Plágium, puskázás és egyéb trükkök

Andrassew Iván hívta fel figyelmünket arra, hogy Orbán Viktor „országértékelő” beszédében másvalaki tollával ékeskedett. Magyarul plagizált. Róna Péter közgazdásznak papírra vetett gondolatait lopta el. Egy „normális” országban ebből olyan óriási botrány kerekedne, hogy a politikus karrierje lenne veszélyben. Ez történt például Joe Bidennel is 1987-ben, amikor Neil Kinnock szavait majdnem szóról szóra idézte az egyik beszédében. A pontos angol idézeteket megadtam a Hungarian Spectrumban tegnap megjelent írásomban (The future prime minister of Hungary and plagiarism).

Akkoriban Biden éppen a demokrata elnökjelölti kampányban szorgoskodott, de egy „aprócska” kis plágium-ügy ennek az ambíciójának véget vetett, néhány nappal azután, hogy a hír nyilvánosságra került.

Nem így Magyarországon, ahol Andrassew írása február 18-án, csütörtökön jelent meg a Népszavában, és ma reggel még egy kukkot sem olvashattam erről az ügyről. Csend és hullaszag az egész médiában. Kivéve Bolgár György Megbeszéljük című rádióműsorát. Az éles szemű Bolgár György volt az egyetlen eddig, aki azt gondolta, hogy erről az ügyről érdemes beszélni. Meg is interjúvolta Halák Lászlót, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Etikai Bizottságának elnökét (az interjú a Galamus-csoport honlapján olvasható).

Úgy látszik, hogy Magyarországon egy ilyen botrányos ügy nem éri el az újságírók ingerküszöbét. De miért is érné el, amikor, lássuk be, Magyarországon plágium, puskázás és egyéb „diákcsínyek” mindennaposak. Egy olyan országban, ahol „puskázás”-ért nem jár komoly büntetés, ott nem lehet komoly retorziókat sem várni. Talán kap egy elégtelent a dolgozatára a diák, és ezzel le is van zárva az ügy. Andrassew is azzal kezdi az írását, hogy „ha egy diák simlis, az talán érthető, magyarázható, bizonyos mértékig elnézhető”. Hát itt kezdődik a baj. Ha a diáknál elnézhető, akkor miért ne lehetne elnézni egy felnőtt esetében. Márpedig a puskázás csalás. Érdemtelen előnyszerzés. Az olyan kedvesen hangzó „bliccelés” is ugyebár csalás és lopás, amiért valaki más fizet.

Én még olyasmire is emlékszem iskoláskoromból, hogy a tanárok és a diákok összejátszottak, hogy a bőrüket mentsék, ugyanis a tanárok is tudták, hogy négy év alatt majdnem semmire sem tanították a diákjaikat, és az érettségin mindez ki fog derülni. Tehát, hogy se a diákok, se a tanárok ne bukjanak el és le, mindannyian csaltak. De a diákok még az egyetemen is azon törték a fejüket, hogy miképpen lehetne kijátszani a tanáraikat. És sikerült is. Sajnos nekem semmiféle előnyöm nem származott belőle, mivel a nevem miatt az első vagy második voltam a szóbeli vizsgákon, és így a kicsempészett vizsgakérdések az utánunk következőnek jött jól igazán.

Pontosan egy évvel ezelőtt jelent meg egy cikk a HVG-ben, ami a plágium modern formáit elemezte. Mármint hogy az internetnek köszönhetően még inkább megnőtt a plagizálások gyakorisága. Ugyanakkor az interneten megjelentek azok a szoftverek is, amelyekkel az egyetemi oktatók próbálják elkapni a plagizáló diákokat. Lehetséges, hogy Andrassew, akinek a szöveg valószínűleg ismerősnek hangzott, a végén a Google segítségével talált rá Róna Magyar Nemzetben megjelent cikkére? Ebben a HVG-cikkben lehet olvasni arról a három diákról, akik 2008 tavaszán „forrásmegjelölés nélküli idézetekkel dúsított szakdolgozatot adtak be a Kaposvári Egyetem gazdaságtudományi karán.” És mi történt? Az „egyetem meglehetősen jószívű volt.” A diákoknak új dolgozatot kellett írniuk, így nem tudták letenni időben az államvizsgájukat. Itt a vége, fuss el véle. A cikk írója hozzáteszi, hogy az egyetem „akár büntetőeljárást is indíthatott volna a megtévedt hallgatók ellen.” Büntetőeljárásról beszél Halák László is a Megbeszéljükben a Róna-Orbán plágium kapcsán: „…ha … az adott szerzőnek bántja az önérzetét, a szerzői jogát, hogy valaki sajátjaként idézi azt, amit ő írt, akkor egészen nyugodtan fordulhat a bírósághoz.” Tehát vagy semmi, vagy jogi kérdés lesz a dologból.

Ami újságírói plagizálást illeti, azt Halák szerint is „a legrútabb bűncselekménynek, a legrútabb etikai vétségnek lehet tekinteni” de az is kitűnik az interjúból, hogy bár az ilyenfajta rút etikai vétségek valószínűleg előfordulnak a magyar médiában, „az ilyesmit nemigen szokták nyilvánosságra hozni. Van egyfajta kollegialitás, ezt nagyon idézőjelbe teszem: megszabadultak tőle, és el van intézve.” Ez így nagyon rosszul van. Ez valami olyasmi, mint azoknak a pedofil katolikus papoknak az esete, akiket egy-egy botrány kitörése után a püspökük áthelyezett egy másik városba vagy faluba. Bezzeg a New York Times újságírójának, mint azt a magyar lapok is megírták, éppen néhány nappal ezelőtt meg kellett válnia a híres laptól. A New York Times vezetői nem akarták eltussolni a dolgot. Hibát követett el, fizessen érte. A riporter nevét mindenki megismerheti. Ennek a „rút vétségnek” következményei vannak „normális” országokban. Nem így Magyarországon.

Hogy hogyan viszonyulnak ehhez a magyar egyetemeken, azt egy személyes élménnyel szeretném illusztrálni. Évekig vezettem egy magyar politikai vitacsoportot az interneten. A csoport tagjai közt volt egy egykori egyetemi oktató, aki jelenleg az Egyesült Államokban dolgozik, de előtte az egyik rangos magyar egyetemen tanított. Azt ecsetelgettem a listán, hogy milyen komoly következményei vannak itt a plagizálásnak. Elmeséltem egy történetet. Volt egy gólyánk, aki angol órán beadott egy dolgozatot a tanársegédjének, amiről kitűnt, hogy plagizált anyag. A tanársegéd, azt gondolva, hogy a diák csak elsőéves, és talán nem is tudja, milyen komoly vétséget követett el, aminek nagyon komoly következményei lehetnek, ahelyett, hogy azonnal jelentette volna a diák dékánjának, mármint nekem, a dolgot, elbeszélgetett vele. Amikor aztán másodszor fordult elő ugyanaz, akkor már megjelent a dékáni hivatalban, és elmesélte, mi történt. És ha az oktató panaszt emelt, akkor azt a dékánnak hivatalból jelenteni kellett. Az ügy a fegyelmi bizottság elé került. Ott pedig nem ismertek tréfát. A diák dékánja hiába töltötte be a védőügyvéd szerepét, mert ha egy ügy már idáig jutott, az ember biztos lehetett benne, hogy a diákot egy évre kitiltják az egyetemről. Egy év után az illetőnek újra kellett volna felvételiznie, ami csak formalitás volt.


flickr/absenthero

Ez a bizonyos diák azonban, úgy látszik, annyira megharagudott ránk, hogy nem tért vissza hozzánk. Négy teljes évig nem is hallottam róla. Aztán egy szép napon kaptam egy telefont az egyik nagyon híres amerikai jogi kar felvételi hivatalából. Ilyen és ilyen nevű diák felvételt szeretne nyerni, és ők azt akarják tudni, hogy indult-e valaha ellene fegyelmi eljárás, amíg nálunk töltött nem egészen egy évet. Természetesen azt feleltem, hogy igen, indult.

Na, hallani kellett volna a vitacsoportban ama magyar egyetemi oktató reakcióját! Mindennek elmondott. Szerinte ugyanis nekem hazudniom kellett volna, letagadni az ügyet. Én meg elképedve hallgattam ennek az úriembernek az etikai elképzelését arról, hogy mi a helyes magatartás ilyen esetben. Úgy látszik, hogy szerinte az egyetem alkalmazottjának, aki az egyetem a képviselőjeként járt el, ebben az esetben egyszerűen le kellett volna hazudnia a fegyelmi tényét. A mai napig nem tudok napirendre térni a dolog felett. Hirtelen világossá vált, ha eddig nem tudtam volna, hogy ő és én más világban szocializálódtunk.

De visszatérve Orbán Viktorra, aki, hogy Andrassewet idézzem, „nem hazudik, csak lopogat.” Mit gondoljon az ember egy olyan politikusról, aki nyilvánvalóan plagizált? És rá se hederít. De miért is törődne az egész üggyel, ha látja, az ég egy adta világon senkit sem érdekel Magyarországon, hogy a „legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének” személyében egy csalóval van dolgunk. Nem érdekli a médiát, nem érdekli a politikusokat, és természetesen nem érdekli Orbán Viktort. Valószínűleg nem is szégyelli magát. Lehet, hogy mindössze annyi történt, hogy jól beolvasott azoknak, akik az összetákolt beszédét írták? Hogy miért nem plagizáltak ügyesebben?

Egyébként én egyáltalán nem csodálkozom, hogy Orbán vagy beszédírói lopott anyagból dolgoznak, és azon se lennék meglepődve, ha egy kis kutatómunka után felfedeznénk, hogy minden beszédében vannak plagizált részek. Érdemes lenne utánanézni, de sajnos mindennek addig nincs értelme, amíg a magyar társadalom nem háborodik fel azon, hogy egyik vezető politikusa egyebek között, mint egy tehetségtelen, rossz és lelkiismeretlen diák, plagizál.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!