Az egyetlen demokrata meg az ő híve


A Nagy-Britanniában élő magyar származású író, Tibor Fischer a The Guardian című brit napilapban szerdán megjelent, Mi a csuda ez az ostoba képtelenség, amit Magyarországról terjesztenek? címet viselő publicisztikájában azt írja: kíváncsi volna, mi lenne a reakció arra, ha egy magyar, aki nem beszél angolul és soha nem járt Nagy-Britanniában, szerkesztőségi cikkben esne neki az Egyesült Királyságnak, azon a címen, hogy ennek az országnak nincs igazi alkotmánya, és ezért nem is tekinthető igazi demokráciának. Meg hogy David Cameron miniszterelnök királyi alapokmánnyal készül a szólásszabadság maradványainak lerombolására (mert a brit kormány a legutóbbi évek sajtóetikai botrányai nyomán királyi pátensben tervezi rögzíteni a sajtótól elvárható magatartási normákat).

Elgondolkoztam a kérdésen. Egy ilyen magyar, aki ilyesmiket állítana, valószínűleg zizis lenne (vagyis nincs kizárva a lehetőség).

De nem azért, mert ilyeneket beszél, noha nem tud angolul és nem járt még a szigetországban. Ha csak a személyes tapasztalatokra és a nyelvtudásunkra hagyatkozhatnánk, Észak-Koreáról jóformán senki a világon nem formálhatna véleményt, de Kínáról sem sokan.

Csakhogy azokon a történelmi korszakokon, amelyekben hajón, lovasfutárral vagy postagalambbal vánszorgott az információ, elég régen túlvagyunk. A társadalmi munkamegosztás is meglehetősen differenciált lett. Vannak, akik megélik az életet, vannak, akik megfigyelik és gondolkoznak rajta, mások összegyűjtik és elemzik a mindenféle információkat, megint mások értelmezik őket. És le is írják. Amit Gutenberg meg az internet feltalálása óta rengetegen elolvashatnak. És meglehetősen sokan teszik is. Kizárólag az egyénen múlik, mennyit akar tudni a világról, benne Nagy-Britanniáról. Még akkor is, ha csak németül, franciául vagy spanyolul olvas, sőt még akkor is, ha csak magyarul.

És máris meg tudjuk válaszolni azt a Fischer úr által homályban hagyott kérdést, hogy az a magyar, aki nem tud angolul és sohasem járt a szigetországban, honnan tudja vajon, hogy az Egyesült Királyságnak nincs alkotmánya, és honnan tudja, hogy Cameron a botránysajtó megrendszabályozására készül. Mert ha ezt tudja, eleve nem lehet totálhülye és totáltájékozatlan. Ha viszont tudja, feltehetőleg azért tudja, mert érdekli a világ, tehát érdekli más is a magyar kenyér árán meg Orbán Viktoron kívül. Ha viszont érdekli a világ, akkor feltehetőleg azt is tudja, hogy Nagy-Britanniában nem defekt és nem a joguralom hiánya az alkotmányhiány, és Cameron nem a szólásszabadság, hanem a fékevesztett bulvársajtó ellen támad, amikor kötelező etikai normákon töri a fejét. Meg különben is, hacsak nem hajlik az illető magyar olyan elvtelen és tudatlan véleményalkotásra, merő politikai drukkerszellemből, mint Fischer úr (ami Magyarországon sincs kizárva), hajlamos lesz az információk és a hozzá tartozó elvi keretek között véleményt alkotni, és véletlenül sem azon töri a fejét, hogyan tudna vádat kovácsolni, jelen esetben éppen Nagy-Britannia ellen, mindabból, amit megtudott.

Hát így van ez, nemcsak a magyar emberrel, hanem a nyugati sajtóval is. Ezért írhat a nyugat-európai sajtó arról, ami Magyarországon történik. Akkor is, ha az újságíró még sohasem járt itt, sőt akkor is, ha nem tud magyarul.

Fischer úr szerint azonban a nyugati sajtó, főként a német és a francia – megjegyzem, a francia sajtó csak elvétve foglalkozik Magyarországgal és Orbán abszurditásaival, szemben a német és az osztrák sajtóval – lekezeli Magyarországot és hisztérikusan reagál rá. Egy éve a The Daily Telegraphban ő ezt azzal magyarázta, hogy mivel a „választások egy kis országban” vagy „a kis ország új alkotmánya” címek nem keltenék fel az olvasók érdeklődését, ezért inkább a „szélsőjobb erősödéséről” írnak a nyugati sajtóban. Hiába állítja a Fidesz vezetés „gyakorlatilag minden nap, nyolc év óta, hogy nem lesz dolga a Jobbikkal”, mégis a „három roma parlamenti képviselővel rendelkező kormánypártot azzal vádolják”, hogy nem áll elég távol a szélsőjobbtól. Ő, Tibor Fischer, már belefáradt a Magyarországgal „szembeni általános tudatlanságba és arroganciába” meg abba, hogy az országról szóló sajtójelentések összekevernek dolgokat. Az ellenzék ugyanis azért „rikoltozik olyan hangosan” a demokrácia végéről, és azért „dobál sarat”, mert nincs más lehetősége: nem csupán parlamenti jelenléte elhanyagolható, de Orbán népszerűségét sem tudja kikezdeni. Hiába a kemény költségvetés, „Orbán és a Fidesz nemcsak vezetnek, hanem messze vezetnek a közvélemény-kutatásokban”. Fischer úr egy éve még csak azt gondolta – sőt le is írta –, hogy Orbán Viktor az egyetlen valóban népszerű politikus Magyarországon. A The Guardianben szerdán megjelent cikkében már egyenesen odáig jut, hogy kijelenti: ha egyvalakit megillet a demokrata cím, az maga Orbán Viktor. Az ellenzéke meg nemcsak tehetetlenségében dobál sarat, hanem azért is, mert „nem igazán baloldal, hanem a volt kommunisták, akik annyira voltak marxisták, mint Al Capone”, meg azért, mert az ellenzék teljesen összezúzódott, így a képviselői külföldre mennek, hogy ott kreáljanak végletekig torz képet Magyarországról. Nem véletlen, hogy Orbán európai uniós ellenfelei mind baloldaliak.

Úgy vagyok Fischer úr állításaival, ahogy Karsai László történész lehet Takács Péter Attilának, a Fővárosi Törvényszék bírájának elsőfokú ítéletével. Karsai már számtalanszor kielemezte, bebizonyította, tudományosan alátámasztotta, miért neonáci a Jobbik. Miért kellene ezt a rengeteg munkát újból és újból elvégeznie – pláne a televízió szűkre szabott műsoridejében felmondania –, ahányszor csak ezt a minősítést ki akarja ejteni a száján? Mi már itt a Galamusban – és mások másutt, rengetegen és rengeteg helyen – tízezerszer, nap mint nap leírtuk, kielemeztük, bebizonyítottuk, hogy mi az, amit Orbán Magyarországgal tesz. És az elemzések többsége nem azért készül el, mert az elemzők más pártok, pláne az MSZP drukkerei volnának. Hanem azért, mert a nyugati világnak ebben a felében, Európában, van egy hosszú évtizedek és évszázadok során kialakult konszenzus arról, hogy az ember, az individuum fontos. Hogy az egyén jogain és szabadságfokán mérődik minden társadalmi és politikai rendszer minősége. Mert az oly fontos és élhető közösségeket is – azokat, amelyek nem az ember alárendelését szolgálják különféle hatalmi-uralmi törekvéseknek – csak szabad egyének szabad akaratukból hozhatják létre. Mert vannak sok keserves európai (amerikai) tapasztalat árán kidolgozott ismérvei annak, miféle garanciák szükségesek ahhoz, hogy egy szűkebb-tágabb hatalmi csoportosulás – a kommunista pártelittől (élcsapattól) a Fidesz pártelitjéig és gazdasági holdudvaráig – ne kényszeríthesse részben az államhatalmi eszközök birtokában, részben gátlástalan ideológiai manipulációval tűrésre, kiszolgálásra, önfeladásra egy ország polgárait. Ezek a garanciák megnevezhetők (összefoglalóan, az unalomig ismert szóösszetétellel, a fékek és ellensúlyok rendszeréről, a hatalommegosztásról van szó), a jelentőségük és a célnak megfelelő működésük pontosan leírható, ahogy az is, ha visszafejlesztik, megbénítják, kiiktatják, hatástalanítják őket. Orbán ezt teszi. Európa ezért „hisztérikus”, mi itt, Magyarországon ezért vagyunk kétségbe esve. (Az már csak Fischer úr apró tévedése, amelynek a forrása lehet tudatlanság is, de tudatos hazugság is, hogy az Európai Unióban a „baloldal” tiltakozik Orbán rendszerleépítése – azaz emberellenes politikája – ellen. Először is a liberálisok is tiltakoznak, akik közt vannak baloldaliak és konzervatívok is. Másodszor Angela Merkelt és kormányának tagjait vagy a bajor parlament kereszténydemokrata elnökét talán mégsem lehet baloldalinak nevezni, ha már az Európai Unió néppárti vezető tisztségviselőit annak tartja is Fischer úr.)

Azt sem fogom most újra és sokadszor bebizonyítani, miért merő képmutatás az, amit Fischer úr a Fidesz távolságtartásának vél a Jobbiktól. Általánosságban elég lenne annyit tudnia – ha nem a saját tapasztalatából vagy odafigyeléséből, legalább azok beszámolóiból, akik itt élnek –, hogy a Fidesznek és Orbánnak nincsenek elvei és értékei, csak gyakorlati céljai vannak. Ezek a célok pedig összefoglalóan a hatalomszerzésre és a hatalommegtartásra fűzhetők fel. Ezért van az, hogy legalább egy évtizede nem az ország problémáin gondolkoznak, hanem azokon a módszereken, amelyekkel az említett célok elérhetők. Ennek jegyében „oldják meg” az ország amúgy súlyos problémáit is. Ennek jegyében alakítják a viszonyukat a magyar szélsőségekhez (újnácit a másodfokú ítéletig nem írok). Ha túl nagy az európai nyomás, visszavesznek, ha Európa figyelme lazul, megint elszaporodnak a szélsőjobboldali szavazóknak szánt üzeneteik. Egy biztos: a magyar társadalomnak soha, soha nem adtak egyértelmű, pláne nem következetes jelzéseket arról, hogy szerintük nem szabad követni a szélsőjobboldal életveszélyes útját. Ezzel szemben annál többször állították azt, hogy merő „hivatásos rettegés”, ha értelmiségiek, újságírók, közemberek a szélsőségek megerősödésétől tartanak, meg azt, hogy a szélsőségek azért erősödtek meg, mert a baloldal meg a liberálisok tiltakoztak és felléptek ellenük. Vagyis itt sem a problémával, hanem a hatalmi-manipulációs lehetőségeket kínáló kontextusával foglalkoztak. Ellenzékben is, hatalmon is. Ehhez képest minden más porhintés (a három roma képviselő is) a magyarok, az európai demokráciák és Fischer úr megtévesztésére.


MTI-fotó

Tibor Fischernek nem akarok rosszat. Nem kívánom neki, hogy költözzön Magyarországra, és próbálja itt folytatni azt az életet, amelyet Angliában nyilván megszokott. Már csak azért sem kívánom, mert ha átköltözne, nyilván ugyanoda sorolna be, az „egyetlen magyar demokrata” mellé, ahová az egykor Párizsban élő, önmagát akkor még liberálisnak valló szociológus hölgy, aki ma már csak úgy tud kiszállni a fideszes Audiból, ha a sofőr előbb kinyitja neki az ajtót.

Tudomásul veszem, hogy Fischer úr azon tudatlan és ebben az állapotukban magukat jól érző magyarok (magyar származásúak) közé tartozik, akik egy kis közép-európai ország és a benne élő emberek esélyeit rontják. Mert Orbán kedvéért még a szabadsághiányt is hajlandók szeretni és védeni – legalábbis ha mások életéről van szó.


Mihancsik Zsófia


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!