Orbán beszél, de vajon értjük-e?

Részletek
Lánczos Vera
2013. máj. 07. kedd, 04:23


Orbán Viktor szerint a Laborc–Portik-ügynek kommunista szaga van. Szeretném hangsúlyozni a szóösszetételt: kommunista szaga. Közhely, hogy a stílus az ember maga, az embert az is jellemzi, hogy milyen szavakat válogat a mondandójához. Ezt a szót nem választja bárki ilyen jelentéskapcsolatban. Ezt az választja, aki nem az értelemre kíván hatni, hanem a zsigerekre. Aki tudatosan a „zsigerek nyelvén” óhajt érintkezni a világgal. (Mondhatnánk erre némi asszociációs készséggel, hogy talán éppen azért, mert a trafikpályázatok ügye körül viszont tényleg bűzlik valami. Ráadásul erre a következtetésre zsigeri indulatok mesterséges felkorbácsolása nélkül is eljutottak széles tömegek.)

Azt is mondta a magyar miniszterelnök: „Tegyük világossá: bűnözőkkel nem lehet összeállni.” Annak a pártnak az elnöke mondta ezt, amely pártról tudható, hogy székházának védelmére a diáktüntetők ellen önkéntesként, hogy, hogy nem, egy börtönviselt biztonságis sietett. Pechére lefotózták, így a tény közkinccsé lett. No meg az a tény is, hogy az illető a Fradi Securityt erősíti. És ki is áll a Fradi nevű műintézmény élén? A kört nem oly nehéz bezárni. Az a pártelnök beszél így, aki az azeri baltás gyilkost kiadta a hazájának, ahol azonnal hőst faragtak belőle, szabad lábra helyezték, ám a miniszterelnök mosta kezeit: hogyan is láthatta volna ő mindezt előre.

A miniszterelnök beszél, utazik, ezzel segít a világnak, hogy elhelyezze őt a történelmi vagy a földrajzi térképen. Valahol a középkor környékén vagy egy mai banánköztársaságban. A kamerák kereszttüzében buszozott például Tarlós főpolgármesterrel. Sokan idézték már ennek a beszélgetésnek azt a részét, amikor a miniszterelnök biztatja a főpolgármestert, hogy nosza, adjon csak be egy törvényjavaslatot, a többi az ő parlamentjének a dolga. Ám nem idézték sokan azt a másik részletet, amelyben Bethlen Gábor erdélyi fejedelemre (XVII. század) hivatkozott, és nem nehéz kitalálni, mi tetszett neki a történetben. „Én tudom, hogy az emberek nem gazdagok – mondta –, de egy fővárosban a homlokzatok kérdése, az nem magántulajdoni kérdés”. Tarlós ekkor elpanaszolta, hogy mennyi homlokzat felújítását lehetett volna megoldani, ha a négyes metró építkezése nem lenne, és a miniszterelnöknek ekkor jutott eszébe az egykori fejedelem: „Elmondom, hogy csinálta Bethlen Gábor Erdélyben. Körbement az országban és azt mondta, el vannak hanyagolva a házak. Egy éve van mindenkinek, hogy rendbe hozza, és aki nem, az szorulni fog.” (Ezen a ponton elégedetten nevetett, majd mutatóujját feltartva, még inkább nevetgélve pontosította magát: „Nem is, azt mondta: annak szoros lesz.”

Nagyjából ez az „annak szoros lesz” mentalitás az, amely finoman szólva is népszerűtlen Európában. Nehezen tolerálják, ha egy tagállam első számú vezetője, mint láthatjuk, legszívesebben egy feudális fejedelem pozíciójába helyezné magát.

Jáki kifakadásából – amely a templomfelújítási ceremónián hangzott el – egyértelműen kiderül, hogy őt leginkább a modern polgári demokráciák legfontosabb alapértékei zavarják. „Európa egy agresszív szekuláris, internacionalista és családellenes látomás csapdájába esett, ami logikusan vezet a saját keresztény hagyományainak feladásához.” Vagy:

„Európa és Magyarország csak akkor tud megújulni, ha az imádság és a munka hagyományát sikerül visszahelyeznie életfelfogása középpontjába.”

Ezt mondta ott. A híradások általában azt emelték ki a mondatból, hogy Orbán az imádság és a munka kettős követelményét fogalmazta meg. Valóban bizarr már ez az összekapcsolás is mint üzenet. Bizony, a XXI. században, köszönhetően a polgári átalakulásnak, az imádság szigorúan magánügy, a munka szeretetének és megbecsülésének ehhez semmi köze. A kettő összekapcsolása hamisan sugall szükségszerű összetartozást. Értjük, persze, a mögöttes szándékot: nem gondolkodni kell, hanem hinni. A hit legyen újra a világi társadalom irányításának alapja is, s ha már az, akkor a politikának is elég hiteket fabrikálnia, amelyeket nem kezdhet ki holmi gondolkodás. Ám az elemzésekben nem kapott elég hangsúlyt három másik szó a mondatból, pedig biztosak lehetünk benne, hogy nem véletlenül kerültek bele: az agresszív, a szekuláris és az internacionalista szavak, amelyekből szerinte logikusan következik, a családellenesség is. Miről is szól ez?

Orbán Viktor, aki úgy döntött, hogy saját önkényének érvényesítéséhez a középkori gondolkodás visszahozatala kedvezne legjobban, leplezni sem tudja szimpátiáját a „tűzzel és vassal történő” hatalomgyakorlás iránt. (Gyengébbek kedvéért tegyük hozzá: természetesen a mentalitást tekintve.) Azokat vádolja agresszivitással, akiknek ez az agresszív értékdevalválás nem tetszik. A szekularizációt, a modern európai demokrácia alapelvét az „agresszív” jelzővel illeti, s ez nagyjából azt az üzenetet hordozza, hogy az állam és az egyház szétválasztásának polgári vívmányát meg kell kérdőjelezni. A szavak jelentésével való játék jól nyomon követhető. Az alaptörvény* megfogalmazása szerint az állam és az egyházak különváltan működnek. A magyar alkotmány** korábban úgy fogalmazott: az állam az egyháztól elválasztva működik. Elválasztva vagy különváltan – a két szó közti jelentéskülönbség világos. Az elválasztva valamiféle véglegességet fejez ki, a különváltan meg inkább átmenetiséget. Orbán Viktor vallásról, egyházról szóló kijelentései és számos intézkedése alapján is arra következtethetünk, hogy nem véletlenül szerepel az Alaptörvényben a „különváltan” szó, ami tartalmában kevésbé felel meg az állam és az egyház szétválasztása követelményének. Az ebbéli kijelentéseket érdemes komolyan venni, nem feledve, hogy a centrális erőtérről elénk tárt nézetekről is bebizonyosodott, hogy bármennyire is irracionálisnak tűntek, napi gyakorlattá váltak. Ha ez a politika győzhet még egyszer választáson, megerősítve érezheti magát, és nem fog hezitálni hogy az ilyen szavakat tettekre váltsa.

Az internacionalista szó összekapcsolása az Európai Unió helyett alkalmazott Európa szó ellenére szintén világos üzenet. Tudatos összemosási igyekezetet érhetünk tetten ebben: a cél, hogy a kompromittáltnak gondolt, de legalábbis ekként láttatni próbált internacionalista jelző az Európai Uniót az egykor volt szocialista táborhoz kapcsolható rossz emlékek hordozójaként jelenítse meg, s mint ilyet ültesse be az agyakba. Megint csak zsigerekre hatóan. Amúgy az idegen szavak szótára szerint az internacionalizmus eredetileg valamennyi nép egyenlőségének, szabadságának elvét jelölte, amin nem változtat az a történelmi igazság sem, hogy a szocialista államok közösségéhez való tartozás nem volt szabadon választható gyakorlat, amelyhez az internacionalista kifejezést kisajátították. Ám az is kőkemény történelmi tény, hogy az EU olyan demokratikus értékközösség, amelyhez a csatlakozás teljesen önkéntes volt, Magyarország is önként lépett be, önként vállalta azokat az elveket, értékeket és kötelezettségeket, amelyek a csatlakozással járnak, és amikor ezek betartását igénylik tőlünk, az nem agresszivitás, hanem normális működés, amivel szemben nem megoldás az imádság, mint ahogyan a képmutatás sem. A képmutatás egyik csimborasszója mégis az, hogy Orbán családellenességgel vádolja meg Európát, mintha családbarát csak vallásos ember lehetne. Mintha családként való elismerése minden emberi szeretetközösségnek, amelyben vagy nevelnek gyereket, vagy nem, egyben családellenes gondolkodásra is vallana. Mondja ezt olyan párt elnöke, amelynek a frakciójában, ahova ő maga egyenként válogatta be a képviselőket, a kiválasztottak egyike éppen egy vak komondorra próbálta kenni azt, hogy élettársa szerint, aki súlyos sérülései miatt kórházba került, maga a képviselő bántalmazta. Egy ország állt döbbenten a történet, de főleg az elkenésére tett gyermetegen primitív kísérlet előtt, amit a „családbarát” párt részéről eddig csak az a retorzió követett, hogy a képviselőnek ki kellett ülnie a frakcióból. Nem a pártból, nem a parlamentből, nem a polgármesteri székből, így nyugodtan nyomogathat majd gombot továbbra is bármilyen – s mint tudjuk, ezt a bármilyet szó szerint lehet érteni – törvényjavaslat elfogadásakor.

Orbán szerint Európa igazságtalan (hiszen nem érti meg őt). Portugáliában azt mondta, hogy „hogy az intézményes és a személyes irányításnak egyensúlyban kell lennie Európában”. Értsük világosan, a dúlás, amit itthon a demokratikus jogállam szétverésében, az intézmények kiüresítésében véghez vittek, az egyszemélyi vezetéssel pótolható. Itthon speciel ő pótolja. Akkor meg minek a demokratikus értékek sérüléséről beszélni? Ez a mi nemzeti identitásunkra tartozik, azt meg megvédjük.


Orbán, amint önmaga fölé nő (mellette Hubay Cebrián László üzletember és Frederik De Klerk egykori dél-afrikai elnök a portugáliai Estorilban rendezett magyar-portugál-brazil üzleti fórumon)
MTI/Miniszterelnökség/Burger Barna

Orbán Viktor szavait szinte egytől-egyik ilyen kódfejtésnek lehetne alávetni. A rejtjelfejtés után nyilvánvaló, hogy az ilyen szavakból felépülő képmutató álvalóság nem szolgál mást, mint egy szűk hatalmi csoport nagyon is e világi, primer érdekeinek érvényesítését. Nagyon sajnálatos, hogy az ilyen rejtjelezés megfejtésére tett kísérlet mennyire ritka, noha elismerem, igen fáradságos és aprólékos munkát igényel. De nincs más választásunk, ha tisztán akarunk látni, és azt szeretnénk, hogy ezt minél többen megtehessék. Szükséges szembenézni azzal, hogy miben élünk, és mi következik abból, amit találunk. Nincs demokrácia ezen az úton, ez csak az önkény kiteljesedéséhez vezethet.

Itt térnék rá kedvenc témámra, a véleményformálói felelősségre. Az elmúlt hetekben az ellenzéki összefogás folyamatának újabb stációi voltak napirenden a sajtóban. Ki kezdeményez, ki határozza meg a menetrendet stb. Rossz volt nézni a tálalás módját, még a sajtó demokratikusnak tekinthető maradékában is. Itt élünk, ebben a demokráciának már régen nem nevezhető rendszerben, és azt kell tapasztalnunk nap mint nap, hogy elbábozzák nekünk a saját sajtónkban, hogyan kell ezt a helyzetet értelmezni: úgy, mintha csupán egy nem kedvelt kormányzás elszenvedői lennénk.

Megnéztem és meghallgattam minden egyes interjút, amely az ellenzék vezetőivel készült. Mesterházyval, Bajnaival, Gyurcsánnyal, Jávorral, Karácsonnyal és a többiekkel. Követtem az elemző műsorokat, amelyekben értékelték ezeket a megszólalásokat. Szinte mindegyikből hiányzott a legfontosabb, hogy mindannyiszor megfelelő kontextusba helyezve beszéljenek ezekről a kérdésekről.

A mikrofont kezükbe tartók, akik más beszélgetésekben, úgy tűnik, képesek pontosan felismerni, hogy például a buszos videó mennyire leplezi le a hatalom kisajátítását, az antidemokratikus működést, vajon miért nem képesek vagy miért nem akarják ezt a tudást akkor is kamatoztatni, amikor ellenzéki vezetőkkel társalognak?

A jelenlegi választási rendszer brutálisan egyoldalú átalakítása ugyanennek az önkénynek a lenyomata. Ez a választási rendszer tudatosan törekedett arra, hogy antidemokratikusan, a pluralizmus iránti természetes igénnyel szembe menő, ezt akadályozó normákat vezessen be, hogy ezzel is ellehetetlenítsen minden politikai versenytársat. Amikor az ellenzéki pártok ebben a csapdában vergődnek, akkor nem lenne célszerű a nézőket felhomályosítani arról, hogy a probléma gyökere nem az ő szerencsétlenkedésnek láttatott kínlódásaikban keresendő elsősorban? Nem kéne annyiszor, ahányszor csak lehet, rávilágítani arra, hogy kiket terhel ezért kizárólag felelősség? Hogy nem véletlenül képes egységes álláspontot képviselni, ezzel „ügyesebbnek és talpraesettebbnek” mutatkozni a rezsim pártja? Ezzel szemben az ellenzéki erők nem mérettethetik meg magukat önállóan, hanem kényszerű egységre vannak kárhoztatva? Esetleg lehetne az ellenzék tétovaságnak látszó lépésein nem feltétlenül lekezelően, lesajnálóan poénkodni, helyette inkább az okokat világossá és érthetővé tenni.

Mi értelme van annak, hogy ha a pártok – a köztük lévő nézetkülönbségek ellenére – megegyeznek, a sajtóban magyarázkodásra kényszerítik a nyilatkozókat korábbi kijelentéseik alapján, amelyekkel egymást elutasították? Amivel azt a látszatot keltik, mintha az összefogással árultak volna el valamit.

Mi értelme van ostorozni az olyan pártvezetőket, akik már tudomásul vették, hogy csak együtt lehet cselekedni? Mi értelme van az ilyen kérdéseknek: „hogyan lehet megkönnyíteni azt a helyzetet, amit a DK és a korábbi miniszterelnök személye jelent…”, amikor a fenti kényszer evidens?

Gyakran nevezik, nemcsak az ellendrukker médiában, pejoratívan szóhasználattal összeborulásnak azt, hogy a pártok felismerték a kényszert, hogy csak együtt képesek ismét egy plurális demokrácia feltételeit megteremteni. A minősítéssel elvtelenségnek láttatják azt, ami kényszer, és nem zavarja őket, hogy ez a minősítés egyben a demokratikus értékek devalválását is jelenti. Lehetne értelmes beszélgetéseket folytatni valódi dilemmákról is, mert van bőven ilyen az ellenzéki oldalon. Firtatni lehetne például, hogy morális vagy pragmatikus szempontok vezetnek-e egyes formációkat, amikor szövetségépítésbe fognak. Az Együtt-PM például választ adhatna arra, hogy ha morálisan már nem probléma az MSZP-vel összefogni, akkor miért az a DK-val. Vagy, ha érzékelhetően aggasztja őket a megkerülhetetlen MSZP túlsúlya, miért nem keresnek szövetséget, elvi és pragmatikus okokból például a DK-val, amelynek programja és elvei ráadásul sok tekintetben közelebb állnak hozzájuk? Lehetne a választási rendszernek azokról a szabályairól több ismeretet nyújtani, amelyek ma benne szerepelnek a törvényekben. Világossá lehetne tenni, hogy ezek éppen azért szerepelnek ott, mert csalásra akarják használni őket. Lehetne arról kérdezni az ellenzéki vezetőket, hogy miért nem tesznek többet együtt, illetve mit terveznek együttesen tenni a csalás kivédésére. Miért nem az áll kommunikációjuk középpontjában, hogy a kormányzópárt csalásra készül? S ha nem, ezt épp azzal bizonyíthatná, ha a kétes rendelkezéseket törölné.

Magasabbra kéne emelni a Rónay Egonok, Bombera Krisztinák és a többiek szemhatárát is ahhoz, hogy a demokratikus Magyarország előtt álló kihívásnak meg lehessen felelni. A demokrácia és önkény párharcában nincs helye „pártatlanságnak”.

Amennyire igaz az, hogy a hazai demokráciát nem fogja helyettünk Európa megvédeni, annyira igaz az is, hogy a pártok sem tudják megvédeni az állampolgárok nélkül. Márpedig az állampolgári felelősség felébredésében a tájékoztatás módjának mérhetetlenül nagy szerepe van.


* „Az állam és az egyházak, illetve a vallási tevékenységet végző más szervezetek különváltan működnek. Az egyházak és a vallási tevékenységet végző más szervezetek önállóak.(Szabadság és felelősség fejezet, VI.cikk.(3) bek.)

** „A magyar köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.” (60.§ (3)



Lánczos Vera

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!