem mindig meghosszabbította a rendszer agóniáját. Mi ezen a területen is új utakat keresünk: immár nem is a költségvetéssel finanszíroznánk a megálmodott 20–30 százalékos rezsicsökkentést, hanem a közműszolgáltatókkal.
Érdemes lenne visszatekintenünk a közelmúltra. A józan észtől való sikeres elrugaszkodás, az ezredfordulón törvénybe iktatott kétéves költségvetés megszavazása óta itt – tisztelet a kivételnek – minden politikai erő, heti hét napban és huszonnégy órában, a közember érdekeit védi. Volt már évekre rögzített gázár, használt lakások vétele állami kamattámogatással, tizenharmadik havi nyugdíj, teljes felsőoktatási tandíjmentesség és még rengeteg fogás a populizmus étlapjáról. De mire feltálalják az ételt, kiderül: megszűnő munkahelyek, versenyképtelen cégek és gondosan titkolt, de hatalmas mértékű fiatalkori munkanélküliség van a tálcán. A közmunkásokkal kozmetikázott munkanélküliségi adatokhoz hozzá kellene tenni az elmúlt három évben külföldre távozó negyedmillió embert – talán ez a képet is megfestethetné az állami mecénás.
A józan ész egyébként nem veszett el, csak megbújik az óriásplakátok mögött. A gazdasági élet minden szereplője tudja, hogy az egyensúlyi energiaárak kényszerítették ki az építőipar forradalmát, az energiatakarékos technológiák elterjedését, a drasztikusan emelkedő gázárak nyomán vált egyes helyeken gazdaságossá a palagáz kitermelése, ami alapjaiban fogja átrendezni a világ gázpiacát. Minden résztvevő tudja, hogy egy másfél millió fogyasztót kiszolgáló vállalat csúcsvezetőjének fizetésével támadni a magas közműárakat: ordító demagógia. Az, hogy a magyar háztartások költségei között a rezsi súlya több mint kétszerese az európai átlagnak, nem a monopolárak következménye, hanem a siralmas bérszínvonalé.
A félresikeredett magyar szabadságharc élgárdája egész életét a költségvetési szektor biztos sáncai mögött töltötte. Az egyetemi padsorokból egyenesen a közélet csúcsaira repültek; nincs több fogalmuk a valóságról, mint néhány évtizeddel ezelőtt a plakátokon munkásnak maszkírozott pártállami vezetőknek. A hivatal és a lakópark között nem feltétlenül kell, talán nem is tanácsos kiszállni az autóból. Állásaikat, privilégiumaikat tiltó táblák erdői védik. Az viszont kétségtelen, hogy a törvényhozási és a majdnem teljes médiamonopólium birtokában eredményesen lavíroznak a közélet káoszában. A publikum biztos lehet abban, hogy a mostani üveggyöngy-szórás nem az utolsó – 2014 tavaszáig majd még némi földimogyoróra is futja. Azt is szeretik a bennszülöttek.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
