rss      tw      fb
Keres

Egyetem és vidéke





Az elmúlt hetekben két botrány kavarta föl az egyetemi közéletet. Mindkettő az ország elsőszámú egyetemével, az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, annak is a maiak közül legelső karával, a Bölcsészettudományi Karral volt kapcsolatos.

Az egyik az elsőéves hallgatók, közismert becenevükön gólyák korábbi, de most napvilágra került listázása volt, mégpedig az év megkezdése előtt általában minden egyetemen szokásos módon megendezett ún. gólyatáborban. (Később kiderült, hogy az orvostudományi egyetemen is volt hasonló listázás.) A gólyákról a listákat a hivatalos hallgatói érdekképviselet hivatalos vezetői készítették, vagy pedig olyan személyek, akiknek ezt ők – tudatosan vagy nemtörődömségből – lehetővé tették, nyilván mindkét esetben baráti alapon. A hivatalos érdekképviselet hivatalos vezetői azonban egyúttal, ha nem is hivatalosan, ám annál ténylegesebben és hatékonyabban, a radikális jobboldali párt aktivistái vagy minimum szimpatizánsai is voltak. Így aztán a lista minősítéseiben nagy szerepet játszottak a politikai rokonszenvek és ellenszenvek szerint kiosztott jelzők, éppígy a származásra (itt már csak az ellenszenves származásra) utaló megjegyzések. A listán szereplő lányokról egyéb szempontok szerinti följegyzések is készültek, ami szintén nem meglepő a lista készítőitől, hiszen a jobboldali mozgalmaknak mindig is jellemzője volt egyfajta „macsó” beállítottság és ennek fennhéjázó hangoztatása.

Az egyetem vezetősége igyekezett a botrányt határozottan kezelni: a szóbanforgó érdekképviseleti szerv működését fölfüggesztette, az ügyben vizsgálatot rendelt el. Ez remélhetőleg éppily határozottsággal fog megtörténni. Ugyanakkor világos, hogy bármennyire botrányos is, a lista-ügynek önmagában véve még sincsen komolyabb jelentősége. Komolyabb jelentősége annak a jelenségnek van, amely mögötte meghúzódik: a radikális jobboldali szervezet, még inkább a radikális jobboldali szellemiség térhódításának a karon, általában az egyetemen és az egyetemeken. Nos, az világos, hogy a fiatalságra eléggé természetes módon jellemző a radikalizmusra való hajlam. Az ismert angol szólás szerint – bár ez ebben a formájában már nem aktuális – annak, aki húszéves korában nem kommunista, nincs szíve, aki ötvenéves korában nem konzervatív, nincs esze. A „kommunista” helyébe tessék a „radikális”, a „konzervatív” helyébe tessék a „polgár” szót behelyettesíteni. Csakhogy a radikalizmusnak, amint azt az utóbbi száz évben megismertük, két változata van: baloldali és jobboldali. Tőkei Ferenc egyszer azt mondotta nekem Párizsban, ahol mindketten részt vettünk egy konferencián, hogy az a francia fiatal, aki nyitott szemmel végigmegy a Grand Boulevard-on, vagy kommunista lesz, vagy fasiszta. A kérdés az, hogy nálunk, itt és most, miért a jobboldali radikalizmus tud ekkora teret hódítani. Nos, mondhatnék ugyan tippeket erre nézve, de itt nem publicisztikára, hanem komoly szociálpszichológiai vizsgálatra és elemzésre van szükség.

A másik botrányban, a professzorok elbocsátásában is valójában a háttér az, ami igazán súlyos. Az, hogy ha elbocsátásokra, netán előléptetésekre és hasonlókra kerül a sor, a vezetők előszeretettel alkalmaznak mechanikus eljárásokat, bevett magyar, sőt alkalmasint kelet-európai metódus. Így nem kell döntéseket hozni, felelősséget vállalni, magyarázkodni: miért te, miért nem ő stb. Az egyenlősdi elve évtizedek óta jól ismert módon uralkodik ilyenkor. Az érdekes itt az, hogy egyáltalán miért alakult ki az a szituáció, amelyben a dékán a tradicionálisan bevált módszert látta a legcélszerűbbnek alkalmazni. Mindenki tudja, hogy miért: mert a kormány annyi pénzt vont el az egyetemektől, hogy máson már nem tudtak takarékoskodni, mint a bérfizetéseken. És kétségtelenül igaz, hogy két professzor helyett öt adjunktust vagy tanársegédet kellene elbocsátani... A művelt és fejlett Nyugaton a professzorok életfogytig taníthatnak, ha akarnak, és honoráriumot is kapnak érte. Nálunk, a műveletlen és fejletlen Keleten az elbocsátott professzorok örülhetnek, ha hivatástudatból ingyen taníthatják tovább a hallgatóikat, mint emeritus professzorok. (E sorok írója hat éve emeritus a Miskolci Egyetemen, amely öt éven keresztül még tiszteletdíjat is folyósított neki, a legutóbbi elvonások után azonban ezt már nem tudja megtenni.) Az Eötvös egyik most nyugdíjazott professzora világosan megmondta a háborgó hallgatóknak és szüleiknek: tetszettek volna megszavazni a tandíjat, akkor most nem kerülne sor ilyen lépésekre.

Ezek a mostani lépések ugyanis előreláthatók voltak a kormány finanszírozási, vagy mondjuk inkább definanszírozási politikája mellett, magam is írtam már erről „Akkor nézzük a dolgot elvileg” című cikkemben. És közben a hivatalos propaganda még mindig azt szajkózza, hogy a felsőoktatás az idén több pénzt fog kapni, mégpedig kerek 23 milliárd forinttal – hát igen, csak az a baj, hogy előzőleg már elvontak tőle 66 milliárdot. Az utóbbi években az egyetemek támogatása nagyjából a felére csökkent. Persze kétségtelen: állami intézményekről van szó, s a fönntartónak megvannak a maga jogai és lehetőségei. De ennél akkor már az is becsületesebb volna, ha a kormány kijelentené: kész, nem fizetlek benneteket tovább, dögöljetek meg. Ehhez azonban gyáva. Nekem, a magam részéről, tudna imponálni egy őszintén cinikus magatartás, a képmutatást viszont a legundorítóbb dolgok között tartom számon. Kevés viszolyogtatóbb dolog van, mint az, amikor egy politikai rendszer azt propagálja magáról mint hatalmas, általa elért sikert, amit a valóságban tönkretesz és lábbal tipor. Van erre igazán nagy és mintaszerű példa a múlt század történelmében, és hogy a hasonlóság teljes legyen, már csak az kéne, hogy a mi közszolgálatinak csúfolt médiánk is naponta sugározza a szép dalt: „Drága föld szülőhazámnak földje, /drágakőnél drágább kincset ád. /Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, /minden ember érzi, hogy szabad.”*



*A dal, melyből később a moszkvai rádió a szünetjelét vette, eredetileg Grigorij Alekszandrov: „Cirkusz” című kitűnő musicaljében (1936, zeneszerző Iszaak Dunajevszkij) hangzott el. A film, amely Sztalin egyik kedvence volt, főleg ezzel kapcsolódott a szovjetorosz neonacionalizmus akkoriban föltámadó hullámához.



Lendvai L. Ferenc


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!