rss      tw      fb
Keres

Kis csodabogár-határozó

A magyarság őstörténete című, 1943-ban kiadott kötet – a kor legnevesebb magyar kutatóinak kifejezetten a nagyközönség számára szánt írásait tartalmazza – zárótanulmánya viseli az elhíresült Őstörténeti csodabogarak címet. A finnugrista Zsirai Miklós (1892–1955) így összegzi benne a tudománytalan elméletek válfajait, jellegzetességeit, létrejöttének okait:


Zsirai Miklos – mek.oszk.hu

„A mult dicsőségében sütkérező magyar kedélyeket egyáltalán nem elégíti ki a ’halzsíros atyafiság’ szürke prózája, s a hivatalos tanításnak csalódottan hátat fordítva ismét ki erre, ki arra próbál érzelmi szükségleteinek megfelelő kárpótlást, kielégülést találni. Egyesek a magyar nyelv látható és láthatatlan szépségeinek áhítatos szemléletébe merülve keresnek feledtető vigaszt, mások különféle patinás vagy nagytekintélyű világnyelvekkel való egyeztetés által igyekeznek az önbizalmat fölajzani, némelyek pedig a fél Eurázsiára kiterjedő rokonság lenyűgöző képét lebegtetik a sóvár szemek elé. Megindult, folyik a verseny: ki tud szebb, érdekesebb, szenzációsabb elméletet kínálni. Mintha véd- és dacszövetséget kötöttek volna a közös ellenség, a vérszegény, hivatalos, hazug finnugorizmus ellen, nem bántják egymás köreit, szemet hunynak a vetélytárs különcködő furcsaságainak, sőt az egészen nagystílű rendszeralkotók egy kalap alá fogják a legellentétesebb állításokat és következtetéseket is. Elvégre alapvetően fontos kérdésekben veszély idején nem szabad kicsinyeskedni.”

Az idézett bekezdés szemlélete, tartalma – és stílusa – visszaköszön a műkedvelő nézetekről szóló újabb összegzések többségében: az őstörténeti dilettantizmusban sincs új a nap alatt. Az 1943-ban tett alapmegállapítások az azóta született új „elméletekre” szintén érvényesek, a tudományos érvelés, cáfolat falrahányt borsó, s nem is tűnik valószínűnek, hogy a közeljövőben másként lenne majd.

Zsirai jelezte, hogy a „csodabogarak” nem egyformák – ígérete szerint bemutat „szürke szerényeket és rikító színükkel hivalkodókat, alattomban rágcsálókat és fulánkkal szurkálókat, ártalmatlanokat és kártevőket, bohón pattogókat és bőszen fenekedőket”. Munkájának folytatói is rendre adnak valamiféle tipológiát, mégis: nála is, a későbbi irodalomban is sokszor egybemosódik a végzetesen naiv szerző az olvasottabbal, a finnugor nyelvrokonságot elfogadó, de „kiegészítő” azzal, aki vallásos meggyőződéssel vagy személyeskedő acsarkodással utasítja vissza a „finnugorizmust”, és e munkák fókuszában mindig a kritika áll: annak részletes bemutatása, hogy a laikus elméletek miért nem felelnek meg a tudományosan igazolható álláspontnak.

A tudománytalan nézetek tudománytalan mivoltának bemutatása persze fontos, de önmagában láthatóan hatástalan. Alaposabban kell ismernünk a „csodabogárság” természetrajzát, azaz a laikus elméletek különféle típusait, létrehozásuk motivációit, előzményeit, beágyazottságát – vagyis művelődéstörténeti, antropológiai, szociálpszichológiai, lélektani vagy akár kognitív pszichológiai hátterét –, hogy jobban megérthessük, miért választják olyan sokan az őstörténeti delíriumot a jelenlegi ismereteink szerint igazolható, ráadásul álmodozásmentesen is hihetetlenül érdekes történeti kép helyett. Ne csak csodálkozzunk tehát az őstörténeti kokainistán, hanem gondolkozzunk el az okain is (tán) annak, miért vonzódnak a magyar értelmiségiek tömegei elkeseredetten olyan mértékű kóklerséghez, amelynek töredékétől saját szakmájukban a hideg rázná őket.

A magyar nyelv rokonságáról megfogalmazott laikus elméletek – ha antropológiai értelemben akarjuk tanulmányozni e nézeteket, jobb értékítélettől mentes elnevezést használni rájuk a megszokott „délibábos, dilettáns, áltudományos” stb. címkék helyett – egyik közös vonása valóban az, hogy elfogadják, de kevésnek érzik, illetve teljesen elutasítják, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozik. A példák áttekintésekor már láttuk: vannak, akik egy hosszú hagyományhoz ragaszkodnak továbbra is, és a magyart szkíta, hun, esetleg török nyelvnek vélik, amivel egyben fényes történelmet is biztosítanak a korai magyarságnak. Mások más nagy kultúrákban keresik az elődöket – ez lehet a sumer, az egyiptomi, a kínai, az etruszk, de a görög is –, megint másokat inkább az egzotikum vonz: például a maori, az indián és az eszkimó nyelvek. Az őskeresésnek olykor szinte kizárólag politikai oka van – ilyenek voltak a nácizmus idején a magyart árjásító („engwer”) törekvések vagy a rendszerváltást követően a Japántól anyagi támogatást remélő neoturanizmus. Az előző típusokkal gyakran keveredik ugyan, mégis más az alapja a magyart az emberiség ősnyelvévé avató, illetve a nyelvben metafizikai üzenetet kereső ezoterikus elméleteknek.

A laikus elméletek közös vonása – per definitionem – a tudáshiány, a módszernélküliség, a szakma alapismereteinek semmibevétele. A tudatlanság mértéke azonban messze nem azonos: az egészen naiv mese és a részleges ismerethiányokat mutató nézetek között széles skála húzódik. A laikus rokonítási kísérletek többsége csak a szókincsre alapoz, s ott is a mai hangalakok „nyilvánvaló” – azaz látszólagos – egyezéseire, sem a nyelvtant, sem a nyelvtörténetet, sem a változásokat nem veszik figyelembe. A szakirodalomból, adatokból, összefüggésekből csak azokat az elemeket mazsolázgatják ki, amelyek támogatják az elképzelésüket, az ellentmondó adatokról nem vesznek tudomást. A föltételezéseket tényként kezelik, s egész hipotézistornyokat építenek. Így aztán a laikus elméletekben nem ritka a nincspénz típusú karinthyánus etimologizálás* – „filologice tárgyalva az esetet, kiderül, hogy a magyar »pénz« szó a régi »nincs«, »néncs«, »néndz«, »véndz«, »féndz«, »pénz«” –, csak az ilyesfajta „levezetéseket” ott komolyan is gondolják. Mindez azért nem okoz gondot, mert a laikus rokon- és őskeresés alapja nem a racionális gondolkodás, hanem a meggyőződés és a hit – ezért burkolhatók könnyedén ezoterikus felhőbe.

Továbbra is jellemző az a szinkretista hozzáállás, amelyről már Zsirai szólt: a magyar nyelv sumer, etruszk, hun, szkíta, japán, ujgur stb. származásában hívő elméletek testvéri közösséget alkotva többnyire jól megférnek egymással, akár ugyanannak a szerzőnek a munkáiban is. Az egy akolba tartozás feltétele ugyanis már régen nem az, hogy ki mit állít, hanem hogy mit tagad: a lényeg nem az, hogy sumerek, hunok vagy egyiptomiak-e a magyarok, hanem hogy „finnugorok” biztos nem.

Ez pedig egyenesen következik abból, hogy a nyelvrokonság kutatását a laikus elméletek alkotói nem tudományos, hanem politikai aktusnak tekintik: a nyelv rokonságának megállapítása elsődlegesen politikai hittétel, a tudományoskodó hókuszpókusz csak körítés. Ezért aztán a laikus elméleteket nem is rendítheti meg semmiféle tudományos alapozású cáfolat – meg sem érinti, mint tapasztaljuk – hiszen alapvetően más a céljuk. A tudományos megközelítés, szándéka szerint, az adatokból épít tudást, a laikus megközelítés célja viszont az, hogy a hiten, „lelki bizonyosságon” alapuló elmélethez a maga mazsolázó módján alátámasztást keressen, urambocsá fabrikáljon.

Minthogy az első dühös visszautasítások már Sajnovics munkájának megjelenésekor arról szóltak, hogy a lapp „atyafiság” azért vállalhatatlan, mert árt a nemzet öntudatának, könnyen hihetjük, hogy mindazok, akik valaha töröknek, sumernak, szkítának vélték a magyart, szintén valamiféle mélymagyar öntudatot ébresztgettek. Ez azonban súlyos tévedés. Noha az átpolitizáltság mindvégig jellemezte a magyar nyelv rokonításának történetét, a 19. század utolsó negyedéig a szinkretikus megközelítésbe a finnugor rokonság is belefért, egyáltalán nem tagadta például a „törökpártiság” vezérének megtett Vámbéry Ármin, sőt még a sumeristák ikonja, Bobula Ida sem ennek lerombolását tekintette legfőbb missziójának.


Vámbéry Ármin – Kovács Mihály festménye,1861 – Wikipedia

A „finnugrista-hazaáruló versus alternatív-hazafi” képlet tehát vaskos túláltalánosítás. A magyar nyelv rokonságának kutatástörténete messze nem olyan átlátható, amilyennek manapság megjelenítik, olykor maguk a laikus elméleteket ismertető és cáfoló nyelvészek is, amikor a finnugrisztika saját történetének mítoszait megteremtve „dilettánsnak” tekintenek mindenkit, aki nem a ma érvényes módszerekkel vizsgálódott.

A laikus megnevezés arra is való, hogy különbséget tegyünk azok között, akik saját koruk tudományos ismereteit nem sajátították el, nem alkalmazták, s azok között, akik saját korukban megbecsült tudással rendelkeztek, tanaik csak mai ismereteink szerint tévesek – az utóbbiak természetesen nem laikusok. (Ennyi tisztességgel nemcsak tudós elődeinknek tartozunk, hanem magunknak is, elvégre ha minden jól megy, kétszáz év múlva ugyanúgy mosolyognak majd a mi naivitásunkon, mint mi az elődökén.)


Antonio Bonfini – Philostratus
kódex Bibliotheca Corviniana
Wikipedia

Tömény anakronizmus lenne számonkérni legműveltebb humanistáinkon, hogy a magyar nyelvet a héberből származtatták – honnan máshonnan lehetett volna, ha egyszer a dogmatika világos útmutatást adott: az emberiség Noétól származik, sokféle nyelvet pedig csak a Bábelben bekövetkezett sajnálatos események óta beszél. De természetes az is, hogy ugyanezek a humanisták egyébként hun(-szkíta) népnek tartották a magyarokat – nem hun származású, hanem magyar, azaz hun népnek. Arról egyelőre viták folynak, hogy a hun származástudatot már a honfoglaló magyar törzsek, de legalábbis egy részük magával hozta-e a Kárpát-medencébe; megvoltak éppen a történeti feltételei annak, hogy akár ezt is elfogadhassuk. Az mindenesetre biztos, hogy a magyarok csapásaitól szenvedő Európa pillanatok alatt összekapcsolta a rátörő borzalmat a legendákban, mondákban, írott forrásokban is igen plasztikusan megőrzött négy évszázaddal korábbi rettegéssel. A magyarokat megérkezésüktől kezdve a hunok utódainak tartották, s nem sokkal később megszületett a hun-avar-magyar kontinuitás elmélete is – nálunk ezt először Bonfini dolgozta ki részletesen, jóval később, mint ahogy Európában megjelent.

A művelődéstörténeti vonatkozásai miatt fontos héber eredeztetésre még visszatérünk majd egy későbbi részben, a hun származás tudata pedig olyan alapvető jelentőségű a magyar kultúr- és identitástörténetben, hogy külön fejezeteket érdemel. A szkítákról is esik még szó később, de az ide tartozik, hogy mivel az egyiptomiakhoz, görögökhöz hasonló nagy, ősi nemzetként tartották számon őket, nemcsak a magyarok, hanem rengeteg más nép is örömest tette meg őket ősének, a skótoktól az íreken át a svédekig. Mivel a perzsákat is szkítának tartották, a szkítáktól való származtatás leágazása a pártus-vonal: 1844-ben jelent meg az a már akkoriban is meghökkentő ötlet, hogy a médek papi és tudósi nemzetségét adták az egykori hunmagyarok, akik egyébként zoroasztriánusok voltak.


Faravahar

The depiction of the Human soul before birth and after death
Wikipedia

A sumer-magyar rokonság ötlete is része volt egy ideig az akadémiai közbeszédnek: amikor a 19. században fölfedezték a sumer ékírásos szövegeket, egy ideig még az sem volt világos, hogy egy addig ismeretlen nyelvre bukkantak. Amikor ez kiderült, s az is egyértelművé vált, hogy toldalékoló nyelvről van szó, csaknem minden kutató a finnugor, a török és a mongol nyelvekhez kapcsolta a sumert.


Jules Oppert – Wikipedia
Julius Oppert, aki 1869-ben először nevezte sumernek az újonnan fölfedezett nyelvet, ezen belül a magyarhoz vélte a legközelebb állónak. A sumer és a finnugor, illetve altaji nyelvek rokonsága széles körben elfogadott nézetnek számított még a 19. század végén is – de soha nem egyedül a magyar szerepelt ezekben az összevetésekben, hanem az akkoriban turáninak nevezett (ázsiai) nyelvek összessége. A későbbi, közvetlen sumer-magyar rokonítás alapjait az újságíró Somogyi Endre vetette meg 1903-ban, már valódi laikus jegyeket mutató elmélettel, a tudományos közösség által elfogadott nézetek közül viszont lassan kikopott a sumer-finnugor-altaji-rokonság ideája, párhuzamosan azzal, hogy a sumer nyelvről egyre többet tudtak a kutatók.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a nyelvrokonság terminus jelentése a 19. század közepéig más volt, mint ma: a század első felében egyre többször használták ugyan a közös őstől származás jelölésére, de ez az értelmezés egészen Darwin föllépéséig váltakozott, illetve egybemosódott a korábban általános jelentéssel, amely sokkal inkább valami belső összefüggésen alapuló hasonlóságra vonatkozott. Amikor tehát a 18-19. századi elméletekben a nyelvek rokonságát említik – például az imént említett sumer-turáni kapcsolatot illetően –, akkor egyáltalán nem biztos, hogy közös őstől való származásra, s nem tipológiai hasonlóságra gondoltak.

A laikus és tudományos elméletek között az alapvető különbség tehát nem tárgyukban mutatkozik meg: lehetett komoly tudományos vita tárgya a sumer és a finnugor nyelvek – vagy akár a héber és a magyar – hasonlóságának mértéke akkoriban, amikor ez a kor érvényes tudományos ismeretei, szemlélete, módszerei, fogalomértelmezése szerint komolyan fölvethető kérdés volt. Mai tudásunk alapján azonban már egyik ötlet sem fogalmazható meg anélkül, hogy ne lépnénk ki a tudományosság érvényes normáinak teréből. Laikus elméletként azonban virulhatnak tovább akár évszázadokig, miközben egyre inkább elszakadnak még születésük idejének tudományos normáitól is, s egyre inkább fölveszik a laikus elméletek általános jellemzőit.

De mi ösztönzi a magyarokat arra, hogy – legalábbis az általános vélekedés szerint – sokkal többet foglalkozzanak a régmúltjukkal, mint a franciák, németek vagy angolok? Nyilván szerzőnként változik, hogy kit mi mozgat leginkább. Szokták emlegetni az emigráció elszigeteltségében égető honvágyat, a magyarságérzés bizonyításának vágyát – a laikus elméletek jelentős része valamilyen okból külföldre került szerzőktől származik. Szintén gyakran említik, hogy a jelennel való elégedetlenségben pótszerként működik a dicső múlt, s kétségtelenül sokan vannak, akik önbizalmukat nem önmagukra, hanem közösségük, családjuk pedigréjére építik. A laikus elmélet megalkotása lehet a politikai állásfoglalás sajátos, romantikus vagy akár szentimentális módja, lehet egyszerűen a mesélőkedv rossz műfajba becsatornázott megnyilvánulása – s nyilván számos más ok is említhető a gyerekkori vágyak kiélésétől a bölcs guru (vátesz, sámán, igazmondó, a végső tudás birtokosa stb.) szerepébe helyezkedésig.

A szerzők részéről mindez rendben is lenne – de mitől olyan fogékonyak rá sokan olyanok is, akik sem ostobának, sem műveletlennek, sem habókosnak nem mondhatók? Úgy tűnik, többszörösen is „elő vagyunk huzalozva” arra, hogy közel engedjük magunkhoz a laikus elméleteket, legalábbis a hihetőbb verziókat. „Előhuzalozásnak” azt nevezik a pszichológusok, ha egy tulajdonság kialakulása ugyan csakis akkor megy végbe, ha a környezetből megfelelő ingerek érkeznek, de a tulajdonság kialakulásához szükséges előfeltételek velünk születnek. Ilyen maga a nyelv: azok a képességek, amelyek lehetővé teszik a nyelvelsajátítást, velünk születnek, de a megfelelő időben érkező releváns környezeti ingerek hiányában a gyerekek nem tanulnak meg beszélni.

Az „előhuzalozás” – nevezhetjük éppen hajlamosításnak, de stilisztikailag azzal sem járunk sokkal jobban – a mi esetünkben természetesen nem genetikai, hanem kulturális: a laikus elméletek olyan nagytekintélyű, régóta a magyar kultúra főáramaként hömpölygő kulturális diskurzusokat hívnak elő, amelyek sodrásával szemben igen nehéz talpon maradni. Ezek közül a legerőteljesebbek – a hun-tudat, a nyelv és nép történetének lényegében magától értetődő összekapcsolása – később következnek majd, az őket megillető tisztes terjedelemben.


Mustafa Kemal Atatürtk – Wikipedia

De a kisebb sodrásúak sem jelentéktelenek. Az etnikai identitás alapvető feltétele a közös származás tudata – akkor is, ha az esetek túlnyomó többségében ez a közös eredet messzemenően fiktív, s ennek ráadásul tudatában is vannak. Szintén alapvető a közös kultúra, s a közös rítusok, szokások, ünnepek, hiedelmek mellett ennek igen fontos része a közös származásra vonatkozó elbeszélés, majd később a közösen elfogadott elődök, hősök történetei. Lehetőség szerint minden közösség dicső ősöket szeret fölmutatni, fényes hőstörténetek sorával – nemcsak a magyarok vágynak ilyesmire. A 16. században a németek nem elégedtek meg azzal, hogy a germánok őse Gomer, Jáfet elsőszülött fia, Herkulest és Hunnust is föltüntették a családfán. A normannok egyszerre akartak szkíta és trójai ősöket, a horvátok óperzsa feliratokon olvassák saját népnevüket, van, aki a finnországi svéd helynevek „gyökszótagjai” alapján állítja, hogy a svédek voltak Észak-Európa őslakói, mások a finnugorokkal telepítik be Európát. Az ősi dicsőség teremtésének bajnoka valószínűleg Mustafa Kemal, azaz Atatürk, aki nemcsak abban szerzett elvitathatatlan érdemeket, hogy Törökországot Európa részévé tette, szekularizálta az államot, új ábécét és nyelvreformot vezetett be, s megvédte az ország integritását, hanem azt is előírta, hogy az egyetemeken kötelezően azt oktassák: a török valamennyi más civilizáció őse. Atatürk nem elégedett meg azzal, hogy a törökök egyébként is csinos birodalmakat, kultúrákat, saját írásokat mutattak föl történetük során, sőt az sem volt neki elég, hogy a törököket a sumeroktól, trójaiaktól, etruszkoktól származtassa: szerinte mindezek voltak török eredetűek, minthogy a törökök az elsüllyedt Mu országának megmenekült utódai. (Törökre korábban fordították le Churchward könyvét, mint magyarra.)


Johann Gottfried Herder
Gerhard Kügelgen festménye
1800 körül – Wikipedia
A dicső múltba kapaszkodás a 18. század végétől még fontosabbá vált: erőt adott ahhoz, hogy szembeszálljunk Johann Gottfried Herder (1744–1803) szinte átokként értelmezett sötét „jóslatával”, melyben a közhiedelem szerint azt jövendöli, hogy a magyarokat elnyeli majd a környező szlávok tengere. Herder nem ezt mondta ugyan, hanem azt, hogy mivel a magyarok saját országukban kisebbségben vannak nemzetiségeikkel, a németekkel és a különféle szláv népekkel szemben, „meglehet, hogy évszázadok múltán nyelvüket nem is fogjuk megtalálni” – a jóslat jelentőségét azonban babonásan fölnagyították.

De a dicső múltat nemcsak a vészterhes jövőtől óvó talizmánként lehetett bevetni, hanem az elszenvedett történeti traumák után gyógyírként is. S mivel Széchenyi szerint a búslakodásra is elő vagyunk huzalozva – az ő megfogalmazásában**: „nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalgó képzelet is létezzék, mint magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunniában” – meg történeti traumákban sem szűkölködtünk, a magyar történelem nagy korszakai, Mátyás, László és István király, a honszerző Árpád, és persze a világhódító Attila példái sokszor vigaszként szolgáltak. Nemcsak a trianoni sokk után élénkült föl a múlt dicsőségének keresése – s torkollt ennek szélsőséges formája fajvédő turanizmusba –, Csáti Demeter éneke Pannónia megvételéről már Mohács után is Árpád és „az Szkítiábul kijüttek” emlékezetével segített kortársainak átvészelni a gyászt.

Úgy tűnik, a laikus elméletekre való fogékonyságunkat nemcsak kulturális, hanem kognitív előhuzalozás is segíti. Bármilyen irracionálisnak tűnik is a tudományos kritikán pallérozott ész számára az, hogy a magyar volt az emberiség ősnyelve, mégis összhangban van a legerőteljesebben érvényesülő népi nyelvészeti szemlélettel: azzal, hogy „a” nyelv, az értelmes beszéd szigorúan az anyanyelvhez kötődik. Ez a szemlélet hozta létre azokat a világ minden részéből összegyűjthető mítoszokat, amelyek a saját nyelvnek kitüntetett szerepet biztosítanak – a későbbiekben idézünk ezekből –, ez a szemlélet hozta létre azt a gyakorlatot, hogy a más nyelveken beszélőket „némá”-nak (a németek szláv neve ezt jelenti), „habogó”-nak, „értelmetlenül zagyváló”-nak (azaz barbárnak) nevezték. Ezért van, hogy az anyanyelvüket már elsajátító, egynyelvű környezetben felnőtt kisgyerekek harsány nevetésben törnek ki, ha idegen nyelven hallják beszélni valamelyik családtagjukat, s ezért van, hogy még sok felnőtt is „természetes” kapcsolatot feltételez a szavak hangalakja és jelentése között.


Philipp Clüver – Wikipedia

Ez a belénk kódolt, nagyon régi – evolúciós keretben is értelmezhető – szemlélet természetesen nemcsak a magyarokat ösztönözte arra, hogy anyanyelvüket megtegyék az emberiség ősnyelvének. A 16. századi Goropius szerint a Paradicsomban hollandul beszéltek, a német Clüver és Leibniz szerint értelemszerűen németül – mások szerint meg inkább az ő saját nyelvük, a cseh, a svéd, a kelta, a baszk, a spanyol, a görög járta...

Más laikus elméletek narratíva- és fantáziaigényünket elégítik ki: az elsüllyedt Mu története nemcsak nálunk vált népszerűvé, mint láttuk, Atatürk is beleszeretett. Kedveltségében szerepet játszhat, hogy az „elsüllyedt civilizáció” toposza már Platónnál is megjelenik – és nyilván ennél jóval régebbi. A svéd Olof Rudbeck (1630–1702), az uppsalai egyetem neves orvosprofesszora, a nyirokrendszer fölfedezője például azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy orvosi ténykedése mellett azt fejtegette: az elsüllyedt Atlantisz nyelve, s egyben az emberiség ősnyelve a svéd volt, mert ez „egyszótagos” nyelv. Kortársai közül nem kevesen gúnyos kritikával illették a professzor nyelvészeti tévelygéseit.

A tapasztalatok szerint különösen vonzódunk azokhoz a történetekhez, amelyekben egybejátszik a valóság(osság) és a fikció – ezt használja ki az a trend, amely valódi tudományos ismereteket kever fikcióval, a Rózsa nevétől a Da Vinci-kódon át egy kevésbé ismert, de kiváló, s témánkba vágó könyvig, Milorad Pavić Kazár szótáráig. S megfelelnek ennek a követelménynek az őstörténeti sci-fik szerzői is.

Nem véletlen, hogy Churchward akkor írta az elsüllyedt Mu-ról könyveit, amikor fölélénkült az érdeklődés a Brit-szigetek, illetve a mai Hollandia, Dánia, Németország partjait egykor összekötő szárazföld iránt, miután a norfolki partoktól 25 kilométerre a tenger fenekéről egy szigonyfejet húzott ki a halászháló – a területet ma Doggerlandnek nevezik, vélhetően a legutóbbi jégkorszak utáni tengerszint-emelkedés következtében került víz alá, s az utóbbi évtizedekben folytatott kutatások egy fejlett mezolitikus halászcivilizáció nyomait fedezték föl ezen a területen.


Doggerbank – Wikipedia

A tudományos újdonságok nyoma ugyanígy fölfedezhető még Magyar Adorján csallóközi kétéltű magyarjai hátterében is – talán nem járunk messze a valóságtól, ha föltételezzük, hogy a szerzőt a szavanna-elmélettel rivalizáló vízimajom-elmélet ihlette meg, ennek „alapötletét” alakította át meglehetős kreativitással. (Elek Űr-Ős elmélete mögé legfeljebb a Star Trek vagy a Csillagok háborúja, esetleg Szíriusz kapitány meséi tehetők azok számára, akik nem elkötelezett ufóisták – az utóbbiak számára viszont a háttérelméletek lehetőségei a végtelenbe nyílnak.)

Rudbeck „egyszótagú nyelv”-koncepciója egy másik nagy hagyományhoz is kapcsolódik: ahhoz, amely jóval a professzor kora után, a 18. század második felében s a 19. század első felében élte virágkorát, kidolgozása éppen Herderhez s még inkább Wilhelm Humboldthoz köthető, lényege pedig az a föltételezés, hogy a szavak jelentése és egykori, ősi hangalakja szerves belső kapcsolatban van egymással. Ez az az elmélet, amelynek révén Czuczor Gergely és Fogarasi János bogarasnak tűnő „etimológiái” értelmezési keretbe illeszthetők – ennek egyik alkalmazását Táncsics nyelvészkedésében legutóbb megismertük, s valószínűleg jót is mosolyogtunk rajta (egy egészen más szemlélet biztonságából és értetlenségével) –, s ez az az elmélet, amelynek maradványaiból a hírhedt – de félreinterpretált – marrizmus táplálkozott. Ez a gyökkereső játék az alapja a mai „nyelvrégészek” laikus elméleteinek – de van nyelvészeti folytatása is, amely rég elhagyta a hangalak és a jelentés szerves kapcsolatának tételét, viszont a nyelvünk által meghatározott gondolkodási mintázatokat vizsgálja: a nyelvi relativizmus, illetve a kognitív nyelvészet metaforakutatása.


Friedrich Wilhelm Christian Carl Ferdinand von Humboldt
emlékműve a berlini egyetem előtt – Wikipedia

A laikus elméletek mögött tehát, időnként szinte a fölismerhetetlenségig átrajzolva, de ott rejtőznek a tudományos apparátussal megalkotott, módszeresen fölépített elméletek. Nincs kétségem: sok jámbor érdeklődő választaná ezeket sokkal szívesebben az ábrándok helyett – ha egyáltalán tudna róluk. S hogy nem tud, az nem az ő hibája.


Sándor Klára                             


* A magyar pénzhiány oknyomozó története. In: Karinthy Frigyes: Görbe tükör. Karcolatok, humoreszkek. 295. oldal
** Széchenyi István: A Kelet népe. Pozsony, 1841., 58. oldal

Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

лучшие фирмы ноутбуков