A Bajnai–Mesterházy-jelöltségről


Nagyon tanulságos a Medián áprilisi ábrája arról, hogy az ellenzéki szavazók a két esélyes közül kit tartanak alkalmasnak arra, hogy Magyarország majdani miniszterelnöke legyen. Eszerint az MSZP szavazóinak 60 százaléka Mesterházy Attilát, 30 százaléka Bajnai Gordont választaná. Mindenütt másutt fordított a sorrend. A nem MSZP-s, de pártválasztó ellenzéki szavazók 80 százaléka Bajnait választaná, a párt nélkülieknél pedig 36–9 az arány Bajnai javára. Vagyis összességében a kormányt leváltani akarók választása áprilisban az volt, méghozzá 42 százalékban, hogy Bajnai legyen a miniszterelnök, és 24 százalékuk akarná csak Mesterházyt.

Különösen annak a keddi indexes információnak a tükrében érdekes ez, amely névtelen MSZP-sektől származott, és arról szólt, hogy a pártvezetés eldöntötte, kész, vége, nem egyezkednek tovább Bajnaival, és Mesterházy Attilát nevezik meg a szocialisták miniszterelnökjelöltjének. Mesterházy cáfolta ugyan, hogy ilyen döntés született volna, de nyomban hozzátette, neki „110 százalékos” elhatározása, hogy vállalja a miniszterelnökjelöltséget. Előző héten meg a Népszabadságnak azt mondta, „a szocialista párt nélkül nincs kormányváltás. Szervezeti logikán ez a párt joggal lép fel azzal az igénnyel, hogy meghatározó szava legyen a miniszterelnökjelölt kérdésében. Ezt a jogot elvitatni a szocialista párttól politikai, stratégiai tévedés. Miközben egyenrangú partnerek között történik majd a szövetségkötés, nem azonos súlyú partnerek között köttetik a megállapodás”. Ha a két kijelentést összeolvasom, abból nem következik más, mint hogy a „túlsúlyos” MSZP „meghatározó szava” az lesz, hogy a 110 százalékos elhatározású elnöke lesz az ellenzék „közös” miniszterelnökjelöltje, vagy semmi se lesz.

Nem lehet kétségbe vonni, hogy az MSZP a legnagyobb ellenzéki párt, és a választásig hátralévő évben, ahogy elnézem, ez nemigen fog változni. Ennek nyilván a választási megállapodásban is meglesz a következménye, amennyiben a legtöbb közös egyéni jelöltet ők fogják állítani. Egy dolgot azonban észre és tudomásul kellene venniük a szocialistáknak, mármint ha – ahogy a saját választóik is minden bizonnyal elvárják tőlük – tényleg bármi áron el vannak szánva a rezsimváltásra. Hogy ebben az országban rengetegen, még Orbánt leváltása érdekében is, csak akkor szavaznak ismét, kényszerből, kesztyűben és csipesszel rájuk, ha elegendő garanciát látnak arra, hogy lesz némi kontrolljuk, ha kormányra kerülnek. Bajnai Gordon valószínűleg téved, ha úgy gondolja, hogy megismétlődhet 2009, azaz a mögötte álló parlamenti pártoktól, mondjuk „az ország érdekére” hivatkozva, ismét biankó csekket vagy teljes körű, minden frakciótag által aláírt felhatalmazást kap a „szakmai” kormányzásra. De Bajnai Gordon miniszterelnöksége a választók szemében valószínűleg még így is némi garanciát jelent arra, hogy nem MSZP-féle „pártkormányzás” folyik majd 2014 után, ennek minden ismert velejárójával együtt. És a mai „pártundoros” világban ez igenis szempont kell hogy legyen. Mármint ha az MSZP tényleg le akarja váltani Orbánt. Mert az is lehet, nem tudjuk, hogy még mindig ott van végső opcióként a szándékaik között, hogy ha az ő megítélésük szerint túl sokat kellene engedniük az „egyenrangú partnereknek”, akkor legfeljebb beérik az ellenzéki parlamenti helyek többségével a következő országgyűlésben – csak ezt egy ideje már nem mondják meg nyíltan.

Mindenesetre Bajnai miniszterelnökjelöltsége nem Bajnainak és végképp nem a Milla-féle képződményeknek, hanem azoknak a választópolgároknak tett gesztus volna, akik 2013 áprilisában 42 százalékban Bajnait, 24 százalékban Mesterházyt akarták a miniszterelnöki székben látni. És akik megfogadták – mint én is 2010-ben, kétszer is* –, hogy soha többé nem szavaznak népfront alapon az MSZP-re, csak azért, mert valakiknek a győzelmét vagy a kétharmadát meg kell akadályozni. A Fidesz egyik leglátványosabb szabadságelvonása, hogy a választási rendszerével megfosztott minden magyar polgárt (azt is, aki nem tud róla), a szabad döntéstől – azzal, hogy megfosztotta a pártokat a versengés lehetőségétől, és „népfrontba” kényszerített különféle minőségeket. Ha ezt, vagyis a Fidesz demokráciapusztítását az MSZP ismét a választók zsarolására használja fel, ez megint csak azt igazolja, hogy a párt mit sem változott Szili Katalin elnökjelöltsége óta. Meggyőződésem, hogy az 50 százaléknyi bizonytalan választó nagy része éppen ebbe a játszmába nem akar beszállni. És épp ez hajtja a vizet az önmagukat civilnek nevező és az általános pártundorból élő zavarosfejű amatőrök malmára. Mert azok a választók, akik elhiszik nekik, hogy varázsütésre le lehet és le is kell cserélni a 2010 előtti rendszert és politikai elitet, és lehet egy országot „civilekkel” meg a közvetlen demokrácia módszerével működtetni, azok a választók a „politikai pártot” nem a saját politikai képviseletüknek tekintik, hanem még mindig a hatalommal visszaélő és a választói bizalmat szerzésre, titkos politikai alkukra és klientúraépítésre felhasználó Fidesszel és az MSZP-vel azonosítják. Sem ettől a képtől, sem az ezt hordozó emberektől nem szabadult meg az MSZP az elmúlt négy évben. Ez a mostani, a miniszterelnökjelöltről szóló „kisúgás” pedig azt jelenti, hogy a régi gondolkodásmódjától és módszereitől sem. Jobb lenne, ha megértenék: a saját érdekükben is, az országéról nem is beszélve, kompromisszumot kell kötniük a választókkal, akármekkora párt is ők. A sajátjaikkal is, mert el kell majd magyarázniuk nekik, hogy ez a választás most nem az MSZP erejéről és kizárólagosságáról szól, és nem is Mesterházyról. De főként azzal a nem tudom, hány millióval, aki sohasem volt, vagy az előző kormányzásaik tapasztalatai után már nem az ő szavazójuk. És ők vannak többen. Enélkül nincs Orbán-menesztés, és ha nincs, az nagyrészt az MSZP felelőssége lesz.**



* Nem történt forradalom (2010. április 26.) és Miért nem mentem el szavazni? (2010. október 4.)

** Az e heti Magyar Narancs vezércikke úgy véli, hogy nem érdemes az MSZP belátására és józanságára hivatkozni és hagyatkozni, amivel én itt most próbálkozom, ezért a demokrácia szabályainak megfelelő módszert ajánl. Azt mondja, hagyja abba az MSZP és Bajnai a tényleg tűrhetetlen üzengetést és veszekedést a miniszterelnökjelöltségről (mert ez valóban nem vita, hiszen érvek nincsenek). A megoldás a problémára a következő: az ellenzéki pártoknak közös egyéni jelölteket, de külön pártlistákat kell állítaniuk a választásokon (állítólag ez nem okoz jelentős szavazatvesztést ellenzéki oldalon). És tudatosítani kell a választókban, hogy a pártlistákra leadott szavazatok egyben a miniszterelnök személyéről is döntenek. Ha az Együtt–PM listája kap több szavazatot, Bajnai a nyerő, ha az MSZP-é, Mesterházy. És ez nem befolyásolja azt, hogy az MSZP lesz a legnagyobb (kormányzó?) párt a majdani parlamentben, hiszen az egyéni választókerületekben több mandátumot lehet szerezni, mint az országos listákon, azon meg, azt hiszem, nincs vita, hogy a közös jelöltek többségét, mint legnagyobb párt, az MSZP fogja állítani. És természetesen akik Mesterházyt akarják miniszterelnöknek (meg akik az MSZP-ben hisznek) listán is a szocialistákra fognak szavazni. Fogalmam sincs, hogy ez működőképes javaslat-e, már csak azért sem, mert ez meg a DK szavazóit hozza nehéz helyzetbe. Mivel a DK-nak nincs miniszterelnökjelöltje – és ha volna, se lenne esélye –, a DK-szavazók kénytelen lennének a másik két párt listájára szavazni, ha bele akarnának szólni a miniszterelnökjelölti versenybe. Ami valószínűleg súlyos érvágás lenne a Demokratikus Koalíciónak. És ha a szimpatizánsaik éppen ezért nem lennének hajlandók másra szavazni, mint a választott pártjukra, az vélelmezésem szerint Bajnait hozná hátrányos helyzetbe. Mindenesetre a Narancs javaslata csak két pártra van szabva. Azt az előnyét azonban még így is látom, hogy legalább némi versengést, szabadságot, így mozgósító erőt vinne abba a végtelenül keserű és igen bizonytalan kimenetelű választásba, amely jövő tavasszal vár ránk.


Mihancsik Zsófia


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!