Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. február 26.



Bolgár György kérdései 2013. február 26-ai műsorban


Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy az Alkotmánybíróság másodszor is alaptörvény-ellenesnek minősítette az egyházügyi törvényt. Lényegében azt, hogy az országgyűlés dönti el, melyik vallási közösség lehet egyház és melyik nem. Az Alkotmánybíróságnak pofa be?

Ide tartozik az is, hogy Orbán Viktor szerint az Alkotmánybíróság határozata ellenére megtalálják a módját annak, hogy továbbra is tiltsák az önkényuralmi jelképek használatát. Még egy további alkotmánymódosítás meg se kottyan?

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy a Fidesz megfenyegette a közműszolgáltatókat, amiért egyáltalán szólni merészeltek a rezsicsökkentések ügyében. Az illetékes Fidesz-képviselő szerint a cégek nyíltan politizálnak, és például a Főtávnak akkor is csökkentenie kell a díjat, ha a hideg tél miatt a háztartások idén többet fogyasztottak. Nem kéne mindent és mindenkit államosítani? Biztos ami biztos.

Mi a véleményük továbbá arról, hogy ötszáz diák élőlánccal tiltakozik az ELTE bölcsészkarán bejelentett tanári elbocsátások miatt. Olyan szaktekintélyeket nyugdíjaznak, mint Nádasdy Ádám és Kálmán László nyelvész, Keserű Katalin művészettörténész vagy Margócsi István irodalomtörténész. A diákoknak fontos?

Mit gondolnak aztán arról, hogy a Kúria végleg megbuktatta az állami mobilcég tervét. A lényegében alvó cég egyébként most is havonta több tízmillió forintba kerül, de külföldi tanácsadókra is több száz milliót fizettek ki a nagy semmiért. Közben pedig hírek terjedtek el arról, hogy az állam nem hajlandó lemondani az állami telefonos cég létrehozásáról, és állítólag a Vodafone-nak tett ajánlatot vételre.

Beszéljük meg az olasz választási drámát, azt, hogy Berlusconi majdnem győzött, és hogy egy teljesen ismeretlen, a politikában ismeretlen bohóc vagy komikus majdnem annyi szavazatot szedett össze korábban nem létező pártjával, mint a győztes balközép, illetve az éppen hogy vesztes Berlusconi. Micsoda dráma ez?

És nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy két nappal vasárnapi tiltakozó tüntetésünk után a médiatanács közleményben támadta a Klubrádiót a vasárnapi tüntetés miatt, ahol a testület szerint egy médiavállalkozó politikai jellegű követeléseket fogalmazott meg, és ezzel politikai szereplővé minősítette át magát. Petíciónkat, amelyben állandó frekvenciát és diszkriminációtól mentes elbánást kértünk a magunk számára, a Láng tékán kívül az Örkény István és a Toldi Ferenc könyvesboltban is aláírhatják még ezen a héten.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



A bölcsészkari nyugdíjazásokról – félelem van
Kálmán László nyelvész, egyetemi docens, az ELTE elméleti nyelvészeti tanszékének oktatója


Bolgár György:
- Igaz, amit az Index írt, hogy most egyfős tanszékké válik az elméleti nyelvészet az Ön elküldése után?

Kálmán László: - Igen. Nekem egynyolcad állásom van, és most egyfős lesz.

- Mit jelent az egynyolcad állás?

- Azt jelenti, hogy egy félállásom volt ott, és időnként kaptam egy levelet az ELTE-től, hogy jó hírük van, mert a kötelező béremelésnek itt van a napja.

- Azt hittem, hogy kapott egy levelet, hogy a félállását – jó hír – negyedállássá változtatjuk, majd kapott egy levelet, hogy nyolcaddá.

- Ez körülbelül így volt, folyamatosan csökkentették, mert a kötelező béremelésre nem volt keretük.

- Akkor mi a fenét spórolnak éppen Önön? Egy egynyolcad oktatón mit lehet spórolni?

- Nem tudom, valamilyen automatizmussal minden részfoglalkoztatásútól megszabadulnak most éppen. Nekem egyáltalán nem is volt újdonság, a tanszékünket már egyébként is több éve ezzel, ha nem is fenyegetik, de ezt már többször mondták. Akik a tanszékvezetők voltak, azokat már több mint másfél éve nyugdíjazták ugyanezért.

- Magunk között szólva, mi szükség van még elméleti nyelvészetre? Az emberek beszélnek, amit akarnak, úgyis az lesz a nyelv. Az elméleti nyelvészek meg otthon dolgozzanak. Nem?

- Hát, igen.

- Jó, megegyeztünk, akkor köszönöm az interjút. Csak viccelek. Beszéljünk egy kicsit komolyabban, mert én a dolgot egyszerre tartom tragikusnak és komikusnak. Az már önmagában nevetséges, hogy a legnagyobb magyar bölcsészkaron az elméleti nyelvészet tanszéken egy oktató marad. Ilyen valószínűleg nincs.

- Igen, de ez egy kihelyezett tanszék. Tehát itt igazából a legtöbb oktató már eddig is ingyen oktatott. A legtöbb oktató az MTA Nyelvtudományi Intézetének az alkalmazottja, és eddig is ingyen csinálta, amit csinált. Tehát ez az egynyolcad, azt hiszem, a legjobb pillanatban három állás volt, két egész és két fél. De mondom, ez egy kihelyezett tanszék, tehát itt nem feltétel az, hogy mindenki az ELTE alkalmazásában legyen. Csak aztán ez egyre inkább csökkent, egyre kevesebb lett.

- De amikor éppen – behozom egy kicsit a politikai elemet is – a nagy magyarkodás korát éljük, akkor nem különösen botrányos vagy különösen szemet szúró, hogy éppen az elméleti nyelvészeti tanszéket fúrják meg?

- Én nem hiszem, hogy bármilyen meggondolás volt emögött. Én azt gondolom, hogy ez valamiféle automatizmus volt. A dékán is kifejtette, hogy itt valamiféle emberiességi szempontokat vettek figyelembe, hogy azokat küldték el, akiknek amúgy is már nyugdíjuk lehet, vagy pedig van máshol egy teljes állásuk.

- Szóval ha ott dolgozna mondjuk az ELTE-n Einstein Albert fizikus, de neki van mondjuk nyugdíja vagy van egy másik nyolcad állása amiből megél, akkor automatikusan Einstein Albert fizikus is menne.

- Igazából ez az a mozzanat, amit ki kell emelni, és nem pont a mi tanszékünk a legérdekesebb ebből a szempontból, hogy tudniillik semmiféle tartalmi vagy egyéb megfontolás nem vezeti őket, olyan például, hogy kikre van szükség és kikre kevésbé. Ettől teljesen függetlenek ezek az elbocsátások. És ennek következményei vannak. Egyáltalán nem gondolták végig például, hogy bizonyos emberek elbocsátása szakok megszűnését fogja maga után vonni, mert a működésének vannak olyan követelményei, hogy hány minősített oktató kell hogy legyen. És ha történetesen az utolsó minősített oktató volt az, akit most elbocsátottak, akkor a szak meg fog szűnni. Azt hiszem, hogy több ilyen példa is van a mostani elbocsátásoknál.

- De tudjuk, hogy ezekre a szakokra nincs is szükség. Jó szakmunkásokra van szükség, talán mérnökökre és informatikusokra.

- Én nem hiszem, hogy az ELTE ezt így gondolná. Egyáltalán nem érdekli őket a minőség fenntartása. Szerintem eddig se nagyon érdekelte őket.

- Ennek mi az oka? Ez most egy kicsit alkérdés a sok főkérdés között, de azt mutatja, hogy az egyetemekkel eddig sem volt minden rendben. Miért nem érdekelte az ország vezető egyetemét a minőség fenntartása eddig?

- Nekem az a szomorú benyomásom van, hogy amikor én jártam egyetemre – ugye az a rendszerváltás előtt volt – akkor se nagyon érdekelte, és nekem az a benyomásom, hogy ez azóta sem sokat változott. A felsőoktatási törvény, amit az Antall-kormány alatt hoztak, nem változtatott radikálisan ezen a helyzeten. Nincs olyan politikai vagy gazdasági vagy egyéb tényező, ami afelé ösztökélné, afelé nyomná az egyetemeket, hogy a minőséget jelentősen emeljék. Ez nem így van azoknál az egyetemeknél, amelyeknek sok a külső forrásuk, például műszaki jellegű egyetemeknél, ahol üzleti szférában vannak gazdasági kapcsolataik, szerződéseik. Ott muszáj valamilyen minőséget produkálni. De például a bölcsészkarnál szerintem semmilyen külső tényező nem hat ebbe az irányba.

- Akkor ezek szerint nem is baj, hogy elvonnak tőlük néhány milliárd forintot?

- Nekik némi kellemetlenséget okoz, de a minőséggel – mondom – ettől függetlenül se nagyon foglalkoztak.

- De nyilván nem az a megoldás, hogy ha nem jó a minőség, akkor vonjunk el egy csomó pénzt tőlük és küldjék el az oktatóikat.

- Persze, de azt nem ők találták ki.

- Nem, azt a kormány találta ki.

- A kormány találta ki, tehát végső soron őt kell felelőssé tenni ezért. Az egyetemet abban kell felelőssé tenni, hogy elég régóta tudta, hogy lesznek ilyen elvonások. Legkésőbb decemberben ez már világos volt a számukra, de már jóval előbb lehetett tudni, hogy itt bizony ilyesmire fel lehet készülni. És nem nagyon készültek fel erre. Szerintem nem volt előkészített tervük vagy stratégiájuk arra, hogy lehet kevesebb forrásból, kevesebb pénzből biztosítani az oktatást.

- És az oktatók készültek arra, hogy egy részük az utcán találja magát, vagy ők is várták ezt szépen nyugodtan, csendben?

- Én azt gondolom, hogy egyrészt ezek az elbocsátások már korábban is több hullámban elkezdődtek, tehát az oktatók tudják, hogy ez bármikor megtörténhet. Másrészt pedig milyen nagy meglepetés, hogy az ELTE – mint általában az egyetemek – irányítása sem nagyon demokratikus. Tehát én nem hiszem, hogy a kari tanács egy létező szerv, de az oktatóknak olyan nagyon közvetlen befolyásuk arra nincs, hogy az egyetemnek mi legyen a hosszú távú stratégiája például ezekre az esetekre.

- Most körülbelül ötszáz hallgató, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy többnyire hallgató és tanár gyűlt össze a bölcsészkar épülete körül, ahol élőláncot alkotnak és tiltakoznak az elbocsátások ellen. Mintha a diákoknak – akik talán előbb is vették észre, hogy óriási baj van és kimentek az utcára meg bementek az előadó termekbe, hogy tiltakozzanak – fontosabb volna az, hogy ki tanítja őket, mint maguknak az oktatóknak?

- Azt nem mondanám, hogy fontosabb, de nekik is természetesen fontos. Ők vannak a legnagyobb okkal felháborodva azon, hogy olyan embereket küldtek el, akik miatt ők odamentek tanulni, akik miatt érdemes volt nekik odamenni és beiratkozni. De a másik az, hogy ez egy olyan rossz pillanatban jött…

-… Ez a pillanat sose jó, nem?

- Nem, de mégiscsak egy olyan pillanatban jött ez az elbocsátási ötlet, és főleg a kivitelezése, hogy mindenre való tekintet nélkül egy automatizmus szerint hajtják végre, ugye ezt szokták fűnyíró elvnek hívni, csak nem mindig gondolunk bele, hogy ez mit jelent. Tehát ez egy olyan pillanatban jött, amikor a diákok éppen eléggé aktívak voltak és éppen a beleszólási jogaikért is küzdöttek, az oktatók is kezdtek szervezkedni az oktatói hálózatban, és tulajdonképpen a levegőben volt, hogy lehet tiltakozni ilyen dolgok ellen. Hasonló elbocsátások már többször voltak az elmúlt években, de soha senkinek nem jutott eszébe, hogy tömeges tiltakozást lehet ez ellen elkezdeni. De most ez egy olyan pillanatban jött, amikor a diákok amúgy is benne voltak a tiltakozásban.

- És az oktatók között benne van a levegőben, hogy ha nincs más, akkor csatlakozunk az oktatói hálózathoz? Vagy egyáltalán az a szakszervezet, amelyet úgy hívnak, hogy Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, él, létezik, csinál valamit?

- Én nem ismerem a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetét, én róluk nem szeretnék nyilatkozni. Fogalmam sincs, hogy ők mit csinálnak. Én nem látom a jelenlétüket az egyetemen, de lehet, hogy vannak, nem tudom. Én csak azt akarom mondani, hogy az oktatóknak azért több vesztenivalójuk van, mint a diákoknak. Én nem akarom a diákok érdemeit csökkenteni, minden tiszteletem az övék, de az oktatóknak valószínűleg több vesztenivalójuk van, mert náluk tényleg egzisztenciális kérdés, hogy ott dolgoznak-e vagy nem. A diákoknak nem biztos, hogy egzisztenciális kérdés, hogy oda járnak-e vagy nem.

- És most, hogy több oktatót bocsátanak el, mint amennyi ott marad, ezért a többség nem fog tiltakozni?

- Most aktívabban fognak tiltakozni, mint eddig, de az, hogy eddig sosem láttuk őket aktívan tiltakozni, annak is köszönhető, hogy nekik ez komoly veszély lehet. Én például más egyetemeken beszéltem oktatókkal, akik nagyon szolidárisak voltak, nagyon egyetértettek, és amikor megkérdeztem, hogy akkor miért nem csatlakoznak ezekhez a tiltakozó szervezetekhez, akkor azt mondták, hogy nem ettek meszet, hogy csatlakozzanak, akkor mi lenne az állásukkal. Tehát a félelem ebben az országban minden szinten és egész abszurd módon jelen van. Én komolyan mondom, a rendszerváltáskor még valamennyire naiv módon hittem abban, hogy meg fog szűnni ez a dolog, hogy az emberek félnek a véleményüket kinyilvánítani, mert féltik az állásukat. Most annyira nyilvánvaló, hogy rettegés van, hogy az borzasztó.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Nettó hazugság, hogy haza akarta rendeltetni az ORF budapesti tudósítóját
Szalay-Bobrovniczky Vince, Magyarország bécsi nagykövete

Bolgár György: - Egy meglehetősen meglepő cikket olvastam többek között Önről is a bécsi Der Standardban, ahol interjút készítettek az ORF, az osztrák közszolgálati rádió és televízió budapesti tudósítójával. És ő egyrészt meglehetősen kritikus volt a magyar kormánnyal szemben, amely szerinte megpróbálta őt mindenféle eszközzel elhallgattatni, másrészt pedig Önt azzal vádolta, hogy megpróbálta őt megfúrni a főnökeinél, vagyis az osztrák közszolgálati tévé, rádió vezetőinél. Tényleg így volt?

Szalay-Bobrovniczky Vince: - Hát ugye Gelegsről beszélünk, az ORF budapesti tudósítójáról. Én a főnökeinek tényszerűen jeleztem, hogy az én szerény véleményem szerint, ez magánvéleményem, azt gondolom, hogy az ORF magyarországi tudósításai az ORF-törvényben is rögzített objektivitás minimumát nem mindig ütik meg. Ennyit tettem, de én soha az életemben nem akartam őt megfúrni. Az, amit a Népszabadság leírt, hogy én megpróbáltam volna elérni, hogy hazahívják a Gelegs urat, az egész egyszerűen nem igaz. Én egyébként a Gelegs úrral jó viszonyban vagyok, legalábbis eddig így gondoltam. Nemrégiben vacsorázott nálam a magyar nagykövetségen, és nagyon élvezte. Egyébként Gelegs úr szerintem összességében véve nagyon aktív munkát végez. De vannak vélemény különbségek közöttünk. Szerintem nekem jogom van ennek artikulálására, de ezen túlmenően úgy érzem, hogy nem tettem semmi mást. Egyébként pedig azt még elmondanám a hallgatók tájékoztatására, hogy számos olyan dolog történt, amiben én voltam, ha szabad így fogalmazni, a főcsővezető az elmúlt hónapokban, ami az ORF és a magyar kormány közötti jobb megértést szolgálta. Így például Kumin államtitkár úr nemrégiben tárgyalást folytatott az ORF elnökével, pontosan azért, hogy egy picit jobban értsük egymást a jövőben. Ehhez képest picit meglepett engem Gelegs úrnak az eléggé kvalifikálatlan támadása, de nem tudok vele mit csinálni, nem is nagyon kívánok vele foglalkozni.

– Én már azt tartom egy kicsit furcsának és nem igazán a nyugati világba vagy az európai világba illőnek, hogy mondjuk a a külföldi visszhangokkal foglalkozó helyettes államtitkár, Kumin Ferenc tárgyal az osztrák közszolgálati rádió, televízió vezetőjével. Hát mi közük nekik egymáshoz?

– Hát én azt gondolom, hogy ez egy – hogy mondjam – egy barátkozási célú tárgyalás volt. Ugye tudjuk, hogy ez tavaly novemberben volt, és azt az időszakot követte, amikor ugye az osztrák televízió leadta a Paul Lendvai filmjét, és az a film, én azt gondolom, objektivitásban szintén hagy kívánnivalót maga után. Ismert az, hogy én a filmmel kapcsolatban megfogalmaztam egy-két kritikát, ezt a sajtó is hozta, de én ezen túl nem csináltam. Egy mérhetetlenül udvarias levelet írtam egyébként, és utána úgy döntöttünk, hogy okos dolog lenne beszélgetni kicsit egymással. Egyébként, ahogy a Gelegs úrnak a reakciója mutatja, illetve az ő elmondása, amivel itt most már körbekiabálja a sajtót három napja, abból úgy tűnik, hogy a Gelegs úr nagyon is igényt tart arra, hogy kormányzati kapcsolatai legyenek, és a főnökei is, gondolom, igényt tartanak rá.

– Na ez a dolog lényege. És itt a különbség. Hogy a Gelegs úr, aki az ORF budapesti tudósítója, joggal tart arra igényt, hogy a magyar kormány különböző illetékesei szóba álljanak vele, és nem álltak vele szóba. Hát nem az az egyetlen normális…

– De miért neki hisz Bolgár úr? Ne haragudjon.

– Hát mert gondolom, bizonyítható, hogy elhangzottak-e az interjúk vagy riportok a magyar kormányzat vezetőivel vagy nem hangzottak el. Mint ahogy a Lendvai-féle dokumentumfilmnél is, ugye azzal bírálták őt, hogy egyoldalú és csupa olyan embert szólaltatott meg, aki a kormányzat kritikusa. Ő meg azt mondta, hogy próbáltunk mi Orbán Viktorral is beszélni. Mondjuk Paul Lendvai nem akárki, vagyis ha ő kér egy interjút a magyar miniszterelnöktől, nem biztos, hogy azonnal kaphat, de azért mégiscsak volna rá jó esély meg van is érv amellett, hogy kapjon. Nem? Szóval nem ez a dolog lényege, hogy a tudósító azért van itt, hogy a kormányzati emberektől is megkérdezze, ők mit gondolnak, ők mit mondanak, nekik mik a szándékaik, mivel magyarázzák az intézkedéseiket. Kész. Ha ez nem sikerül neki, akkor talán a magyar kormánnyal vagy annak illetékeseivel van a baj.

– Vagy esetleg magával a tudósítóval, aki…

– De miért a tudósítóval?

– Nem tudom, mert valamiért ő fontosnak tartja, hogy ő gyakorlatilag folyamatosan… hát látja ezt a mostani akcióját is, ez elég furcsa akció azok után, hogy én mindent megteszek annak érdekében, hogy az ORF-fel tisztázzuk a viszonyunkat, azok után egy ilyen butasággal engem megtámad. De még egyszer hangsúlyozom. Én minden alkalommal, illetve most hangsúlyozom, minden alkalommal, amikor a Gelegs úr kért arra, hogy támogassam meg egy-egy interjúkérelmét, én mindig megtámogattam, mert ez nekem is jó. Nekem is érdekem az, hogy az ORF-nek magyar politikusok nyilatkozzanak. És nem igaz, hogy nem nyilatkoztak a magyar politikusok az ORF-nek. Lehet, hogy nem mindig a Gelegs úrnak, de mindig rendelkezésre álltak, nemrégiben, éppen még előttem van a kép, ahogy a Tarek Leitner igen ismert műsorvezetővel Prőhle Gergely államtitkár úr beszélget. Ott van előttem a kép, az ORF stúdióban én magam is ott voltam amikor megy a Lendvai műsor utáni vita. A Lendvai film utáni vita. Ott volt Prőhle Gergely, ott voltunk, elmentünk hozzájuk. Tehát én nem tudom tényleg, hogy mi a probléma. Tehát nem értem, tényleg lassan kezdem úgy érezni, hogy Gelegs úrnak valami gondja van velem.

– Szóval nem Ön próbálja megfúrni az ORF budapesti tudósítóját, hanem…

– Dehogy! Hogy próbálnám megfúrni?

– …a budapesti tudósító próbálja megfúrni Önt? Azt mondja?

– Ezt nem állítom.

– Neki van problémája Önnel?

– Ezt nem állítom. De hát nézze, az interjúból, amit a Standardnak adott, úgy tűnik, hogy neki valami gondja van, mert azt mondta, irritálja őt, hogy én bátorkodtam jelezni a főnökeinek, hogy én úgy tartom – de mindezt szóban egyébként –, lehetnének a tudósításai, nagyon finoman fogalmaztam, egy picit kiegyensúlyozottabbak. Ez az én személyes véleményem volt, ez hozzátartozik a munkámhoz, ugye erről nincsen kormányálláspont. Ha Ön tudná, kedves Bolgár úr, hogy én reggeltől estig milyen médiakihívásnak vagyok kitéve, ezt feltételezem, hogy sejti, akkor nyilván érzékelné azt, hogy nekem nagyon sok dolgom van a médiával, amit egyébként én élvezek is. Hozzám jönnek az újságírók reggelizni, vacsorázni, tartok sajtóbeszélgetéseket. Ahogy így átgondoltam ma reggel, amikor láttam ezt a cikket – számítottam arra, hogy keresni fognak –, az elmúlt időszakban legalább négy magyar politikust vittem a sajtó munkatársai elé, hogy együtt reggelizzenek vagy vacsorázzanak. Csak két héttel ezelőtt két kormányzati interjút adtunk osztrák lapoknak. Balog Zoltán és…

– Ez rendben van, ez dolga egy vezető diplomatának. És nyilván a kormány is örül.

– És én szeretném, ha a Gelegs úr békén hagyna engem. Tehát én szeretném a munkámat végezni, és a munkámat végzem. És ennek része az, hogy ne menjek el bizonyos ORF-csúsztatások mellett. Ne haragudjon, én azt gondolom, hogy ezt jeleznem kell.

– Na de hogy a csúsztatások, azok csúsztatások vagy nem, ezt most nem tudjuk megállapítani, de…

– Jó, mindegy, ez az én véleményem. Szubjektívek vagyunk.

– Egy nagykövet esetleg akkor szólhat, akkor sem biztos, hogy kell neki, ha úgy látja, hogy valamilyen tudósításban tényszerűen hamis állításokat fogalmaznak meg vagy esetleg rágalmazzák a magyar kormányzatot valamivel, ami teljesen alaptalan, légből kapott és így tovább. Akkor sem biztos, hogy egy nagykövetnek ez a dolga, mert hát Istenem, van ilyen, nem szoktak a nyugati nagykövetek azonnal minden más országbeli kritikára így reagálni. De ha rágalmaznak…

– Én sem szoktam, higgye el nekem.

– Igen. Ha rágalmaznak, akkor lehet, hogy adott esetben ennek van indokoltsága. De hogy csúsztat, hát Istenem. Ez egy csúsztatós, tegyük fel, hogy csúsztatós.

– De hát ezt nem mondhatom meg? Nem mondhatom meg egy privát beszélgetésben?

– Rosszul veszi ki magát.

– Ez lehetséges, de most kérem szépen, legyen Ön…

– Beavatkozásnak tűnik.

– Jó. De itt tényleg nagyon barátian, és nem akartam én itt senkit… Amiket itt a Gelegs úr össze-vissza ordibált a sajtóban, hogy a hazahívásáról próbáltam gondoskodni, mindegy, ez egy nettó hazugság. Tehát ez nem igaz. Én ilyet nem tennék sohasem. Ismer engem, beszéltünk már vagy négyszer egymással, tudja, hogy én nyitott vagyok a sajtó képviselői irányába, és mindig mindent szolgálatkészen próbálok elintézni. Ez egy privát beszélgetés volt, ez a privát beszélgetés továbbment, ő meg úgy gondolta, hogy fontos, hogy ezt a sajtóban közölje. Ennyi. Tehát a Gelegs úr lehet, hogy nagyon fontos tudósító, de nem annyira fontos, hogy vele foglalkozzak két napon keresztül. Mondom és még ráadásul…

– De ezért nem kellett volna egyáltalán foglalkoznia vele, és akkor nem is lett volna ügy.

– …ráadásul jóban is vagyok vele. Tehát az a vicces az egészben, hogy jó viszonyban vagyok vele, ugye nagyon örült neki, mikor meghívtam magamhoz a nagykövetségre, magam mellé ültettem, és ezzel kiemeltem, hogy az ORF számomra fontos. Egyébként nemcsak arról gondoskodtam és előkészítettem, hogy egy picit jobban értsük egymást az ORF vezetőivel, hanem például én voltam az, aki javasoltam, hogy a Paul Lendvai filmjét, amelynek a tartalmával ugyan nem feltétlenül értek egyet, mégis a magyar közszolgálati televízió mutassa be. Ugye tudja Bolgár úr, hogy ez megtörtént.

– Igen. Megtörtént.

– Néhány héttel ezelőtt. Tehát ezt csak annak a demonstrálására szeretném elmondani, hogy érzékeltessem, én nem harcolni kívánok, hanem a munkámat szeretném végezni. És ebben nem vagyok teljesen biztos, hogy a Gelegs úr ezzel a nyilatkozatával, hogy mondjam, túlságosan jól szolgálta az együttműködésünk ügyét. De én továbbra is nyitott leszek az ő irányába, és nem sértődtem meg rá. Ennyi.

– És az igaz, amit ő állított a Der Standardnak, hogy Ön az ő főnökeinek, a főszerkesztőnek és a külpolitikai szerkesztőségvezetőnek magán emaileket mutatott be tőle, amiben Gelegs úgy búcsúzott el akárkiktől, tehát nem tudom, kiktől, hogy üdvözlet Orbán országból? Bemutatott ilyen emaileket a főnököknek?

– Én nem beszéltem a főszerkesztővel erről, mondom, magánbeszélgetés keretében kétségtelenül egy ilyen emailt megmutattam, de semmilyen dokumentumot én nem adtam át. Nem kívánom tagadni.

– És kinek jött ez az email? Önnek például? Önnek írta ezt Gelegs?

– Nekem küldték.

– De Önnek küldte el valaki? Aki kapta ezt az emailt?

– Igen. Igen.

– Tehát másnak a levelezését mutatta meg?

– Nem mutattam meg senkinek a levelezését. Ennyit mutattam, hogy üdvözlet Orbánisztánból. Hát most gondoljon bele a helyzetembe, lehet, hogy a Gelegs úr nagyon viccesnek tartotta, de én nem tartom annyira viccesnek. De mondom, egyszer egy baráti beszélgetés zajlott a Pfeifer úrral, egyébként jó viszonyban vagyok vele, tehát nem fog ez semmit sem csorbítani ezen a dolgon. Az egész közlésnek az volt a lényege, hogy én úgy gondolom, hogy bizonyos objektivitásbeli problémák vannak a Gelegs úrnál.

– És ha ő úgy írja alá mondjuk viccesen a magán emailjét, hogy üdvözlet Orbanisztánból, akkor az már nem lehet objektív.

– Ezt nem mondtam. Ezt nem mondtam. Csak én úgy vettem észre, az volt a benyomásom, lehet, hogy szakmailag én rosszul láttam, nyilván én is számtalan tévedésbe szaladok bele, de én úgy láttam, hogy ő abban az időszakban, az azt megelőző időszakban picit túl karcos volt a hazánkkal szemben. És azért azt ne felejtsük el, hogy itt szerintem nem politikai táborokról beszélünk, hanem arról beszélünk, hogy milyen az országnak a külföldi megjelenése. És amikor én védelmezem a kormányt, akkor én védelmezem az országot is.

– De nem ettől lesz rosszabb az ország megítélése, ha ilyenfajta, mondjuk nem hivatalos vagy félig barátinak nevezett megkeresések történnek a magyar nagykövet részéről az osztrák közszolgálati médiában?

– Nézze, akkor lehetne jogos a feltevés, ha nem lenne a másik oldalról tény az, hogy gyakorlatilag az osztrák sajtóban mindenki, aki él és mozog, megszólaltunk már, mindenki. Miniszterelnöki interjút szerveztem, miniszteri interjúkat szerveztem, tájékoztattam az osztrák újságírókat, egy nyílt, barátságos viszonyt folytatok velük. Ők is tudják, milyen vagyok, tudják, hogy van temperamentumom, de tudják azt is, hogy sosem fogom őket, hogy így mondjam, legalábbis megpróbálom őket nem nehéz helyzetbe hozni. És korrekt partner próbálok lenni. Én a Gelegs úrral is korrekt viszonyt ápoltam. Egyébként nem tudom, tudja-e, hogy egy közel egyórás vitánk fenn van a Youtube-on, meg lehet nézni. Az osztrák újságíróklubban folytattuk ezt 2011. februárjában,

– Na akkor ezt ajánlom a hallgatóimnak is.

– Egy nagyon, nagyon baráti vita, amit említett egyébként a Standard cikkben a Gelegs úr, és ebben nem feltétlenül ő jött ki a legjobban, de tulajdonképpen tökmindegy. Teljesen mindegy. Onnan kezdődött az ismeretségünk, és eddig nem volt egymással semmi gondunk. És én ígérem, hogy nekem nem is lesz, mert a legutolsó az lenne, hogy én bármi olyasmit csináljak, amivel engem a Gelegs úr gyanúsít, hogy hazahívassam meg nem tudom micsoda. Tehát ez nevetséges. Ez komolyan mondom, hogy közröhej.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Kiérdemesült oktatók tévhitei az IMF-kölcsönről
Zdeborsky György közgazdász

Bolgár György: - Két dologgal kapcsolatban kérném a véleményét. Kezdjük a frissebbel. Biztos látta, vagy legalábbis az újságokban olvasta ezt a tegnapi parlamenti bizottsági meghallgatást – vagy nevezhetném cirkusznak is – Simor András tevékenységével, illetve a nemzeti bank tevékenységével kapcsolatban. És végül is nem törvénysértéssel csak szabálytalanságokkal kritizálták, és végül ezt a következtetést vonták le egy határozatban. Tehát azzal bélyegezték meg a Magyar Nemzeti Bank eddigi vezetését, hogy az IMF-hitelek ellenőrzése kapcsán törvénytelenséget követtek el, aztán a vitában ez szabálytalanságokká változott. És a lényeg az, hogy Simor András komoly kormánypárti kritikának volt kitéve az utolsó pillanatokban is. Ön szerint mennyire volt alapja ezeknek az Állami Számvevőszék által előkotort hiányosságoknak, amelyeknek egy részét maga Simor is elismerte?

Zdeborsky György: - Én azt hiszem, hogy itt olyan eseményekről beszélünk, amelyek eredményeképpen semmifajta kár nem keletkezett sem a nemzeti banknál, sem az érintett bankoknál. Ugye csak a tények kedvéért említsük meg, hogy arról van szó, hogy a nemzeti bank a 2008-as IMF-megállapodás keretében bizonyos adatszolgáltatást továbbított a hét legnagyobb magyar kereskedelmi bankról. Ugye ennek az volt az értelme és az oka, hogy az IMF ezeket az adatokat kérte, mert az IMF-hitelből a magyar bankrendszer bizonyos része jelentős összegeket kapott, és szerették volna látni, hogy mire lett fordítva ez a hitel.

- És ráadásul ugye a nemzetközi válság alapvetően pénzügyi válság volt, ahol elsősorban a bankok roppantak meg. Vagyis figyelni kellett, hogy hogy állnak és mit csinálnak.

- Azt tudomásul lehet venni, hogy az Állami Számvevőszéknek joga van a nemzeti bank adminisztrációját, gyakorlatát vizsgálni és véleményezni, csak azt hiszem, hogy hibás a hivatkozás, mert az Állami Számvevőszék a hitelintézeti törvényre hivatkozva bírálja a nemzeti bank gyakorlatát, ami aztán egyébként ebből a bizonyos bizottsági határozatból ki is került.

- Márpedig a hitelintézeti törvény nem vonatkozik a Magyar Nemzeti Bankra.

- Na ezt akartam éppen mondani, hogy a hitelintézeti törvény a Magyar Nemzeti Bankra nem vonatkozik. A Magyar Nemzeti Bank nem egy hitelintézet, a Magyar Nemzeti Bank a bankok bankja Magyarországon, a magyar központi bank. Rá egy külön jegybanktörvény vonatkozik és nem a jegybanktörvény alapján bírálja az ÁSZ a nemzeti bank gyakorlatát, hanem a hitelintézeti törvény alapján. Egyébként az érintett kereskedelmi bankok utólag hozzájárultak az adatok kiszolgáltatásához, tehát én azt gondolom, hogy vihar egy pohár vízben.

- Igen, mert ha ők úgy érezték volna, hogy az ő titkaik sérültek, és mindez a Magyar Nemzeti Bank ármánykodása miatt történt, akkor még lehetett volna valamilyen ügy belőle. Bár akkor sem tudom, hogy milyen, hiszen ez a bizonyos hitelintézeti törvény azt mondja, hogy ez a nemzeti bankra nem vonatkozik, csak abban az esetben, amikor konkrétan meg is nevezi a törvény a nemzeti bankot. Például úgy, hogy a Magyar Nemzeti Bank kérhet olyan adatokat a hitelintézetektől, amelyek egyébként üzleti titoknak minősülhetnek. Vagyis felhatalmazza a nemzeti bankot arra, hogy ilyen titkokat kezeljen.

- De ez az adatszolgáltatás egyébként normál adatszolgáltatások keretében jutott el a nemzeti bankhoz. Tehát semmi fajta külön adatokat nem kért a nemzeti bank, hanem kap egy csomó adatot a kereskedelmi bankoktól, az elő van írva a jogszabályban és ezek közül továbbított egy adatsort a Nemzetközi Valutaalapnak.

- Magyarán lehet, hogy vihar egy pohár vízben, de vihar a magyar politikai életben és nyilván nem véletlen vihar a derült égből.

- Ez jellemző a magyar politikai életre, hogy ilyen kérdésekről vitatkoznak. Megint arról van szó, hogy egy független intézmény ellen történik egy politikai hangulatkeltés.

- Most már szinte biztosra vehető. A Népszabadság, amely ilyen ügyekben meglehetősen jól értesült szokott lenni, azt írja, hogy biztos, hogy Matolcsy Györgyöt nevezik ki a nemzeti bank élére. Belenyugodott már a pénzügyi világ ebbe Ön szerint?

- Ez be van árazva. Azt olvasom én is, hogy az elemzők túlnyomó többsége már tudomásul vette, hogy Matolcsy lesz a Magyar Nemzeti Bank elnöke. Egyébként érdemes elolvasni a Wikipédián Matolcsy György életrajzát. Matolcsy György nem pénzügyi közgazdász, soha az életben nem dolgozott sem kereskedelmi bankban, sem a jegybankban. Amikor a Pénzügykutatóban dolgozott pár éven keresztül, akkor nem pénzügyi kérdésekkel foglalkozott. Én azt gondolom, hogy erről ennyit.

- Na de attól víziói még lehetnek?

- Víziói vannak, igen.

- Akkor térjünk rá a másik kérdésre. Mégpedig, hogy az elmúlt napokban a jobboldali sajtóban több helyen feltűnt egy olyan állítás, amely legalábbis magyarázatra szorul és többek között Dedák István főiskolai tanárra hivatkoznak, aki szerint az IMF hitel felvétele nem is volt és nem is lenne olyan olcsó, mint amilyennek első látásra tűnik, mert az adósságszerkezet elmozdítása kisebb kamatozású devizaadósság irányába lényegében csak egy látszat. Az IMF-hitellel kiváltott adósság valójában a jegybanki alapkamaton finanszírozódik, az pedig magasabb. Mi ebben az igazság? Vagy mi az, ami egyáltalán megmagyarázandó, hiszen nyilván a közönség nem is nagyon érti, hogy miről beszélünk.

- Annyit hozzátennék, hogy nem csak a jobboldali sajtóban jelent ez meg, hanem például éppen előttem van a Pénzügyi Szemle online blog, ami azért nem minősíthető szaksajtónak.

- De a jobboldali sajtó kapta fel ezt.

- Igen, mert ez ugye kapóra jön az IMF-ellenes hangulatkeltéshez. Szóval én azon vagyok egy kicsikét meglepődve, hogy komolynak mondható állásokban lévő szakemberek vagy komolynak mondható médiumok ilyen dolgot lehoznak. Persze Magyarországon sajtószabadság van, mindent lehet hozni. Azt azért feltételezné az ember, hogy egy komolynak mondható közgazdasági képzettségű ember nem téveszti össze a devizahitelt a forinthitellel, nem hasonlít össze egy devizahitelt egy forinthitellel. Ugye a devizának van kamata, a forintnak is van kamata. Természetesen devizahitelt akkor érdemes felvenni, ha valakinek vagy van deviza bevétele, vagy éppenséggel devizahitel felvételével konverzió nélkül megújít egy korábbi lejáró devizaadósságot. Tehát ebbe belekeverni ezt a konverziót – nem akarok csúnya dolgokat mondani, de – enyhén szólva...

- Mondjon akkor finomakat.

- Nem tudom finoman mondani sajnos. Szóval mindenkitől bocsánatot kérek, akit ezzel megsértek, de ez marhaság.

- Ugye Magyarország felvett 2008-ban egy húszmilliárd eurós IMF–Európai Unió Világbanki hitelt.

- De ettől nem nőtt az eladósodása, mert nem tudott felvenni egyéb hiteleket, azért vette fel ezt a húszmilliárdot.

- Természetesen. Mert máshonnan kellett volna felvenni, de az éppen a piacon nem volt kapható.

- Igen. És nem is egy összegben vette fel, hanem ugye az IMF-hiteleknek van egy struktúrája. Már ezt is összekeverik ezekben a cikkekben egyébként, a futamidejét összetévesztik a lehívási periódussal. Ez is már egy kisebb fajta szakmai hiba. Van egy lehívási periódus, az a három és fél év. És utána van további három és fél, négy év futamidő a hitel törlesztésére. A kettőt összekeverni furcsa dolog, de valamilyen oknál fogva összekeverik, és azt mondják, hogy az IMF-hitel futamideje csak három és fél év. Ez nem igaz. A lehívástól számított három és fél év. De van egy három és fél éves lehívási időszak is.

- Magyarán összesen akár hét év is lehet.

- Igen. A másik az, hogy más a kamatozása egy rövidebb lejáratú hitelnek és egy hosszabb lejáratú hitelnek. De egy dollárhitelt összekeverni egy forinthitellel, valami konverziót belekeverni, hogy aztán konverziós költség meg egyéb jegybanki kamatok még hozzárakódnak és akkor már tulajdonképpen drágább, hát ez… De akkor miért nem azt mondja, hogy kérem, akkor miért bocsátottuk ki most ezt a 3,25 milliárd összegű dollárkölcsönt? Ugyanaz. Most az tökmindegy ebből a szempontból, hogy az IMF-től vesszük fel a hitelt vagy a nemzetközi pénzpiacokról. A lényeg az, hogy nem forintban vettek fel hitelt, azért, mert ha forintban vettek volna fel hitelt, akkor a forintból kellett volna dollárt csinálni, és akkor valóban meg kell venni a dollárt. Tehát nyilvánvaló, hogy külföldi devizában fennálló hitel visszafizetésekor, ha megújítjuk azt a hitelt, akkor egy ugyanolyan valutanemben illik felvenni a hitelt és nem kell semmifajta forintkonverziót ebbe belekeverni.

- Ezt a 2008-as IMF-hitelfelvételt csak azért kezdtem említeni, mert ebben az évben is meg jövőre is vissza kell fizetni bizonyos részeit, mert lejár. De ha ebben az évben vagy a múlt évben, 2012-ben felvettünk volna újabb IMF-hitelt, amely egyébként jóval olcsóbb lett volna, mint ez a most kibocsátott dollárkötvény…

- Ez nem is vitatható egyébként.

- Ugye? Ez abszolút nem vitatható. Akkor itt nem kellett volna különböző valuta-átváltásokkal játszadozni, mert akkor a devizakölcsönt fordíthattuk volna a lejáró devizahitel törlesztésére.

- Az Államadósság Kezelő Központ bejelentette, és ez statisztikákból és mindenfajta kiadványból ellenőrizhető, hogy ebben az évben 4–4,5 milliárd euró devizahitel jár le a magyar államadósságból. Ennek a megújításáról van szó. Egyébként ha olyan megvetendő lenne a devizahitel felvétele, akkor nyilván nem vett volna fel az Eximbank, és most olvasom, hogy a Magyar Fejlesztési Bank is devizakötvény kibocsátását tervezi. Nyilván azért, mert a Magyar Fejlesztési Banknak is forrásra van szüksége a korábban felvett devizahitel törlesztéséhez. És gondolom, ugyanez volt az Eximbanknál is.

- De ezek szerint az abszolút vitathatatlan, hogy ha Magyarország az IMF-fel megállapodott volna egy új hitelben, akkor olcsóbban, kedvezőbb feltételekkel jutott volna devizahitelhez, mint most ezekkel a különböző devizakötvény kibocsátásokkal.

- Amennyiben azt mondjuk, hogy a 2,5 az kevesebb, mint az 5, akkor ez nem vitatható. A 2,5-hez hozzátehetem valóban azt, amit ezek a cikkek is megemlítenek, hogy az IMF-hitelt SDR-ben folyósítják. És az SDR ugye egy mesterséges valutakosár, abból aztán különböző pénznemekbe át kell váltani. De nem forintra, hanem euróra, amiben felhasználjuk. Az a kérdés, hogy miben használjuk fel.

- Hogy jön ide akkor a jegybanki alapkamat, amit belekevertek?

- Azt talán meg kellene kérdezni ezektől a kiérdemesült oktatóktól. De kétségtelen, hogy van egy jegybanki alapkamat is. De miért kerülne be a belföldi forinthálózatba akár egy IMF-hitel, de akár egy dollárkötvény-kibocsátás is. Ismétlem, az IMF hitel ebből a szempontból ugyanaz, mint a dollárkötvény-kibocsátás. Érdekes módon azzal nincsen probléma, sőt ünnepelünk, hogy milyen sikeres. Az igaz, hogy sikeres volt, mert jó nagy összeg volt, hozzáteszem, hogy a románok egy százalékkal olcsóbban bocsátottak ki, de a szerbek is egy negyed százalékkal vagy fél százalékkal olcsóbban bocsátottak ki, nagyjából hasonló futamidőre. Abban igaza van a cikknek, hogy a hároméves hitelnek más a kamatozása, mint egy hétéves vagy tízéves hitelnek. Ez mindig így van, egyébként lehet kevesebb is, mert van ugye olyan is, hogy pont fordítva alakulnak a kamatok, mint a futamidő, és van, amikor a rövidebb futamidőre magasabb a kamat és érdemesebb hosszabb futamidőre kibocsátani.

- Akkor visszatérve egy záró mondat erejéig Matolcsyra, a Matolcsy vezette nemzeti bankra és persze a mögötte álló miniszterelnökre, Ön már keresztet vetne a megállapodásra az IMF-fel? Ez biztos hogy végképp lezárult, Magyarország nem akar megállapodni?

- Pillanatnyilag biztos, hogy nem akar megállapodni Magyarország, de azt is hozzátehetjük, hogy az elmúlt egy év alatt sem akart megállapodni. És egyébként ezt is megállapították már nagyon okos elemzések, hogy Magyarország akkor fog megállapodni az IMF-fel, amikor a piac erre rá fogja kényszeríteni.

- Ha például Olaszországban kitör a zűrzavar.

- Igen. Akkor lehet, hogy szükség lesz rá. Jelen pillanatban a nagyon bőséges nemzetközi likviditás nem teszi szükségessé ezt. Tehát biztosítja azt, hogy Magyarország hozzá tudjon jutni a nemzetközi tőkepiacokhoz és onnan forrásokat tudjon felvenni. Az más kérdés, hogy ezek a források 2–2,5 százalékkal magasabbak, mint az IMF forrásai. De egyébként ma nem az a kérdés, hogy van-e forrás, hanem hogy mennyibe kerül az a forrás.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!