Roland Garros – Párizsi napló 4.



Diadalmas visszatérés. Rafael Nadalt 222 napon át kínozta egy sérülés. Emiatt ki kellett hagynia a tavalyi US Open-t, aztán az idei ausztrál nyílt teniszbajnokságot, hogy aztán, mint egy lábadozó beteg, kisebb és közepes versenyeken próbálja ki magát. Ezek után az idei tavaszon nyert Indian Wellsben, Barcelonában, Madridban és Rómában – csak Monte Carlóban veszített döntőt, igaz, Djokoviccsal szemben. Ahhoz képest, hogy sokan leírták, nemhogy leírhatóvá vált volna, újból és újból beírták a nevét a tenisz aranykönyvébe. Nem igazán tudom, hogy a körülötte dolgozó csapat mit művelt vele, de ez a Nadal, ha lehet, jobb mint a korábbi volt. Egyvalamit észleltem: a salakon dupla akkora pörgés van a labdáiban, mint azelőtt. A svájci Wawrinka, akit épp nemrég, a római 1000-es, azaz I. kategóriás verseny döntőjében vert meg, most, a Roland Garros negyeddöntőjében kétségbeesve tapasztalta, hogy Nadal tenyeresei váll-, ha nem orrmagasságban érik el őt, ami azzal a következménnyel járt, hogy nem volt képes időben visszalépni és nyerő ütést kezdeményezni.


A június 3-ai Nishikori-mérkőzés után (6-4, 6-1, 6-3) a Roland Garros rendezői a pályán köszöntötték fel a 27. születésnapját aznap ünneplő Rafael Nadalt. Kapott egy nagy csomagot. Nyilván ez volt benne.
(Fotó: Nadal Facebook-oldala – 11 millió 621 ezer 543 lájkoló)

A Nadal–Wawrinka, illetve a Djokovics–Haas negyeddöntők előtt csöndes fogadást kötöttem magamban arra, hogy a Gasquet elleni csodálatos produkció után Wawrinka nagyobb ellenállást fog kifejteni Nadal, mint Haas Djokovics ellen. Tévedtem. Ha van sima meccs a világon, akkor a spanyol-svájci párbaj volt az. Pontosan olyan sima, mint a római. Wawrinkát, aki persze nemhogy szettet, gémet is alig nyert (hatot összesen) csak szánni lehetett, amint ott állt Nadal pergőtűzszerű támadásainak célpontjában. Ütött ugyan egy pár szép és meglepő „nyerőt”, de többre nem tellett neki.

Nem úgy az újjászületett, 35 éves Tommy Haasnak. (Aki ugyan német, de szerintem évtizede nem járt a hazája körül, Floridában él.) A három szettben kétszer tornázta vissza magát vert helyzetből, holott Djkovics személyében egy nála majdnem tíz évvel fiatalabb és az egész mezőny legfittebbnek számító teniszezőjével állt szemben. Ebből az emberből csak nem tud kiszállni a „teniszlélek”, mormoltam magamban, amikor Haas a második játszmát tie-breakig vitte, a harmadikban meg 3–5-ről egyenlített. Ha Djokovicsnak, mint az köztudott, nincsenek kötélből az idegei, és nincs olyan rossz, nagyon lejtősnek látszó helyzet, amelyben megremegne a keze, akkor meglehet, hogy a Roland Garros közönsége Haast ünnepelte volna győztesként. Ám ne túlozzunk: a németnek talán két percre  (a rövidített játszmában két minibréknél) volt komoly esélye arra, hogy szettet nyerjen; egyébként nem. Djokovics a mindent eldöntő utolsó két játékot olyan fenséges nyugalommal csinálta végig, mintha nem futott volna át az agyán, hogy a három „sima” szettből a végén öt is lehet, ismeretlen végkimenetellel.


A Haas–Djokovics-meccs fontosabb labdamenetei

Így aztán bejött a papírforma: a pénteki (egyik) elődöntőt Nadal és Djokovics játssza majd. Nadal hatszor nyert eddig Párizsban, Djokovics egyszer sem. Mint „djokovicsista” mondom: a salak, a múlt és a pillanatnyi forma a spanyol mellett szól, bár az a Monte-Carló-i meccs nem volt olyan régen, s mint említettem, ott a szerbnek sikerült elvágnia Nadal február óta tartó diadalmenetét.

A papírforma – természetesen – a hölgyeknél is érvényesült. Némi túlzással, abban a mezőnyben is előrehozott döntő lesz, amennyiben a mai negyeddöntők győztesei – Sarapova és Azarenka – találkoznak az egyik elődöntőben. Azarenkának, mint az elvárható volt, könnyebb, de nem könnyű dolga volt önnön párospartnerével, a feljövő orosz Kirilenkóval, mint Sarapovának a Haashoz hasonlóan „újjászületett” szerb Jelena Jankoviccsal. Aki látta, tudja, hogy a 2. helyen kiemelt, manöken formájú orosz teniszezőnő az első játszma után akár önnön temetésére is készülhetett. 0–6-ra kapott ki. Ám aki belülről ismeri a teniszt, tudja, hogy az élvonalban egy olyan előny, mint amilyen Jankovicsé volt, rossz ómen. Rossz azért, mert ezen a szinten a hengerlő játékos tudja, hogy egy ilyen sorozat egy ponton óhatatlanul megszakad; tudja, hogy  ellenfele nem rossz, hanem egyszerűen nem találja a fonalat. S lám, Sarapova, ha nem is játékosan, de 6–4-re meg tudta nyerni a második játszmát, és a harmadikban már kétség sem maradt felőle, ki a jobb kettejük közül. Csak balkézről jegyzem meg: Sarapovánál a mélypontok és a szemkápráztató bravúrok változatlan hevességgel követik egymást. Olykor hihetetlen dolgokat művel, olykor olyanokat ront, amilyenekre én se volnék képes. Nagy szó.


(Aczél Endre)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!