Kis ország, nagy abszurd
- Részletek
- Vendégek
- 2013. március 29. péntek, 04:42
- Gerő András
2012 novemberében az országgyűlés elfogadta a 2012. évi CLXVII törvényt, amely 2013. január 1-jével lépett hatályba. A törvény címe: „Egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő módosításáról.”
A különféle törvényeket érintő módosítás eltérő eljárási elemeket tartalmaz, de közös tartalmi pont, hogy ez a törvény intézkedik arról, hogy sem a cégek, sem sajtótermék és médiaszolgáltatás, sem civil szervezet, sem közterület, illetve közintézmény elnevezésében nem lehet „olyan személy neve, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be, vagy olyan kifejezés vagy olyan szervezet neve, amely a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerrel közvetlenül összefüggésbe hozható”. A törvény kimondja, ha a megítélést illetően kétség merülne fel, a kétséget támasztó fél köteles beszerezni a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását.
A törvény teljesen nyilvánvalóan deklarálja: a nemzeti emlékezetet őrző megnevezések köréből ki kell törölni azokat a személyneveket, fogalmakat, szervezeteket, amelyek az önkényuralmi politikai rendszerekhez kötődnek.
Első probléma
A törvény a személyek esetében önkényuralmi politikai rendszerekről beszél. A kifejezés, illetve a szervezet esetében önkényuralmi politikai rendszerről szól. Míg az előző esetben többes számot, az utóbbiban egyes számot használ.
Akkor most egy vagy több önkényuralmi politikai rendszer létezett a történeti és nem naptári értelemben vett XX. század Magyarországán?
A XX. század magyar históriájában három olyan rendszer volt, amely önmagát diktatúraként fogalmazta meg. Az 1919-es Tanácsköztársaság, 1944–45-ös nyilas rendszer és az 1948-tól uralmon lévő kommunista rendszer, amelynek első időszaka 1956-ban nemzeti felkeléshez vezetett. Az 1956 után kiformálódó rendszer – noha megőrizte egypárti jellegét – a társadalmi realitásokat egyre jobban figyelembe vette, és ezért nem vezetett nemzeti felkeléshez.
Ezeket a rezsimeket centralizált irányítás, a demokratikus intézmények működésének hiánya jellemezte.
A törvény nem igazít el a tekintetben, hogy három vagy egy önkényuralmi rendszer volt-e Magyarországon.
A tisztázást segítheti, ha megnézzük a 2012. június 22-én benyújtott törvényjavaslat általános indoklását. Azt írják: „Hazánkban jelenleg egyre erősebb nyomás érezhető mind a lakosság, mind a média irányából a diktatúrákhoz, elsősorban a kommunista diktatúrához, valamint a Tanácsköztársasághoz köthető személyekről elnevezett utcanevek, intézmények, társadalmi szervezetek nevének megváltoztatásával kapcsolatban. Az önkényuralmi politikai gyakorlattal történő teljeskörű szakítás megköveteli, hogy ilyen ideológiákhoz, pártokhoz, jelképekhez kötődő elnevezések ne maradhassanak fenn, illetve a jövőben se jelenjenek meg… A módosító javaslat e célnak megfelelően széles körben megtiltja a diktatúrához kötődő megnevezések használatát.”
Mint az indoklásból kiderül, itt is a zavaros következetlenség uralkodik, egyszerre van szó diktatúrákról és diktatúráról. S ha egy törvénynél nem világos, hogy pontosan miről is beszél, ez önmagában elég ok arra, hogy rossznak tartsuk.
Második probléma
A fogalmilag tisztázatlan törvényjavaslat általános indoklásában megjelenik a pozitív cél: nevezetesen, hogy miért akarnak egy ilyen törvényt hozni. Azt mondják: „…utcáink, intézményeink, szervezeteink csak olyan elnevezést viseljenek, amelyek méltóak a demokratikus jogállam eszméihez.” Úgy gondolják, hogy a demokratikus jogállam eszméi és az önkényuralom tisztázatlan mennyiségű magyarországi rendszere egymás ellentétei.
A gondolat helyes, de nemcsak a diktatúra mint politikai forma áll szemben a demokratikus jogállam eszméivel. Az is ellentmond a demokratikus jogállam eszméinek, ha egy országban parlamentáris úton megszüntetik az állampolgári jogegyenlőséget.
Magyarország XX. századi történetében pontosan ez volt a helyzet a két világháború közti időszakban. A Horthy Miklós államfő vezetésével működő magyar állam a jogegyenlőség elvét durván megsértette; az idők során változó intenzitással száznál több zsidóellenes rendeletet és jónéhány zsidótörvényt hozott, amivel származási alapon magyar állampolgárok százezreit zárta ki a munkához, az oktatáshoz, a tulajdonhoz és a közéletben, politikában való részvételhez fűződő jogokból.
Állampolgári jogegyenlőség nélkül pedig sem a XX., sem a XXI. században nincs és nem is lehet jogállam.
Kérdés, hogy ha saját bevallásuk szerint olyannyira ragaszkodnak a demokratikus jogállam eszméjéhez, akkor ennek ellentéteként miért csak önkényuralmi rendszer(ek)ben fogalmaznak? Tisztában vannak-e a jogállam kifejezés jelentésével. Tudják-e azt, hogy jogállam fogalmilag lehetetlen jogegyenlőség nélkül? Úgy tűnik, nem tudják – vagy nem akarják tudni.
A nemtudásnak – mondhatnám: a tudatlanságnak – következményei vannak. A törvényjavaslat általános indoklásához mellékelnek egy elrettentőnek szánt névsort azokról az utcanevekről, amelyek ma is léteznek Magyarországon, de a törvény elfogadása esetén ellehetetlenülnek, megváltoztatásra szorulnak. Ezek között szerepelnek a kommün vezetőjéről, illetve terrorapparátusának főnökéről (Kun Béla, Szamuely Tibor) elnevezett közterületek. Nem is kérdéses, hogy ők nem illenek egy demokratikus jogállam eszmeiségéhez. De a listán megtalálhatók Marx Károlyról vagy Engels Frigyesről elnevezett utcák is.* Az elfogadott törvény szerint ők nyilván a kommunista rendszer megalapozásában vettek részt, s ezért kell őket kiiktatni. Marx 1883-ban halt meg, Engels 1895-ben hunyt el. Miért lehet őket a jóval később realizálódott kommunista diktatúrák megalapozóinak tekinteni? Pontosan tudjuk, miként vélekedtek volna Joszif Visszarionovics Sztálinról?
Ha őket lehet így nézni, akkor miért nem lehet a közterületnek nevet adó, s 1941-ben öngyilkosságot elkövetett, zsidótörvényeket hozó Teleki Pált az 1944-es magyarországi holokauszt egyik megalapozójának tartani? Ha Marxot és Engelst össze lehet hozni Rákosi Mátyással, akkor miért nem lehet a hungarizmus szót kitaláló, s 1927-ben meghalt Prohászka Ottokár püspököt – iskolák vannak róla elnevezve – összehozni az 1944-től regnáló hungarizmussal?
Ez a törvény intellektuális értelemben ezer sebből vérzik; féloldalas, s következményeiben is abszurd. Mondhatnám azt is, hogy a demokratikus jogállamiság rosszul értelmezett eszméi nevében zöld utat biztosít a jogegyenlőtlenség kultuszának; antikommunistának szánták, pedig valójában csak primitív.
Harmadik probléma
A törvény értelemszerűen Magyarországra vonatkozik, mert a magyar törvényhozásnak nincs hatalma más országok tekintetében. De mi van akkor, ha valamelyik önkényuralmi rendszer Magyarországon használt egy kifejezést, amely más demokratikus országokban nagyon is pozitív tartalmú konnotációval rendelkezik, s ez a pozitív tartalom is megjelent abban a magyar kultúrában, amely az önkényuralmi periódusok alatt létezett?
Az úttörő, a pionír természetesen köthető a szocialista rendszerhez, de köthető a tudomány történetéhez és az Egyesült Államok középső és nyugati területeit meghódító telepesekhez is. A partizán kifejezés a szocialista rendszer frazeológiájában pozitívként jelent meg, de a francia vagy éppen az olasz megfelelője nem kötődött önkényuralmi rendszerhez, s mégis jelen volt az autoriter politikai rendszer által uralt kultúrában.
Egy adott fogalomnak egyszerre lehetett önkényuralmi és nem önkényuralmi használata.
Nagyon kevés olyan fogalom van, amely kizárólagosan kötődött egy-egy önkényuralomhoz (pl. hungarizmus, proletár internacionalizmus). Fogalmaink jelentős többsége nem rendszerfüggő, noha egy-egy rendszer preferáltan használhatta.
Mindebből az következik, hogy egy ilyen tartalmi problémával leterhelt törvényt csak nagyon szűken lehet értelmezni, s csak azokat a kifejezéseket lehet tiltani, amelyek kizárólagosan kötődtek az önkényuralmi politikai rendszerekhez. (A népfront jellemző volt a második háború előtti demokratikus Franciaországra – náluk népfrontkormányról beszélünk. A Hazafias Népfront már csak a Kádár-rendszerre volt jellemző.) De ezt mindenki tudja, aki kicsit is járatos a XX. századi históriában vagy indíttatása van arra, hogy utánajárjon a dolgoknak. Önmagában ezért felesleges volt törvényt hozni.
Negyedik probléma
A személyeknél az a helyzet, hogy születésük és haláluk a legritkább esetben esik egybe egy-egy önkényuralmi rendszer életperiódusával. Így aztán a változó rendszerek világában – ilyen vagy amolyan okokból – a személyek képesek politikai meggyőződésüket változtatni, vagy éppen alkalmazkodnak egy-egy politikai szisztéma logikájához. Persze van egyértelmű eset is: olyan, amikor valakinek az élete teljesen összefonódott egy önkényuralmi ideológiával, és ezt vezető szerepben érvényesítette a neki megfelelő rezsim keretei között. Az esetek jelentős részében azonban más a helyzet.
Ha szó szerint vesszük a törvény rendelkezését, miszerint olyan személyről nem szabad elnevezni semmit, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be, akkor tartalmilag és formailag is kénytelenek vagyunk megerőszakolni a saját történelmünket. Az önkényuralmi rendszerekről szólva ez az elgondolás kettes számrendszerben működik: ha valaki részt vett benne, akkor nem neveznek el róla semmit, ha nem vett részt benne, akkor szabad az út az elnevezés előtt.
Hogy ne maradjon elvont a probléma, ezt néhány példával illusztrálom.
Szekfű Gyula történész (akiről Budapest IV. kerületében utca van elnevezve) „Három nemzedék” című könyvével hozzájárult Bethlen István gróf ellenforradalmi konszolidációjához, s a konzervatív reform némi antiszemitizmussal dúsított tálalásával segítette a bethleni kurzust. Később politikailag eltávolodott ettől, s 1945 után dicsérőleg írt a sztálini Szovjetunióról. 1953-tól országgyűlési képviselő lett, s 1954-től (haláláig, 1955-ig) az Elnöki Tanács tagja volt. Nem is kérdés, hogy önkényuralmi politikai rendszer fenntartásában vezető szerepet töltött be – még akkor is, ha tudjuk, hogy mind a képviselőség, mind az Elnöki Tanács-tagság a kommunista rendszer díszfunkciói közé tartozott, tényleges hatalommal nem járt, kiváltságokat azonban biztosított.
Akkor most le vele? A törvény szerint a válasz egyértelmű: igen, le vele!
Szentágothai János, a kiváló orvostudós 1977-től 1985-ig volt az Akadémia elnöke – ami önmagában is a rendszer vezető funkciói közé tartozott. Majd országgyűlési képviselő, illetve az Elnöki Tanács tagja lett. 1990-től a demokratikus parlamentben a Magyar Demokrata Fórum képviselőjeként működött. Nem is kérdés, hogy élete egyik szakaszában önkényuralmi politikai rendszer fenntartásában vezető szerepet töltött be. Nevét Pécsett kutatói központ viseli, illetve a Nemzeti Innovációs Hivatal róla nevezte el a tudásközpontját.
Akkor most le vele? A törvény szerint a válasz egyértelmű: igen, le vele!
S végül még egy példa. Róla nincs közterület elnevezve, de más tekintetben a nemzeti emlékezet világában nagyon is fontos szerepet tölt be. Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkáraként 1947. február 25-én a szovjetek elhurcolták, éveket töltött fogságban. 1956-ban a Nagy Imre-kormány minisztere lett, majd kiegyezett a Kádár-rendszerrel, és 1958-ban parlamenti képviselőséget vállalt. 1959-ben halt meg. 2000-ben elhurcolásának napja, február 25-e lett Magyarországon a kommunizmus áldozatainak emléknapja (2002-től van szobra a Kossuth téren). Kovács Béla – a törvény értelmében – önkényuralmi politikai rendszer fenntartásában vezető szerepet töltött be, hiszen parlamenti jelenlétével legitimálta a Kádár-rendszer kiépülését, illetve terrorját.
Akkor most le vele? A törvény szerint a válasz egyértelmű: igen, le vele!
Nagyjából-egészéből teljes szürreál lenne, ha a kommunizmus áldozatainak emléknapjához alkalmat biztosító személyt mint a kommunizmus kiszolgálóját, illetve fenntartóját kituszkolnánk a nemzeti emlékezet antikommunista vonulatából.
Mindezekkel a példákkal pusztán azt kívántam jelezni, hogy a magyar história bonyolultabb, mint a kettes számrendszer, az igen-nem logikájában gondolkodó törvény. Ha históriánkat leegyszerűsítjük az igenre és a nemre, akkor történelmünket dobjuk el, s ráadásul elképesztő méltánytalanságokra ragadtatjuk magunkat.
A törvény nemcsak rossz, nemcsak felesleges, nemcsak következményeiben abszurd, de ostoba is.
Ötödik probléma
A törvény rendelkezése szerint kétes esetekben a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását kell kikérni. De a törvény logikája szerint nincs kétes eset, mert a törvény nem differenciál; lényege éppen hogy korlátoltságában, illetve abszurditásában áll. Abban a gondolati világban, amelyben a parlamenti többség gondolkodott, sem Marx Károlynak, sem Engels Frigyesnek, sem Szekfű Gyulának, sem Szentágothai Jánosnak, sem Kovács Bélának nincs esélye. Ha eddig valami viselte is a nevüket, vagy valamely alkalom megemlékezésre méltó alakjainak is tűntek, innentől esélytelenek.
Mégis a bölcsnek tűnő törvényhozó a lehetséges vitás kérdésekben az állásfoglalás lehetőségét áthárítja a Magyar Tudományos Akadémiára.
Innentől – megítélésem szerint – az Akadémia egy dolgot tehetett volna. Kiad egy közleményt, amelyben tisztelettel megköszöni a feladatot, s egyben közli, ő nem erre van, s egyébként is a törvény szövege, illetve tisztázatlan gondolati tartalma és az intellektuális-történeti megítélés akadémiai logikája összeegyeztethetetlen.
A tudományos logika ugyanis éppen a differenciáltságban áll; abban, hogy az igazsághoz csak vitákon át tudunk közelíteni, s ha eljutottunk egy nyugvópontra, az is revideálható. Ezt közönségesen a gondolat szabadságának hívják, és az Akadémia elvileg a tudományos gondolkodás szabadságának intézményes letéteményese. Nem ítélkezik, hanem vitatkozik. Nem gondolatrendőrségben, hanem gondolatszabadságban érdekelt. Legalábbis elvileg. Még a látszatát is el kell kerülnie annak, hogy nem csak és kizárólag a tudományos gondolkodás szabadságát szolgálja.
Ehelyett az Akadémia gondolkodás nélkül vállalta a munkát. A hírek szerint az Akadémia elnöke 2012. december 17-én határozatot hozott arról, hogy milyen szabályok szerint fogják vizsgálni „a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmának való megfelelőséget”. (sic!) Az érdemi vizsgálatot az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja végzi 30 napos határidővel. Ha döntésük tekintetében kétség merül fel, ezt az Akadémia jogi és igazgatási főosztálya vagy az MTA elnöke fogalmazhatja meg. Ekkor az elnök más akadémiai szakértő testület véleményét is kikérheti, és erre a célra akár önálló szakértői bizottságot is kijelölhet. Az elnöki döntés nyomán a Bölcsészettudományi központ vezetője létrehozott egy 3 fős testületet, amelyik megfogalmazta a beérkezett kérdések alapján az Akadémia véleményét.
A testület nevében egyetlen ember szólalt meg nyilvánosan (lásd Bolgár György interjúját Pók Attilával). Közölte, hogy az Akadémia a működéséhez szükséges költségek legnagyobb részét az államtól kapja, s az adófizetők pénzéért köteles megfelelni az állam által ráhárított feladatoknak. Másfelől – szerinte – az Akadémia szuverén.
Kérdés: ha szuverén, akkor ez miben áll? A szuverenitásnak miért nem része az a deklaráció, miszerint az Akadémia szellemi működési elve nem a kettes számrendszer logikája?
Közölte továbbá, hogy véleményük nem kötelező erejű senki számára; a végső döntéseket az elnevezéseket használó intézmények hozzák meg. Ez így igaz, persze akkor kérdés, hogy miért kell állást foglalni. És legfőképpen miért hárítja át a felelősséget azért, amit tesz? Pontosan ugyanúgy viselkedik, mint a törvényhozó, aki az Akadémiára hárította a vitás kérdések véleményezését.
Azt is elmondta – nagyon helyesen –, hogy itt nincs szó árnyalatokról és tudományos megközelítésről; a történelmet az esetek nagy részében nem lehet fekete-fehér módon értelmezni, s a törvény végiggondolatlan.
Ezek után még inkább indokolt a kérdés: ha ők is tudják, hogy saját szakmai meggyőződésüknek megfelelő differenciált választ nem tudnak adni, akkor miért vállalják el az intellektuálisan korrekt módon tudottan nem elvégezhető feladatot?
Tudják, és mégis teszik. A cigányzenész annak húz, aki fizet. Az Akadémia – megítélésem szerint – nem cigányzenész, hanem, a példánál maradva, szimfonikus nagyzenekar. Megint csak elvileg. Következőleg bárki rendel tőle magyar nótát, bárki fizet ezért, mondhatja azt, hogy magyar nótát nem tudok játszani, mert nem erre vagyok, de egy szimfóniát elő tudok adni. Esetünkben tudottan és bevallottan nem ez történt.
De legalább ilyen érthetetlen az, hogy az Akadémia XX. századdal foglalkozó történész tagjai miért nem foglalnak nyilvánosan állást a tudományos történeti gondolkodás autonómiájának védelmében. Jó néhányan közülük érintettek abban az intellektuális és egzisztenciális folyamatban, amely életük egyik szakaszában önkényuralmi rendszer állampárti tagsággal rendelkező vagy éppen vezető szerepet betöltő fenntartójává tette őket, majd életük egy másik szakaszában – rendszerint a rendszerváltozás tájékán vagy azt követően – ettől eltávolodtak. Nekik kell a legjobban tudni azt, hogy ez a törvény mennyire egyneműsíti a ténylegesen bonyolult és összetett élettörténeteket és ezek megítélését – beleértve a sajátjukat is.
Hallgatásuk beszédes, és több, kedvezőtlen értelmezést tesz lehetővé.
Mindenképpen el kellett volna mondani, hogy ez a feladat a tudományos korrektség szellemében nem végezhető el.
A kompromisszumos megoldás az lehetett volna, hogy az Akadémia vezetése deklarálja a fenti állítást, s utána – egy bizottságot felkérve – a konkrét kérdésekre konkrét válaszokat ad. Így megmaradt volna az Akadémia arca, és a kormányzat is megkapta volna azt, amire vágyott. Kevés esztétikai értékkel rendelkező, ámde – némi önbecsapással – legalább látszólag korrekt és praktikus megoldás lett volna: olyan, amely megtartja a káposztát, de a kecskét is jóllakatja. De még ez sem történt meg.
Hatodik probléma
A hatodik probléma az előző öt együttese: az a kép, amely az eset kapcsán a parlamenti többség és az intézményesült magyar szellemi élet intellektuális állapotáról kirajzolódik.
Habitustól és nézőponttól függően persze ezt tekinthetjük úgy is, hogy a túlvilágon Örkény István vagy éppen George Orwell békésen nyugtázzák: amióta elmentek, a világ nem sokat változott, csak minden alacsonyabb színvonalon működik. Vélhetően örülnek, mert az ilyen történetek az ő halhatatlanságukról és nagyságukról szólnak.
* Engedtessék meg egy személyes megjegyzés: önmagában Marx és Engels nem szívügyem, de úgy vélem, hogy a magyar emlékezetkultúra európai emlékezetkultúra, s ily módon arra hivatott, hogy megemlékezzen mindazon jelentős szellemi teljesítményről, amely az európai kultúrát jellemezte, illetve jellemzi. Személy szerint az sem lenne ellenemre, ha a klasszikus német filozófia jeleseiről közterek lennének elnevezve. Mily szépen hangzana a Hegel köz vagy a Kant utca szóösszetétel!
Írásai a Galamusban:
– A Kertész-születésnap
– Egy akadémiai döntéshez
– Politika a kultúra csapdájában
– 162 év
– Akadémikus antiszemitizmus
– Nemzeti jelmondat
– Akadémikus vágyakozás – A helyét kereső Gyáni Gábor
Lásd még: Civilizációs kiáltvány, illetve beszéde a Kockán az életed! elnevezésű demonstráción, valamint A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai. Lánczos Vera interjúja: Ön hogy látja? – Interjúsorozat a regisztrációról – VII. Gerő András történész
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!