Kétharmad és vidéke
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. február 23. kedd, 02:53
A ma érvényben lévő – ki tudja, meddig érvényben lévő – magyar alkotmány szerint ha egy egységes politikai erő (politikai párt) kétharmados többséget szerez az országgyűlésben, akkor tetszése szerint átalakíthatja az alkotmányt és tetszése szerinti törvényeket hozhat. Ha úgy tetszik neki, bevezetheti a monarchiát, eltörölheti a szabadságjogokat, törvényt alkothat politikai ellenfeleinek megtizedeléséről vagy arról, hogy a 4 évenkénti választásokat valójában 20 évenként kell megtartani. Szóval azt csinálhat, amit csak akar. Mivel kiiktathatja az összes féket, ellensúlyt és alkotmányos kontrollt (hiába fordul valaki, mondjuk, az Alkotmánybírósághoz, ha az alkotmányt a hatalmon lévő párt tetszés szerint bármikor módosíthatja), hatalma abszolúttá válik.
Az abszolút hatalomnak vannak előnyei. A kormányzás így igen könnyű és igen hatékony lehet. Ha valaki ezt tartja egy politikai rendszer legfőbb értékének, az abszolút kormányzati hatalom híve lesz. Mint a modern politikai filozófia atyja, Hobbes, aki szerint a szuverénnek, vagy ahogy ő mondta, az uralkodónak (amin egyaránt értett monarchát, elitcsoportot és egy a polgárok összessége által konstituált gyűlést) teljhatalmat kell adni, különben nem tudja kellő hatékonysággal biztosítani a törvényt és a rendet. Igen egyszerű politikaelméleti összefüggés: minél kevésbé szólnak bele a kormányzottak a kormányzásba, annál könnyebb őket kormányozni. De a nagyság sokszor az ilyen egyszerű alapigazságok bátor – ha tetszik: cinikus – kimondásában van. Amint egy általam egyébként nem igazán kedvelt politikaelméleti író mondotta: ha Machiavelli valóban machiavellista lett volna, A fejedelem brutális szókimondása helyett egy kenetteljes frázisokkal teli könyvet írt volna. Mint mondjuk Nagy Frigyes az Antimachiavellben.
Hobbes elméletével szemben, amely szerint a törvény és a rend akkor biztosítható igazán, ha mind a törvényhozás, mind a végrehajtás, mind a bíráskodás a szuverén kezében vannak (a megkülönböztetés maga már Arisztotelész óta ismert volt), Locke és Montesquieu úgy vélték, hogy minden szabadság és törvényesség elveszne, ha ez a három államhatalmi ág egy kézbe kerülne. Márpedig nyilvánvaló: ha egy politikai párt megszerzi a kétharmados többséget a parlamentben, akkor értelemszerűen a kezében van a korlátlan törvényhozó hatalom, mivel pedig a kormányt a parlamentben többségben lévő párt alakítja meg, így a kezében lesz a végrehajtó hatalom is. Ami azt jelenti, hogy nem csupán a parlamenti kétharmad lesz a birtokában, hanem az egész államgépezet kétharmada is. Megmarad ugyan még egy független egyharmad: az igazságszolgáltatás – majd kiderül, hogy meddig.
Locke és Montesquieu a fölvilágosodás filozófusai voltak ugyan, láthatólag mégsem vallották a kor egyik nagy politikai eszméjét, jórészt persze illúzióját: a fölvilágosult abszolutizmus elméletét. Pedig ez szép eszme – sajnos nagyrészt tényleg illúzió. Mert ha megnézzük, hogy miért érdemlik meg esetleg a dicséretünket az ilyen uralkodók, akkor kiderül, hogy azért, mert nem élnek igazán az abszolút hatalmukkal. Már Arisztotelész is ezért dicsérte meg az általa egyébként legrosszabb kormányzati formának tartott ún. türannisz athéni képviselőjét, Peiszisztratoszt. Az előbb emlegetett Nagy Frigyesnek mint fölvilágosult zsarnoknak sokat köszönhetett Poroszország, illetve Németország, hogy azonban az abszolutista beavatkozás még a legjobb szándék esetén is rossz eredményre vezethet, mutatja a hírhedt ügy, amelyben egy molnár és egy junker birtokháborítási ügyébe avatkozva elérte, hogy a bíróság a molnárnak adjon igazat – valójában azonban öntudatlan PR-szempontból, mert a történészek szerint az igazság az adott ügyben a junker oldalán volt…
A francia forradalom után a fölvilágosult abszolutizmus eszméje – mely eleve a kevésbé fejlett európai országokban, így a Hohenzollern- vagy a Habsburg-monarchiában volt népszerű – már inkább csak mint szép álom maradt meg a politikai eszmetörténetben, és nem mint valóságos politikai program. A teljhatalmú király eszméjének helyére a teljhatalmú diktátor eszméje lépett. Bizonyos esetekben talán csakugyan egy fölvilágosult diktátoré: ilyenek voltak Bonaparte vagy Bismarck. Ámde, mint tudjuk, nem mind arany, ami fénylik. Egy Sztálin vagy egy Hitler rémuralma az előbbi példákra hivatkozva sem igazolható, lévén fölvilágosulatlan diktatúrák, mint általában a legtöbb. És hogy olyan társadalmi talajból nőttek ki, amely megoldatlan problémák tömegét görgette maga előtt, s hogy ezekre ők választ kínáltak (vagy látszottak kínálni), csak oksági magyarázat, nem jogossági.
Magyarországon ma nagyon sokan, éspedig nemcsak az egyszerű választópolgárok, hanem mértékadónak számító értelmiségiek is úgy gondolják, hadd jöjjön csak a kétharmados abszolút hatalom, mert akkor végre megoldást nyernek eddig megoldhatatlan problémák. Nos, való igaz: a demokratikus berendezkedés 20 évvel ezelőtt túlságosan lazán (úgymond túlságosan „liberálisan”) fogalmazott meg bizonyos dolgokat, és szabályozta őket kétharmados törvényekkel. (Szerintem mondjuk a sztrájkjogot vagy a gyülekezési jogot.) Más fontos dolgokat viszont azért kötött kétharmados többséghez, mert alapkérdéseket érintenek, s nem látszott helyénvalónak, hogy a mindenkori kormánytöbbség csak úgy ukmukfukk döntsön róluk. (Ilyenek szerintem az alkotmányos berendezkedés, mondjuk a felsőház bevezetésének idétlen ötlete, vagy az ország struktúrája, teszem a régiók szükséges kialakítása.) De egy bizonyos: a kétharmados törvényeket nem azért találták ki, hogy lehetetlen legyen bennük a megegyezés, hanem hogy a megegyezés demokratikus konszenzuson alapuljon. A régebbi szociálliberális kormány ezt annyira komolyan vette, hogy nem is a kétharmados, hanem a négyötödös többséghez ragaszkodott.
Ha egy demokráciában nem tudnak tisztességesen és jó szándékkal dönteni a konszenzust igénylő kérdésekről, ott nagy baj van. Ott ugyanis John Stuart Mill szavai érvényesek: „[F]igyelmen kívül hagyjuk azokat a fejletlen társadalmakat, melyekben a nép még kiskorúnak tekinthető. […] Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbátétele […]” Ha tehát a magyar nép, sőt a magyar elit is, mindenáron egy erőskezű diktátort akar magának – miközben egyik előző miniszterelnökét „jozefinista reformdiktatúrája” miatt szidta, ahol tehát úgy látszik, nem a diktatúra volt a baj, hanem a fölvilágosodás – ezzel azt bizonyítja be magáról, hogy kiskorú, aki nem érett meg a szabadságra, s barbár viszonyait demokráciával nem, csak zsarnoki kormányzattal tartja elképzelhetőnek megváltoztatni. Szép kis szegénységi bizonyítványt állítunk így ki magunkról.
