rss      tw      fb
Keres

A nagy cigaretta-képmutatás




A kórház előtt, az utcán, pizsamában, köntösben álldogálnak a betegek, és cigarettáznak. A dohány mellé egy kis kipufogógázt is szívnak. Nemcsak kijelölt dohányzóhely nincs az épületben, a kórház kertjében sem lehet elszívni egy cigarettát. Pedig hát a szél elviszi a füstöt. Az ostoba rendeletek felnőtt embereket kényszerítenek megalázó helyzetbe.

Amikor az első rendeletet hozták a nemdohányzók védelmében, minden jóérzésű dohányos helyeselte. Valóban, ne kelljen mindenkinek munkahelyen, étteremben, moziban vagy bárhol nyelnie más füstjét. Méltányosnak és logikusnak tűnt egy dohányzásra kijelölt hely a munkahelyen, könyvtárban, mindenütt, ahol sok ember fordul meg. Ezt akár a régi vasúti hagyomány okos kiterjesztésének is lehetett venni, hiszen a vonatokon már nagyon régóta volt dohányzó és nemdohányzó kocsi.

Még az is ésszerűen indokolható volt, hogy a dohányneműk dobozán először elriasztó feliratok jelentek meg, majd félelmetes és gusztustalan képek. Ha ezzel a módszerrel akár egy fiatalt el lehet riasztani attól, hogy rászokjon a cigarettára, már megérte.

Aztán a helyzet fokozódott, és a nemdohányosok védelme átment irracionális boszorkányüldözésbe. Egyre másra születtek az ésszerűen már meg nem okolható korlátozások. Megszűntek a dohányzásra kijelölt helyek, sőt már a szabad ég alatt is korlátozásokat vezettek be: a parkokban, a villamos- és buszmegállókban, az üzletek és intézmények bejárata körül. Pedig aligha a dohányfüst az, ami a városi levegőben a legnagyobb ártalmas koncentrációban található.

Közben a nemdohányosok védelme mellé belopakodott egy képmutató érv is: a dohányzás visszaszorítása. Pedig mindenki tudja, a tiltástól és korlátozástól még egyetlen dohányos sem szokott le. Más a leszokás mechanizmusa, mögötte minden esetben valamilyen belátás és önkéntes elhatározás áll.

A képmutatás teljes sebességre akkor kapcsolt, amikor a fülkeforradalmi élcsapat úgy döntött, hogy a dohányárusításból a hatalmas adókon kívül kisajtol még egy kis pénzt, és –két legyet egy csapásra – a Horthy-korszakra emlékeztető trafikengedéllyel jutalmazza a hozzá lojális híveket, és talán a számukat is szaporítja. A gazdasági bizonytalanság idején már-már életpályamodellé tett 20 éves trafikosság igen vonzó lehet, sőt fegyelmező eszköznek is kiváló: rossz magaviselet esetén visszavonható. A páriává tett dohányos pedig szívjon! Eddig bárhol kaphatott cigarettát, most gyalogoljon vagy utazzon kilométereket, amíg Nemzeti Dohányboltot talál. Ez az utóbbi mozzanat a legkevésbé érthető. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy azért fog valaki leszokni a dohányzásról, mert nem kap cigarettát az első sarkon. Jómagam két, egymást nem kizáró magyarázatot találok rá. Az egyik a hatalmi arrogancia: vésse eszébe a nép, hogy akármit megtehetünk. Féljen tőlünk! A másik, ami az egész dohányosok elleni boszorkányüldözést motiválja, és az Orbán-féle hatalomgyakorlás lényegéből ered: alkossunk még egy frontot, ahol embercsoportokat egymás ellen lehet uszítani.


Smoke – Flickr/jasonbolonski

Az emberek egészségéért aggódó élcsapat képmutatása az alkoholhoz való viszonyban lepleződik le igazán. Az alkoholizmus összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat okoz, mint a dohányzás, mert amellett, hogy rongálja az egészséget, a társadalom szövetét is roncsolja. Még senki sem hallott olyanról, hogy valaki „dohányos állapotban” közúti- vagy munkahelyi balesetet okozott volna, belekötött volna valakibe, megverte volna a feleségét és a gyerekeit. Még senki nem dohányozta el a család jövedelmét, vagyonát, házát. A dohányzó szülők nem teszik tönkre családjuk életét, nem nyomorítják meg gyermekeiket lelkileg egész életükre.

A hivatalos statisztika félmillió alkoholistát tart számon, de ezt egyetlen szakértő sem tartja reális adatnak. A KSH csak a nyilvántartott alkoholistákkal tud számolni, illetőleg az italforgalmazás adataiból tud következtetéseket levonni. Zacher Gábor szerint a KSH alkoholproblémákkal kezelt betegekről vezetett statisztikáit jelentősen torzítja, hogy 1997 óta jelentősen előretört a magánszektor a pszichológia és addiktológia területén, a statisztikai hivatal viszont csak az állami pszichológiai intézetek forgalmát méri. A tehetős  páciensek magánklinikára járnak vagy egyénileg praktizáló terapeutát látogatnak. És akkor még ott van az a hatalmas tömeg, amely semmilyen orvoshoz nem fordul. Ami pedig a kereskedelmi adatokat illeti, a hivatalos statisztika nem tudja számbavenni az otthoni pálinka- és borpancsolást, valamint a csempészetet és a fekete kereskedelmet. Egyes becslések szerint ezek így együtt legalább akkora mennyiséget gurítanak le a torkokon, mint a legális italárusítás. Zacher Gábor szerint a félmilliónál reálisabb szám a 800 ezer, de van, aki szerint Magyarország az egymillió alkoholista országa. Ha átlagosan csak háromtagú családokkal számolunk, ez akkor is azt jelenti, hogy hárommillió ember mindennapi életét teszi pokollá az ital. Az ország népességének egyharmada él pokolban az alkohol miatt.

De italt továbbra is mindenütt lehet majd venni, ahol eddig: a kocsmákon kívül élelmiszerboltban, hiper- és szupermarketekben, éttermekben, benzinkútnál – és majd a Nemzeti Dohányboltban is. A csodás címkéjű italokra nem került felirat, amely arra figyelmeztet, hogy aki elfogyasztja, rövid távon elveszíti az ítélőképességét és a mozgáskoordinációját, hosszabb távon bele fog halni. Az üvegekre nem kerültek riasztó és gusztustalan képek.

Persze nehezen lehetne elképzelni, hogy egy férfias vadászatot követő még férfiasabb ivászat során olyan üvegből szolgálják fel az italt méltóságos elvtársurainknak, amelyen a címke egyik felét egy felirat foglalná el – mondjuk az, hogy „Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt” –, másik felén pedig egy megduzzadt máj vagy egy villanyoszlopot ölelgető, magát összehugyozó részeg képe látható.



Andor Mihály, szociológus

Írásai a Galamusban


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!