rss      tw      fb
Keres

Az MSZP jól legyőzte Pörzse Sándort

"Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:/ Hiszek egy isteni örök igazságban,/ Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen" – a Horthy-epigon Pörzse Sándor ezt a szöveget szeretné látni kifüggesztve minden iskolában.

Hivatkozási alapja az, hogy „a Horthy-korszakban alig volt hivatalos rendezvény, ünnepség, ahol nem hangzott el a ’Magyar Hiszekegy’, amely ’iskolai füzetek és tankönyvek borítóján, közintézmények falára, ajtajaira erősített, domborított, vagy zománcozott fémtáblákon, napi és hetilapok oldalain került mindenki szeme elé’.

Bizony, ez így is volt, és még azt sem mondhatjuk, hogy teljesen hatástalan lett volna az ima mindennapos megerősítése. Az ezen túráztatott generációk tagjainak egy része boldogan és elhivatottan támogatta – Isten nevében és az egyházai által megáldott zászlók alatt – az öldöklést abban a háborúban, amelybe nem kis mértékben az imában is megfogalmazott revíziós vágyak miatt ment bele az ország. És vitte vágóhídra a katonáit, valamint a gázkamrába zsidó és cigány állampolgárait. Az állampolgárok más részét kétségtelenül hidegen hagyták az efféle idiotizmusok, ezek közül sokaknak viszont éppen azért kellett szenvedniük, mert vagy háborús dezertőrként, katonaszökevényként váltak üldözöttekké, vagy a megérkező – és a németeket az „egyetlen haza” helyett innen sikerrel kiverő – szovjetek fogdosták őket össze, hogy azután hadifogolyként emlékezhessenek az „isteni örök igazságra”. Mindent egybevetve nem kérdés, miféle áldást hozott az imában is kifejeződő szellemiség a haza „híveire”. Hogy mi volt a helyzet az ország „feltámadásával”, arról pedig megoszlottak a vélemények: Rákosi Mátyás és még sokan mások szerint a kommunizmus ugyanúgy valódi feltámadás volt, ahogyan most Pörzse szerint a jobboldali vérségközpontú nacionalizmus is ezt jelentené. Feltámadás-igény szempontjából az ég világon semmi különbség nincs köztük, az eltérés kizárólag az új életre kelés trambulinjának megítélésében rejlik.

Mindennek megvilágítása kifejezetten publicisztikai feladat, pártnyilatkozatokban legfeljebb utalni kell rá – ez a szakszerűen működő nyilvánosság egyik, magától értetődő alapszabálya.

Nem is tartalmazott ilyesféle utalásokat a legnagyobb ellenzéki párt egyébként dicséretesen gyors nyilatkozata, ebben nem is volt hiba. Abban viszont volt – éspedig nem is kicsi –, hogy a nyilatkozat a Pörzse-féle javaslat mögött feszülő elvi problémára még csak nem is utalt. Az MSZP, úgy látszik, képtelen elveket képviselni, és képtelen azt az egyszerű gondolatot megfogalmazni – amely egyébként a rendszerváltás egyik legfőbb alapelve volt – , hogy az emberek hite magánügy, közintézményekben, iskolákban semmiféle hit nem kaphat sem reklámot, sem elsőbbséget, valamint hogy hiteket különösen gyerekekre tilos ráerőltetni. Márpedig a Pörzse-féle javaslatnak az a lényege, hogy ezzel az elvvel áll szemben. Amit viszont – legalább is eddig – a pártok oldaláról nem mondott ki senki.

Ehelyett az MSZP ismét, sokadszor, változatlanul, a kudarcokból soha nem tanulók makacsságával azt a képtelen és minden meggyőző erőt nélkülöző módszert választotta, hogy igazsága tudatában kéjjel és mámorral minősíti az ellenfelét. Ez alkalommal ekképp: „A Jobbikot is megihlette a Fidesz semmitmondó, kártékony kiáltványozási mániája. A különbség annyi, hogy míg a kormánypárt a nemzeti együttműködési nyilatkozatával a kommunista diktatúrák szellemét csempészte vissza a közhivatalok falaira, a Jobbik az 1930-as, 1940-es évek nacionalista-soviniszta-revizionista gondolatvilágát erőltetné rá a közoktatásra.
A szocialisták szerint a Jobbik ezzel az eszement ötletével végképp kiírja magát az egyesült Európából, ugyanis az a szellem, amit a Horthy-korszak ’nemzeti imája’, illetve revizionista szimbólumrendszere képvisel, tökéletesen szembemegy a népek határokon átívelő, békés együttélésének eszméjével”.

Nem tudom, min múlik, hogy egy párt megértse végre: hiába van igaza abban, amit a minősítései tartalmaznak, a minősítés, az minősítés. Az „eszement” szó használata pedig azokban is ellenérzést kelt, akik az egyetértésük ellenére fontosnak tartják megkülönböztetni a konyhanyelvet a hivatalostól. Az ugyanis szintén igen nagy probléma, hogy a kettő általában is összecsúszik.

A választópolgár felől nézve az MSZP mindezzel egyfelől egy olyan diadalt szeretne learatni, amely kizárólag az azonos pártállásúak oldaláról nézve értelmezhető, másfelől azt vonja kétségbe, hogy maga az állampolgár képes felismerni egy gondolat jelentését és karakterét. Ráadásul a minősítés nyilvánvalóan irreális elemeket, gyermeteg vágyálmokat is tartalmaz. Hogy gondolhatja az MSZP, hogy a Jobbik épp most írja ki magát bármiből is, amikor még soha nem volt ennyire népszerű és hatékony, mint az elmúlt hónapokban? És amikor az MSZP mindent meg tudott akadályozni, csak azt nem, hogy erős pártként kerüljön be a parlamentbe? Arról nem is beszélve, hogy a világban általában is éppen előretör a szélsőjobboldal. Ezt nevezzük „kiiratkozásnak”? Valóban nem tudják szétválasztani az ideálist a reálistól?

Az elvakult MSZP-s híveket és a minden szempontból kívülről vezérelt személyiségeket kivéve az állampolgár ugyanúgy a fenébe küldi az MSZP-t ezzel a nyilatkozatával, ahogyan az összes többi, csak a másik minősítgetésére képes formációt. Az állampolgár szeme előtt ez a fajta magatartás – és most már nem pusztán erről a nyilatkozatról beszélek, hanem a több éve tartó, ezzel egybevágó gyakorlatról – semmi egyebet nem erősít meg, mint azt, hogy a pártok története kizárólag a pártharcok története, és hogy működésük csakis az „ezek egymást marják” képlettel jellemezhető. Magyarországon elképzelhetetlen, hogy a pártok elveket, koncepciókat, egyértelműen és világosan megfogalmazható alapállásokat képviseljenek, s ha konfliktusra kerül sor, ezeket állítsák egymással szembe. Ami elképzelhető, az éppen ezért a marakodás, a pocskondiázás, a civakodás és a kölcsönös minősítés halálosan unalmas vesszőfutása, a Bibó által is megnevezett zsákutcákban.

Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy mindezek mögött az is ott áll: az MSZP képtelen eldönteni, hogy kikhez beszél, valójában fogalma sincs, kikből áll a saját bázisa, és nem is akarja meghatározni. Nem szándékozik körberajzolni a maga számára azok csoportjait, akik maguktól is felismerik, hogy mit jelent a Hiszekegy kifüggesztésének követelése, és hogy ki megy szembe a modern civilizációval. S akik éppen ezért csatlakoznának hozzá, mert olyan pártot látnak benne, amelynek evidensen ugyanez az értékrendje, s amely a megnyilatkozásaiban értékrendet képvisel, és nem harci álláspontot. Az MSZP-t azonban a legkevésbé a szuverén szavazói érdeklik, ő a hülyék és bávatagok pártja is akar lenni – az MSZP mindenkinek tetszeni akar.


Üveggyöngy – flickr/Human after all

Márpedig aki mindenkinek akar tetszeni, az senkinek se fog, mert éppen ezzel a differenciálatlan tetszésvágyával sérti halálra azokat, akik a speciális odatartozás igénye vezet.

Mindazonáltal az MSZP természetesen demokratikus szellemiségű, az ország szövetségi rendszerével tisztában lévő és a modernizáció mellett álló párt, ezért a nyilatkozatában az is ott áll, hogy határozottan kiáll Magyarország euro-atlanti elkötelezettsége mellett és minden erejével küzd a szélsőséges gondolatokat felmelegítő politikai erők ellen”. Csakhogy mire elérünk ehhez a gondolathoz, addigra sajnos már maximum a vásári bábjátékosok palacsintasütővel hadonászó főhősének szájából halljuk: „Én vagyok az, aki jól fejbe vágta az ellenséget, én vagyok itt a Jani!”

És akkor már mondhatja, hogy „ezért azt követeli a kormánytól, hogy határolódjon el ettől a kezdeményezéstől”– ezen már csak röhögni lehet.

Hosszan és keserűséggel. De kétségtelenül otthonosan.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!