Die Zeit: Okos szankciókat kell keresni Magyarország ellen
- Részletek
- Szemle
- 2013. április 02. kedd, 04:50
- (hj)
A Die Zeit című német lap online kiadásában Elég a hanyagságból címmel közölte Jan-Werner Müller kommentárját.
Minden irányból záporozik a bírálat a magyar kormányfőre, a látszólag taníthatatlan jobboldali populista Orbán Viktorra: Brüsszelből, Strasbourgból, az Európa Tanács székhelyéről és Washingtonból, Berlinből, újabban még Münchenből is, ahol Orbán állítólag teljesen normális kereszténydemokrata pártja, a Fidesz eddig még mindig talált védelmezőket. Ideje feltenni a kérdést, hogy mit lehet tanulni az olyan országokkal való konfliktusokból, mint Magyarország vagy Románia. José Manuel Barroso, az EU Bizottságának elnöke, és Guido Westerwelle új eszközöket követelt, hogy a tagállamokban védeni lehessen a jogállamiságot – de adósak maradtak a részletes válaszokkal, hogy ezek az eszközök milyenek lehetnének. Ilyen időkben, amikor az EU egyébként is népszerűtlen, a szkeptikusok megkérdezhetik, hogy az unió miért tegye kockára csökkenő legitimitását azzal, hogy a tagállamokban alkotmányjogi mikrokezeléssel foglalkozik.
Az elméleti válasz nem nehéz: minden európai polgárnak köze van ahhoz, ha az egyik tagállamban veszélybe kerül a liberális demokrácia – mert annak az országnak a kormánya is részt vehet Brüsszel szintjén a minden európai számára érvényes szabályozásokról szóló döntésekben. Groteszk, hogy mennyi politikai figyelmet (és politikai tőkét) fordítanak az NPD esetleges betiltására: az NPD alighanem soha, sehol nem kerül hatalomra – Orbán és a román Ponta kormányfő azonban már most is részt vesz a kormányzásunkban. Aki komolyan veszi „a mi európai Res publicánkat”, amelyről Joachim Gauck államfő Európa-beszédében szólt, annak nem szabad megijednie a „belügyekbe való beleszólás” vádjától.
Csakhogy: mit tehet konkrétan az EU? Az a mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy egy államtól megvonják a szavazati jogot, mostanra már „nukleáris opciónak” számít (Barroso), amellyel senki nem akar élni, vagy „nagy bunkónak” (Westerwelle), amelyet senki nem akar felemelni. Egy tagállam hivatalos elítélése élesen ellentmond az Európai Unió konszenzus- és kompromisszumkultúrájának. Emellett a vádoló országokat az az aggodalom is motiválja, hogy valamikor ellenük is használhatják ezt a mechanizmust. Itt újra megmutatkozik, milyen fatális kihatásai lehetnek a „végrehajtó föderalizmusnak” (Jürgen Habermas), amely jelenleg az EU-ban uralkodik: a nemzeti kormányok rövid távon és nem össze-európai összefüggésekben gondolkodnak.
És az EU Bizottsága, amely pedig hivatalosan a szerződések őrzője? A bizottság az Európai Bíróság elé rángathat egy országot, és ezt Magyarország esetében sikeresen meg is tette. Ám a konkrétan megállapítható szerződésszegések és például a hatalmi ágak megosztása elleni támadások között, amelyekről valójában szó van, nyilvánvaló aránytalanság áll fenn. Egy példa: a magyar kormány hirtelen leszállította a bírák nyugdíjkorhatárát 62 évre – azzal a következménnyel, hogy így minden felszabaduló helyet a kormányhoz hű jogászokkal lehetett betölteni. És hogyan reagált az EU-Bizottság az igazságszolgáltatási rendszer e lefejezésére? Eljárást indított idősebb emberek diszkriminálása miatt.
Ne csak eleve a kelet-európaiakat gyanúsítsuk
A legalista (és enyhén képmutatónak tűnő) kerülőutakon járás helyett Brüsszelnek független intézményt kellene létrehozni, amely rövid idő alatt riadót tud fújni – és amely jelentős politikai ítélőképességgel rendelkezik. Egy ilyen intézmény emlékeztethet egy bíróságra, de nem lehet egy bíróság másolata: nem csupán egyedi jogsértéseket kell vizsgálnia, hanem arra van szükség, hogy az egész politikai térképet át tudja tekinteni.
De vajon nem mindig is ilyen fajta ítéletektől függött-e minden EU-bővítés? Az 1993-ban megfogalmazott Koppenhágai kritériumok, amelyek a csatlakozási tárgyalások előfeltételeként megkövetelték a demokráciát és a jogállamiságot, vajon nem az a dokumentum-e, amelyet most a Budapesttel való konfliktusban fáradságosan próbálnak újra megfogalmazni? Biztosan. De a csatlakozási folyamat gyakran az „ellenőrző lista” eljárása szerint zajlik: brüsszeli tisztségviselők a kis kockákba kis pipákat rajzolnak („Vannak-e a bíróságokon működőképes számítógépek? Igen, vagy nem?”), anélkül, hogy látnák a nagy politikai egészet. Ítélőképesség – ez éppen annyit tesz, hogy nem lehet csupán szabályokat alkalmazni, vagy listákat ledolgozni.
Egy olyan intézményre lenne tehát szükség, amely az eddiginél átfogóbban jár el, anélkül, hogy megtagadná a Koppenhágai kritériumok örökségét. Jó név lenne a „Koppenhágai Bizottság”. Ez a bizottság ideális esetben rutinszerűen jelentéseket állítana össze a jogállamiság helyzetéről minden egyes tagállamban (ahelyett, hogy eleve a kelet-európaiakat gyanúsítaná). Ezek e jelentések nem legitimálnák a nemzeti intézményeket illető mindenféle zsörtölődést – az egyetlen céljuk az lenne, hogy hamar felismerjék a rendszerszerű problémákat. Jelenleg senki – de tényleg egyáltalán senki, akinek módja lenne politikai riadót fújni és szankciókat hirdetni – nem követi nyomon a fejleményeket egy olyan országban, mint Magyarország. Így sok marad a véletlenre egy olyan Európai Unióban, ahol nincs közös európai nyilvánosság és figyelemhiány mutatkozik a nemzeti és a brüsszeli elitek részéről. Ezt felfogta Orbán és Ponta: lehetnek képezhetetlen illiberálisok, de képesnek mutatkoznak arra, hogy megfricskázzák a brüsszeli állítólagos tanfelügyelőket.
Okos szankciókat keresve
Miért ne lehetne azonban egyszerűen az EU Bizottságát használni a demokrácia őrzőjeként ahelyett, hogy már megint egy még újabb (költséges) szervet hoznánk létre (és új elnevezést, amelyet már egyetlen polgár sem ért)? A bizottságot az euró megmentésének nyomán várhatóan tudatosan politizálni fogják a következő években. A pártok máris beszélnek a lehetőségről, hogy európai szövetségben, közösen indítsanak egy vezető jelöltet, akit aztán az Európai Parlament többsége megválasztana a bizottság elnökévé. Kérdéses, hogy egy ilyen átpolitizálás kiegyenlíthetné-e az EU legitimitás-hiányát, de annyi biztos, hogy egy ilyen bizottság már nem mutatkozhatna pártok felettinek. Megerősödnének a máris létező gyanakvások, miszerint a jogállamiság nemzetek feletti védelménél csupán más eszközökkel folytatott pártpolitikáról volna szó. Nem lehet megkapni mindent egyszerre: a demokrácia védelmét és a demokrácia védelmét szolgáló, közvetlenül, demokratikusan legitimált intézményeket – ezért is van például az, hogy pártokat nem Berlin tilthat be, hanem Karlsruhe (a német alkotmánybíróság – a szerk.)
A Koppenhága Bizottságnak képesnek kell lennie arra, hogy hivatalosan figyelmeztessen. Lehetőséggel kell kapnia arra, hogy ezután kezdeményezze az Európai Unió Bizottságánál a támogatási pénzek befagyasztását. Noha az ilyen szankciók esetében problematikus lenne, hogy a strukturális alapok esetében a felfüggesztés az adott ország legszegényebbjeit sújtaná a kormány helyett (A Fidesz már fel is készült rá, hogy az uniós bírságokat különadók formájában teszi majd láthatóvá és érezhetővé minden egyes állampolgár számára). Tovább kell gondolkodni azon, hogy milyenek lehetnének az „okos szankciók” az EU-ban. Ez talán érdemes feladat lenne egy Koppenhága Bizottság számára.
(hj)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!