Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. február 26.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2013. február 28. csütörtök, 03:42; Megbeszéljük

2. oldal / 4

A bölcsészkari nyugdíjazásokról – félelem van
Kálmán László nyelvész, egyetemi docens, az ELTE elméleti nyelvészeti tanszékének oktatója

Bolgár György: - Igaz, amit az Index írt, hogy most egyfős tanszékké válik az elméleti nyelvészet az Ön elküldése után?

Kálmán László: - Igen. Nekem egynyolcad állásom van, és most egyfős lesz.

- Mit jelent az egynyolcad állás?

- Azt jelenti, hogy egy félállásom volt ott, és időnként kaptam egy levelet az ELTE-től, hogy jó hírük van, mert a kötelező béremelésnek itt van a napja.

- Azt hittem, hogy kapott egy levelet, hogy a félállását – jó hír – negyedállássá változtatjuk, majd kapott egy levelet, hogy nyolcaddá.

- Ez körülbelül így volt, folyamatosan csökkentették, mert a kötelező béremelésre nem volt keretük.

- Akkor mi a fenét spórolnak éppen Önön? Egy egynyolcad oktatón mit lehet spórolni?

- Nem tudom, valamilyen automatizmussal minden részfoglalkoztatásútól megszabadulnak most éppen. Nekem egyáltalán nem is volt újdonság, a tanszékünket már egyébként is több éve ezzel, ha nem is fenyegetik, de ezt már többször mondták. Akik a tanszékvezetők voltak, azokat már több mint másfél éve nyugdíjazták ugyanezért.

- Magunk között szólva, mi szükség van még elméleti nyelvészetre? Az emberek beszélnek, amit akarnak, úgyis az lesz a nyelv. Az elméleti nyelvészek meg otthon dolgozzanak. Nem?

- Hát, igen.

- Jó, megegyeztünk, akkor köszönöm az interjút. Csak viccelek. Beszéljünk egy kicsit komolyabban, mert én a dolgot egyszerre tartom tragikusnak és komikusnak. Az már önmagában nevetséges, hogy a legnagyobb magyar bölcsészkaron az elméleti nyelvészet tanszéken egy oktató marad. Ilyen valószínűleg nincs.

- Igen, de ez egy kihelyezett tanszék. Tehát itt igazából a legtöbb oktató már eddig is ingyen oktatott. A legtöbb oktató az MTA Nyelvtudományi Intézetének az alkalmazottja, és eddig is ingyen csinálta, amit csinált. Tehát ez az egynyolcad, azt hiszem, a legjobb pillanatban három állás volt, két egész és két fél. De mondom, ez egy kihelyezett tanszék, tehát itt nem feltétel az, hogy mindenki az ELTE alkalmazásában legyen. Csak aztán ez egyre inkább csökkent, egyre kevesebb lett.

- De amikor éppen – behozom egy kicsit a politikai elemet is – a nagy magyarkodás korát éljük, akkor nem különösen botrányos vagy különösen szemet szúró, hogy éppen az elméleti nyelvészeti tanszéket fúrják meg?

- Én nem hiszem, hogy bármilyen meggondolás volt emögött. Én azt gondolom, hogy ez valamiféle automatizmus volt. A dékán is kifejtette, hogy itt valamiféle emberiességi szempontokat vettek figyelembe, hogy azokat küldték el, akiknek amúgy is már nyugdíjuk lehet, vagy pedig van máshol egy teljes állásuk.

- Szóval ha ott dolgozna mondjuk az ELTE-n Einstein Albert fizikus, de neki van mondjuk nyugdíja vagy van egy másik nyolcad állása amiből megél, akkor automatikusan Einstein Albert fizikus is menne.

- Igazából ez az a mozzanat, amit ki kell emelni, és nem pont a mi tanszékünk a legérdekesebb ebből a szempontból, hogy tudniillik semmiféle tartalmi vagy egyéb megfontolás nem vezeti őket, olyan például, hogy kikre van szükség és kikre kevésbé. Ettől teljesen függetlenek ezek az elbocsátások. És ennek következményei vannak. Egyáltalán nem gondolták végig például, hogy bizonyos emberek elbocsátása szakok megszűnését fogja maga után vonni, mert a működésének vannak olyan követelményei, hogy hány minősített oktató kell hogy legyen. És ha történetesen az utolsó minősített oktató volt az, akit most elbocsátottak, akkor a szak meg fog szűnni. Azt hiszem, hogy több ilyen példa is van a mostani elbocsátásoknál.

- De tudjuk, hogy ezekre a szakokra nincs is szükség. Jó szakmunkásokra van szükség, talán mérnökökre és informatikusokra.

- Én nem hiszem, hogy az ELTE ezt így gondolná. Egyáltalán nem érdekli őket a minőség fenntartása. Szerintem eddig se nagyon érdekelte őket.

- Ennek mi az oka? Ez most egy kicsit alkérdés a sok főkérdés között, de azt mutatja, hogy az egyetemekkel eddig sem volt minden rendben. Miért nem érdekelte az ország vezető egyetemét a minőség fenntartása eddig?

- Nekem az a szomorú benyomásom van, hogy amikor én jártam egyetemre – ugye az a rendszerváltás előtt volt – akkor se nagyon érdekelte, és nekem az a benyomásom, hogy ez azóta sem sokat változott. A felsőoktatási törvény, amit az Antall-kormány alatt hoztak, nem változtatott radikálisan ezen a helyzeten. Nincs olyan politikai vagy gazdasági vagy egyéb tényező, ami afelé ösztökélné, afelé nyomná az egyetemeket, hogy a minőséget jelentősen emeljék. Ez nem így van azoknál az egyetemeknél, amelyeknek sok a külső forrásuk, például műszaki jellegű egyetemeknél, ahol üzleti szférában vannak gazdasági kapcsolataik, szerződéseik. Ott muszáj valamilyen minőséget produkálni. De például a bölcsészkarnál szerintem semmilyen külső tényező nem hat ebbe az irányba.

- Akkor ezek szerint nem is baj, hogy elvonnak tőlük néhány milliárd forintot?

- Nekik némi kellemetlenséget okoz, de a minőséggel – mondom – ettől függetlenül se nagyon foglalkoztak.

- De nyilván nem az a megoldás, hogy ha nem jó a minőség, akkor vonjunk el egy csomó pénzt tőlük és küldjék el az oktatóikat.

- Persze, de azt nem ők találták ki.

- Nem, azt a kormány találta ki.

- A kormány találta ki, tehát végső soron őt kell felelőssé tenni ezért. Az egyetemet abban kell felelőssé tenni, hogy elég régóta tudta, hogy lesznek ilyen elvonások. Legkésőbb decemberben ez már világos volt a számukra, de már jóval előbb lehetett tudni, hogy itt bizony ilyesmire fel lehet készülni. És nem nagyon készültek fel erre. Szerintem nem volt előkészített tervük vagy stratégiájuk arra, hogy lehet kevesebb forrásból, kevesebb pénzből biztosítani az oktatást.

- És az oktatók készültek arra, hogy egy részük az utcán találja magát, vagy ők is várták ezt szépen nyugodtan, csendben?

- Én azt gondolom, hogy egyrészt ezek az elbocsátások már korábban is több hullámban elkezdődtek, tehát az oktatók tudják, hogy ez bármikor megtörténhet. Másrészt pedig milyen nagy meglepetés, hogy az ELTE – mint általában az egyetemek – irányítása sem nagyon demokratikus. Tehát én nem hiszem, hogy a kari tanács egy létező szerv, de az oktatóknak olyan nagyon közvetlen befolyásuk arra nincs, hogy az egyetemnek mi legyen a hosszú távú stratégiája például ezekre az esetekre.

- Most körülbelül ötszáz hallgató, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy többnyire hallgató és tanár gyűlt össze a bölcsészkar épülete körül, ahol élőláncot alkotnak és tiltakoznak az elbocsátások ellen. Mintha a diákoknak – akik talán előbb is vették észre, hogy óriási baj van és kimentek az utcára meg bementek az előadó termekbe, hogy tiltakozzanak – fontosabb volna az, hogy ki tanítja őket, mint maguknak az oktatóknak?

- Azt nem mondanám, hogy fontosabb, de nekik is természetesen fontos. Ők vannak a legnagyobb okkal felháborodva azon, hogy olyan embereket küldtek el, akik miatt ők odamentek tanulni, akik miatt érdemes volt nekik odamenni és beiratkozni. De a másik az, hogy ez egy olyan rossz pillanatban jött…

-… Ez a pillanat sose jó, nem?

- Nem, de mégiscsak egy olyan pillanatban jött ez az elbocsátási ötlet, és főleg a kivitelezése, hogy mindenre való tekintet nélkül egy automatizmus szerint hajtják végre, ugye ezt szokták fűnyíró elvnek hívni, csak nem mindig gondolunk bele, hogy ez mit jelent. Tehát ez egy olyan pillanatban jött, amikor a diákok éppen eléggé aktívak voltak és éppen a beleszólási jogaikért is küzdöttek, az oktatók is kezdtek szervezkedni az oktatói hálózatban, és tulajdonképpen a levegőben volt, hogy lehet tiltakozni ilyen dolgok ellen. Hasonló elbocsátások már többször voltak az elmúlt években, de soha senkinek nem jutott eszébe, hogy tömeges tiltakozást lehet ez ellen elkezdeni. De most ez egy olyan pillanatban jött, amikor a diákok amúgy is benne voltak a tiltakozásban.

- És az oktatók között benne van a levegőben, hogy ha nincs más, akkor csatlakozunk az oktatói hálózathoz? Vagy egyáltalán az a szakszervezet, amelyet úgy hívnak, hogy Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, él, létezik, csinál valamit?

- Én nem ismerem a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetét, én róluk nem szeretnék nyilatkozni. Fogalmam sincs, hogy ők mit csinálnak. Én nem látom a jelenlétüket az egyetemen, de lehet, hogy vannak, nem tudom. Én csak azt akarom mondani, hogy az oktatóknak azért több vesztenivalójuk van, mint a diákoknak. Én nem akarom a diákok érdemeit csökkenteni, minden tiszteletem az övék, de az oktatóknak valószínűleg több vesztenivalójuk van, mert náluk tényleg egzisztenciális kérdés, hogy ott dolgoznak-e vagy nem. A diákoknak nem biztos, hogy egzisztenciális kérdés, hogy oda járnak-e vagy nem.

- És most, hogy több oktatót bocsátanak el, mint amennyi ott marad, ezért a többség nem fog tiltakozni?

- Most aktívabban fognak tiltakozni, mint eddig, de az, hogy eddig sosem láttuk őket aktívan tiltakozni, annak is köszönhető, hogy nekik ez komoly veszély lehet. Én például más egyetemeken beszéltem oktatókkal, akik nagyon szolidárisak voltak, nagyon egyetértettek, és amikor megkérdeztem, hogy akkor miért nem csatlakoznak ezekhez a tiltakozó szervezetekhez, akkor azt mondták, hogy nem ettek meszet, hogy csatlakozzanak, akkor mi lenne az állásukkal. Tehát a félelem ebben az országban minden szinten és egész abszurd módon jelen van. Én komolyan mondom, a rendszerváltáskor még valamennyire naiv módon hittem abban, hogy meg fog szűnni ez a dolog, hogy az emberek félnek a véleményüket kinyilvánítani, mert féltik az állásukat. Most annyira nyilvánvaló, hogy rettegés van, hogy az borzasztó.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!