Roland Garros – Párizsi napló 5.
- Részletek
- 2013. június 07. péntek, 04:27
- Aczél Endre
Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy a nagy párizsi tenisztorna egyik női elődöntője maga volt a szégyen és a kárhozat. Az olasz Sara Errani, aki igazán nem mondható kezdőnek – tavaly döntőt játszott – háromnegyed óra leforgása alatt mindösszesen egy, azaz egy gémet tudott csinálni az erőtenisz királynője, az amerikai Serena Williams ellen. Szvetlana Kuznyecova, akinek korántsem voltak olyan eredményei az elmúlt években, mint Erraninak, ehhez képest három játszmára és kétórás, igazi küzdelemre kényszerítette Serenát.
Meg nem mondom, mi történhetett Erranival, holott felvonták az olasz zászlót, és a Roland Garros elmúlt három évében soha nem hiányzott olasz versenyző a döntőből, sőt Schiavone nyert is. Lehet, hogy semmi sem történt, csak Serena Williams tökéletes játékot produkált. A tökéletesség persze annyit is jelent, hogy valakinek minden bejön. Egyszerűen hihetetlen volt, amit művelt: 52 pontot szerzett és ebből 40 nyerő ütésre sikeredett. Nem az ellenfele hibázott, hanem ő játszott ellenállhatatlanul: 33 adogatásából 28 volt a nyerő. Ilyen talán egyszer fordul elő az életben – de akkor sem egy Grand Slam torna elődöntőjében.
Serena óriási formában van, mi tagadás. Harmincadik meccsét nyerte sorozatban (bár ezzel még messze van Djokovics 2011-es, éppen a Roland Garrosig tartó példátlan rekordjától – az 43 volt), és ha Sarapova – aki kilenc éve nem volt képes megverni őt – meg nem táltosodik szombaton, akkor az amerikai pályafutása huszadik (!) Grand Slam-döntőjéből fog győztesen kikerülni. Legalábbis a dolgok jelen állása szerint. Persze mondhatni: Sarapova jobb mint Kuznyecova, utóbbi meg, ha nem hibázik egy nagyot a döntő szettben, akár nyerhetett volna is Williams ellen.
(A szerk. megj.: Sportképeket kerestem Serena Williams Facebook-oldalán, de azt nem találtam. Csak ezt és ehhez hasonlókat)
Sarapova a másik elődöntőben úgy verte meg a belarusz származású Azarenkát, a világranglista-harmadikat, ahogyan ő általában nyerni szokott. Sok botrányos outtal. Harminckilenc darab ki nem kényszerített hibát írtak a neve mellé. Plusz 11 kettős hibát adogatásnál. Más ilyen statisztika mellett biztos vesztő (ez több mint 12 gém, a számba kettő darab 0–6 is belefér!), ő azonban nem lett az. Marija mindig ki tudja egyensúlyozni a hibáit. Hol ászokkal, hol védhetetlen ütések sorával. Példa: a rettenetes tömegű kettős hiba dacára az adogatásainak 90 százalékából pontot csinált. Azarenkánál ugyanez 20 százalék volt. Tartozunk azonban a méltányosságnak annyival, hogy nyugtázzuk: soha jobbkor nem jött még esőszünet Sarapovának, mint most. A belarusz lány lendületben volt – az 1-6-ra elveszített első szett után 6-2-vel jött vissza a másodikban – és le se akart menni a pályáról. De mennie, menniük kellett. Fél óra múltán jöhettek vissza, és akkorra a lendület odavolt. Sarapova a döntő játszmában már 1-1-nél elvette ellenfele adogató játékát, aztán elvette még egyszer. Közben – ő ilyen! – négy kettős hibával odalökött egy „ingyen gémet” önnön adogató játékaiból is. Már 5-2-re vezetett, ő szervált, négy mérkőzéslabdája volt, de mindet „eltréflizte”. Kettőt kettős hibával. Mire sikolyaiból magához tért, már csak 5-4-e volt, de aztán magához tért és – minő véletlen – egy ásszal fejezte be a meccset a maga javára.
A Sarapova–Azarenka-mérkőzés
Mondanék pár szót a párosokról, a férfiakról legalábbis. Ennek a roppant szórakoztató versenyszámnak a koronázatlan királyai – az amerikai Bryan-ikrek, 12 Grand Slam-győzelemmel a hátuk mögött – megint döntősök, éspedig anélkül, hogy a két csatornáján napi 15–20 órát közvetítő Eurosport akár egyetlen labdamenetüket is rögzítésre és sugárzásra méltatta volna. Kár. Érdemes tanulmányozni azt a koreográfiát, amelyet ez a két, egyéni játékban nem érdekelt óriás kialakított. Egyikük bal-, másikuk jobbkezes. Az előbbi játszik tenyeres oldalon, az utóbbi a fonákon, ami papíron annyit jelent, hogy eleve a rosszabbik kezükkel fogadják a párosban oly fontos adogatást. Jelenti továbbá, hogy „lyuk” van kettejük között középen, látszatra könnyű őket kijátszani. A pályán azonban mindennek pont az ellenkezője történik. Minden szituáció „halálpontosan” ki van mérve, be van gyakorolva. Annyira koordinált a mozgásuk, olyan fantasztikusan gyors kézzel röptéznek és helyezik, emelgetik a labdákat, annyira biztosak fej fölül, hogy az ember csak ámul és bámul.
Voltaképp nem tudom, miért irtóznak a „nagyok” a párostól, miért vált tökéletesen ketté az egyéni és a párosjáték. Persze van válasz: túl nagy volna a megterhelés, ha Nadal, Djokovics meg a többiek az olykor sokórás egyéni meccsek után kénytelenek volnának „beállni párosozni”, s akár minden nap játszani vagy egy nap két mérkőzést is. És túl kevés a pénz a nagy erőfeszítésért… De vagyunk néhányan, akik úgy gondolják, hogy a versenyrendezők – vagy akár az ATP és a WTA – premizálhatná a párosjátékot, és – isten bocsássa meg a bűnös gondolatot tőlem – egy játékos ranglista-helyezését az döntené el, hogy egyéniben ÉS párosban együttesen mit tud felmutatni. Ilyesminek azonban semmi jele. A párosversenyeken csak olykor-olykor bukkan fel egy-egy egyéni játékos is. A vicc kedvéért most éppen ez történik: a Bryan-ikrek ellenfele a Roland Garros döntőjében két olyan francia teniszező (Mahut, illetve Llodra) lesz, akik egyéniben is indultak. Nota bene egyikük se jutott túl az 1. fordulón.
(Aczél Endre)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
