Profil: egy magyar hajléktalan élete Bécsben
- Részletek
- Szemle
- 2013. április 27. szombat, 04:17
- (hj)
A Profil című osztrák hetilap Élelemre vadászva: magyarországi hajléktalanok Bécsben címmel közölte Edith Meinhart cikkét. Hajléktalannak lenni Magyarországon – ez maga volt a pokol. E. Ervin két éve van Bécsben. Itt számára nem a jövőről van szó, hanem arról, hogy túlélje a napokat.
A bécsi Gumpendorfer Strasse 110. számú ház előtt férfiak állnak, akik összehúzott vállal dohányoznak, és két szippantás között dörzsölgetik gémberedett kezüket. Bent az Irgalmas Nővérek rend apácái reggelit készítenek a hajléktalanoknak. Egyszerre csak ötvenen mehetnek be.
Egy határozott nővér söpröget a fűtött szobában, helyrerak egy fiatal román férfit – „Ne kiabálj annyira!” –, nyögve felemel egy szalvétát a földről, és elzavarja a várakozókat a lépcsőről. Ma töpörtyűkrém van, hozzá jócskán hús, vajas zsemle és valami édesség. A barna kenyér a szociális piacról van, a többi a rend kórházának konyhájáról. Az apácák hajnali háromkor hozzák el onnan a maradékokat. Azzal 150–200 embert lakatnak jól naponta, vasárnap kivételével, mert akkor szentmisét ünnepelnek, és szegénykonyhájuk olyankor zárva marad.
„Harmónia és jó hangulat”
Az egyik hátsó beugró „a magyaroké”. E. Ervin, 40 éves, kék edzőcipő, sötét dzseki, fél nyolc óta van itt. A vezető nővér kedveli, mert „harmóniát és jó hangulatot” hoz. Fia mozdulatlanul ül a sarokban, nagyon sovány 17 éves, aki alig veszi le a szemét a mobiltelefonjáról. E. Ervin fivére is itt van: ő szomorú kolosszus, túlsúlyos és súlyos pszichikai problémákkal küzd. Itt reggeliznek, amióta két éve, májusban eljöttek Bécsbe. Nem azért jöttek, mert valami nagyszerű életre számítottak. Mindig csak a legszükségesebbről volt szó: élelemről, ruházatról és gyógyszerekről.
Budapesten és Győrben éppúgy nem tudtak maradni, mint a kis faluban, ahol felnőttek. Amikor E. Ervin megbetegedett, 300 eurónak megfelelő összeggel előrehozott nyugdíjba ment. Ez egy olyan országban, ahol az élelmiszereket 27 százalékos áfa terheli, és a lakbér 300–500 euró körül van, egy embernek sem elegendő, háromnak meg pláne nem. E. Ervin és fia még szociális segélyben sem részesülnek. „Magyarországon hamar az utcára kerül az ember” – mondja meglepően választékos németséggel. Ez az egyetlen, amit a Svábországból származó nagyszüleitől örökölt.
A Máltai rend becslése szerint Magyarországon 30 ezer hajléktalan van, közülük 8000 Budapesten. 2011 eleje óta a bécsi intézmények a szomszédos országból sok érkezőt regisztrálnak. „És mindannyian ugyanazt mesélik: hogy országukban számukra elviselhetetlen a helyzetük” – mondja Martin Strecha-Derkics, a Caritas osztrák jótékonysági szervezet „Kripta 2” elnevezésű hajléktalanszállójának vezetője. Túl kevés a menedékhelyi ágy, az állami menedékhelyek rossz felszereltségűek. Sok hajléktalan inkább az erdőben táborozik, vagy valahol Európában keres egy ingyenkonyhát. Különösen nehéz a sorsuk azoknak, akik magányosak vagy betegek. Mindenfelé emberek verődnek össze, hogy a településeken kívül, csoportokban éjszakázzanak. Kutyás őrséget állítanak fel. Ez távol tartja a verekedős rendőröket.
„Sok magyarnak, aki nálunk köt ki, Ausztriában tanácsi lakása lenne. Az a pechjük, hogy 300 kilométerrel odébb születtek” – mondja Strache-Derkics. Házakban éltek, és nem tudták tovább törleszteni a házra felvett svájci frank alapú hiteleket. Egészen normális, heti 40 órás munkahelyeik voltak, ennek ellenére a fejükre nőttek a hétköznapi kiadások. Aki megszerez egy hőn óhajtott munkahelyet az Audi üzemében, az havi 400–500 eurót keres, ennyibe kerül egy lakás. Mostanra már sok bérlő zsúfolódik össze kis helyen, hogy ne kerüljön az utcára.
„Az alapellátás működik”
Bécsben nemcsak az Irgalmas Nővérek reggelije létezik, hanem vannak szegénykonyhák, nappali melegedők ebéddel, ruhaosztások, szükséglakhelyek, ingyenes orvosi tanácsadás és gyógyszer. „Az alapellátás működik, senkinek nem kell éhen halni” – mondja Strecha-Derkics. A városban töltött két év után E. Ervin már tudja, hol vannak azok a kukák, amelyekben olyan joghurtot, tejet, almalét és fagyasztott csirkét talál, amelynek a szavatossági ideje csak egy nappal járt le: „Gyakran táplálkozunk abból, amit eldobnak. Magyarországon ez nem menne. Ott még a szemét is üres”. Azt mondja, a lejárt élelmiszereket ott eladják kéz alatt, féláron. A külföldi kereskedelmi láncok lezárják a kukatárolóikat, hogy ott senki ne keressen fogyasztható élelmiszert. A jótékonysági szervezeteknek szánt adományok soha nem jutnak el a rászorulókhoz. „Ami használható, azt ellopják és eladják” – meséli E. Ervin. A hangjában nincs szemrehányás: „A honfitársaim szegények. Muszáj nekik korruptnak lenni”.
Közben délelőtt fél tizenegy van már, és a férfi, aki 14 éves korában elvesztett a fél szemét, mert felrobbant a kezében egy műanyaghabbal töltött üveg, már – mint oly sokszor – a Westbahnhof pályaudvaron ül, és nézi, ahogyan mások tízóraiznak. Ezt a tevékenységet „élelemvadászatnak” nevezi. Ha valaki otthagy egy megkezdett zsömlét, odamegy, és megkérdezi, hogy megkaphatja-e. Az ő orral előtt nemigen dob senki élvezhető maradékot a szemétbe. Néha idegenek meghívják egy rizsételre, sok fokhagymás szósszal szereti.
E. Ervin fekete hátizsákjában egy vastagon bélelt nadrágot tart, az aktatáskában pendrive-ok, merevlemezek és számítógépek javításához szolgáló csavarhúzók vannak. Ezzel E. Ervin délután tovább vonul az Urban Loritz téren lévő főkönyvtárhoz. Az internetes teremben állandóan Magyarországról érkező új hajléktalanokkal találkozik. A terminálok körül csoportosulnak. Innen senkit nem zavarnak el, amíg nem hangoskodik, nem iszik vagy el nem alszik. E. Ervin számára ez a néha néhány eurót hozó szívességek és a kis cserekereskedelem helye. Ma két magyarnak, akik egy építkezésen találtak munkát, lefordítja majd a munkaszerződéseket, és egy pár ismerősnek zenét és filmeket tölt le. Öt eurótól kezdve már lehet vásárolni a Billa élelmiszerláncnál: narancslét egy euróért, egy csomag kék Brie sajtot 1,49-ért, kekszet 1 euróért, és tejet.
„Fél kettes hely”
E. Ervin megosztja a többi hajléktalannal, amit tud, és amire képes – mondja. Még YouTube-filmeket is tud a szegénységi migránsok egzisztenciális kérdéseiről: bejelentkezés, éves jegy, bankszámla, élelem, zuhanyozás, alvás. Készségesen meséli tovább, hogy vasárnap a Szabad Keresztény Közösségnél felolvasás van az evangéliumból, és utána enni adnak, és hogy az Ungargasséban 13:30-kor ebédet osztanak (a barátai ezt „fél kettes helynek” nevezik, és hogy a nappali melegedőkben az ebéd jelképes 50 centbe kerül. „Némelyik hajléktalannek még ennyije sincs.” Az információ a szükségből nomádokká lettek pénzneme. E. Ervin kedvenc munkaeszközét a ruhája ujjában rejti el, nehogy ellopják: egy különlegesen gyors pendrive, amely 40 euróba került.
A csomagjánál nagyobb súllyal nyomják a vállát a történetek, amelyeket egész életében magával hurcol: a nagyapja az SS-nél volt. A második világháború után nemcsak ő került feketelistára, hanem a gyerekei és az unokái is. E. Ervin szerint sem a szüleinek, sem neki soha nem volt esélye a normalitásra: anyja személyiségzavarban szenvedett, apja lelkileg megtörten élt, amióta a hatvanas években sorkatonaként megszökött, és megpróbált eljutni Ausztriába. Ezért húsz hónapon át börtönben bűnhődött. Gyermekeinek később elmondta, hogyan kínozták és őrölték fel őt és fogolytársait.
Amikor E. Ervin nyolcéves volt, szülei a Bakony lábánál lévő, 600 lelkes Nagyesztergár faluból Győr mellé költöztek. Apja, aki teherautósofőrként az alumíniumgyárban jól keresett, súlyos depresszióba esett, és inni kezdett. A gyerekek állandó nyomás alatt álltak. Családja politikailag megbízhatatlannak számított, és a tanárok fáradhatatlanul kérdezgették őket az otthoni történésekről. E. Ervin 14 évesen otthagyta az iskolát, és megpróbált megélni napszámosként. A munkát rosszul fizették, feketén kellett végezni, és többnyire veszélyes is volt: „Senki nem akart szabályosan foglalkoztatni”.
A pária életmód súlyosan terhelte. Amikor 21 éves volt, és kísérleti nyulak ápolójaként munkát talált egy budapesti szemklinikán, elhagyta az életkedve. Egy héten át készült utolsó ugrására a Gellérthegyen – ez a neve a Gellért szálló melletti hegynek, amelyről a város öngyilkosai gyakran ugranak a mélybe. Ott ismerkedett meg későbbi feleségével. Tizenhét éves volt, sok rosszban volt része, egy hete nem evett, és még aznap este véget akart vetni az életének. Magyarország nemzeti ünnepét ünnepelte, tűzijáték volt: „Együtt ültünk, és mindent elmondtunk egymásnak, már mindegy volt.”
Összeházasodtak, lett két fiuk, akik ma 14 és 17 évesek. A házasság azonban nem bírta ki a még ezután következő sorscsapásokat. 2004-ben elhunyt E. Ervin édesanyja, és a magyar hatóságok elhatározták, hogy visszamenőleg behajtanak egy húszéves vámbírságot. Ennek kifizetéséhez E. Ervin kénytelen volt sürgősen eladni a házát: hatmillió forintot ért, a felét kapta érte. A család szétesett. Felesége a kisebbik fiúval ma Budapesten él egy hajléktalanszálláson, amiért havi 50 eurót kell fizetnie. „Akkoriban rövid idő alatt összetört minden, mit húsz év alatt építettem fel”.
Igazi falak között E. Ervin már csak ritkán alszik. A szükségszállások ijesztik. Bécsben is. Szűkek, és részegek, pszichikailag betegek tántorognak ott. A magyar férfi hónapokon át inkább egy padon éjszakázott egy templom mellett. Mostani alvóhelye a repülőtéren van. Este hatkor búcsút vesz, hogy felüljön a reptéri vasútra, kimenjen a schwechati repülőtérre, és ott az alvó turisták közé keveredjen, minél messzebb a többi hajléktalantól. Azok között sok a lakásbetörő, a fémtolvaj és az olyan ember, aki a stresszre erőszakkitörésekkel reagál – mondja.
Többnyire egy konnektor mellett fekszik. Amíg alszik, dzsekijéből kilóg egy kábel, amellyel a mobiltelefonját tölti fel. Szórakoztatja a gondolat, hogy a járókelők azt hihetik, a szívét tölti fel. Sok súlyos betegség, emberi és anyagi veszteség, az összes „horror” után ma már csak az számít neki: „Ha van mit ennem, elégedett vagyok. Nem érdekel, hogy holnap mi lesz.” Feltehetően 6:37-kor felszáll a reptéri vasútra, mint minden nap. Fél nyolckor reggeli az Irgalmas Nővéreknél. És aztán kezdődik minden elölről: „élelemvadászat” a pályaudvaron, és a többi.
***
Háttér
Szükségből nomádok
A szegénységi migráció Európában nincs betervezve. Nem léteznek határokon átívelő programok.
2012 novemberében a Magyarországon az Orbán Viktor vezetésével kormányzó Fidesz új közigazgatási tényállást talált ki: a hajléktalanok, akiket fél éven belül másodszor a „közterek céltól idegen használatán” kapnak, 150 ezer forintig (mintegy 500 euróig) terjedő összeggel bírságolhatók vagy helyette elzárásra ítélhetők. A tiltakozások nyomán az alkotmánybírák megsemmisítették a törvényt. A döntés megkerülésére a tervek szerint a szabályt beemelik az alkotmányba. Ez ellen tiltakozik A hajléktalan embereknek szolgáltató intézmények európai szövetsége (FEANTSA), éppen olyan élesen, mint a Hajléktalanokat segítő osztrák szövetségi munkaközösség (www.bawo.at). Felelőtlenség „úgy eltorzítani egy alkotmányt, hogy kigúnyolja az alapvető jogokat és embereket megbüntessen a szegénységükért” – áll egy levélben, amelyet a bécsi magyar nagykövetséghez és Michael Spindelegger osztrák külügyminiszterhez intéztek. A Szegénységi Konferencia sürgeti, hogy az Európai Unió Bizottsága vizsgálja meg a Magyarország elleni jogi lépések lehetőségét. Az a tény, hogy a hajléktalanok oda vándorolnak, ahol működik a legalapvetőbb ellátás, még alig jelent meg a szociálpolitika radarján.
Az Európán belüli szegénységi migránsok nincsenek betervezve. Ezért nem léteznek határokon átnyúló jóléti programok. Talán még túlságosan új a probléma: Ausztriában csak akkor szúrt szemet az olyan uniós államokból érkező hajléktalanok nyomorúságos helyzete, amely államok nem szőnek felfogó hálót a hajléktalanjaik számára vagy kriminalizálják őket, mint Magyarország, amikor 2009-ben kiürítették a bécsi egyetem diákok által megszállt nagy előadótermét, ahol sok hajléktalan is táborozott. „Az EU-n belüli hajléktalanság bizonyosan foglalkoztat még bennünket a következő tíz évben” – jósolja Martin Strecha-Derkics, az osztrák Caritas munkatársa.
(hj)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!