rss      tw      fb
Keres

A „párzás” és az ökumené

Hallgatom az egyik rádióban a Krisna-tudatú hívők néhány képviselőjét, akik azzal kezdik az egyik mondatot: „Úgy kell felfogni, hogy éppen az a gyönyörűség ebben…”. Gyönyörűségre mindig kapható vagyok, de a mondat folytatása inkább egy fejbevágással ér fel : „…hogy a párzás célja” – ez jön.

Párzani állatok szoktak, bár kétségtelen, hogy vannak emberek is, akiknél a szerelmeskedés tényleg csak a dolog fizikumára redukált együttlét – a dörzselektromosság lehetőségeinek mechanikus kiaknázása. Azok művelik, akik képtelenek a dolgok átszellemítésére és az intimitásra. Ilyesmit láthatunk például a pornófilmeken is. Ezekre a helyzetekre persze a „kölcsönösség” is nehezen értelmezhető, így még a csupasz „pár” szót sem tudnám jó lélekkel alkalmazni, de ne kekeckedjünk. Inkább próbáljuk megérteni, mitől is gyönyörűség a „párzás”, ha az ember Krisna tudatban végzi.

Csakis attól – mondják –, ha új élet nemzése a célja. És ők nagyon boldogok, hogy csak olyankor „párzanak”, amikor ezzel az Élet nagy misztériumának részeseivé válnak.

De hiszen ezt már hallottuk, ezért kár volt vallást váltani. Annyi katolikus templom van az országban, miért kell nekik ehhez most éppen Krisna?

Arra senkit sem lehet rábeszélni, hogy olyasmit is az Élet nagy misztériumának tartson, amire nyilván sokféle okból, de sajnálatos módon éppen képtelenné vált – hogy ugyanis egyszerre tudja átadni magát a saját érzelmeinek, egy másik embernek, valamint a természet elementáris törvényeinek, s mindezek révén ne csak egy véletlenszerűen megfogant utódhoz, hanem egy szükségszerűen létrejött totális élményhez is hozzájusson.

Sajnos a természet az érzelmi potenciát le tudja választani a fizikai potenciától, és az utóbbi az előbbi nélkül is képes működni. Ami szintén az élet része, de történetesen a „hiány” kategóriája, és nem a teljességé. A huszonegyedik században vagyunk, s ha már érzelmi impotensekkel beszélgetnek egy rádióadón, akkor azt inkább a Mi újság a pszichoterápiában? című műsorban kéne tenni, és nem egy közéleti magazinban, mint ahol ezt is hallom. És nem kéne reflektálatlanul közzétenni, hogy a vallás nem egyéb hatalmi szabályrendszernél, a szexualitás meg a földi lét kényszerűen ránk rótt alantassága csupán, amelyet csak a szaporodás szüksége szentesíthet. Legalább fel kéne villantani, hogy a dolognak létezik egy egészséges, a teljességétől szép dimenziója.


Waiting – flickr/Mara earth light
(a kép kompiláció, forrásai itt találhatók)

Hát igen, csakhogy ha valaki nálunk azt mondja: „vallás”, akkor a vele szemben álló – esetünkben a műsor vezetője – egyfelől azonnal a legmélyebb riadalomba esik, mert úgy érzi, hogy az interjúalanya lát valami transzcendens izét, aminek meglátására ő nem képes, tehát az interjúalanya nála mindenképp magasabban áll, ezért neki feltétlenül laposkúszásba kell átmennie. Másfelől éppen ezért rögtön áhítatba is esik, hogy bebizonyítsa: igenis ő is képes annak a bizonyos transzcendens izének az átélésére, csak persze még sokkal alacsonyabb szinten, ezért még véletlenül sem fordulhat elő, hogy belezavarjon a misztériumba, és rákérdezzen az említett hiányosságokra. Krisna őrizzen ettől!

A hívek tehát hosszan és zavartalanul beszélnek a mikrofonba arról, hogy a sok, vallási alapon betartott diéta, és persze az ugyanilyen alapon betartott „párzási” gyakorlat hogyan biztosítja számukra a boldog életet.

– Még az élet utolsó szakaszában, ötven-hatvanéves koruk felett is tökéletes egyensúlyban élvezhetik a létet, és őrizhetik a fiatalságukat – dicsekedtek a Krisna tudatú hívek. S mivel a műsorvezető már rég a kába tudatúak áhítatával hallgatja őket, egyáltalán nem követi, hogy miről szól az általa vezetett műsor. Ezért az sem jut eszébe, hogy jó, de akkor hogy van ez az ötven-hatvanéves nőkkel? Akik, mint tudjuk, ráadásul sokkal hamarabb kaphatók arra, hogy a rántott húst és a francia krémest omega-3-ban gazdag táplálékra valamint hormonserkentő gyümölcsökre váltsák. Így könnyen előfordulhat, hogy idősebb korukra még a párjuknál is fiatalosabbnak és vágyakozóbbnak tudtak megmaradni. Igen ám, csakhogy gyerekszülésre a nők ötvenöt-hatvan év felett sajnálatos módon akkor sem igen képesek, ha csak magokat esznek és több hastánc-tanfolyamon is az élen végeztek. Mi legyen akkor az öregecskedő párok esetében? Hogyan oldják fel azt az antagonisztikus ellentmondást, amely szerint „párzani” csak gyereknemzés céljából szabad, de közben a „párzók” egyik fele már alkalmatlan a gyerekszülésre? Vagy mindketten hagyják abba?!

Minek eszik akkor azokat a nagyonegészséges szabadgyöklekötőket?

De hát végül is ez a kérdés valóban fölösleges, hiszen az emberiség évszázadok óta kitűnően megoldotta a problémát: a férfi nem tehet mást, minthogy Isten nevében harmincasra cseréli ötvenes-hatvanas párját. A különbség annyi, hogy ezt most nálunk akár kettőében is megteheti. Íme az igazi ökumené.

Az otthagyott ötvenes-hatvanas nők pedig ne csodálkozzanak, hanem igazodjanak a megváltozott vallási helyzethez. S vegyék észbe, hogy ahol több isten van, ott az üdvözülésnek is több módja lehetséges.

A diétát általában nem árt megtartani, mert abban valóban sok igazság rejlik, de ezt a dolgot a gyönyör és a nemzés összekapcsolásával felejtsék el. És ha valaki mégis rántott húsra hívja meg őket, akkor hagyják a fenébe az ökumenét: kérjék a hagyományos uborkasalátával (ecet, só, cukor), és utána nyugodtan menjenek mennybe, ha úgy adódik.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!