rss      tw      fb
Keres

Scheppele a magyar nemzetbiztonsági törvényről: Orwell 1984-ének magyar kiadása




Kim Lane Scheppele, a Princeton egyetem professzora újabb írást tett közzé Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász The New York Times-beli blogjában: 1984, magyar kiadás.

A magyar parlament nemrég olyan Nemzetbiztonsági Törvényt fogadott el, amely lehetővé teszi a kormány belső köre számára, hogy olyan emberek után kémkedjen, akik fontos köztisztségeket töltenek be. A törvény értelmében sok kormánytisztviselőnek „egyet kell értenie” abban, hogy a lehető legtolakodóbb módon megfigyeljék (lehallgassák a telefonját, „poloskákat” helyezzenek el a lakásában, olvassák az emailjeit), évente legfeljebb két teljes hónapon át, csak nem fogja tudni, melyik az a két hónap, amelyben megfigyelés alatt áll.

Talán azt fogják képzelni, hogy folyamatosan megfigyelés alatt állnak. Talán ez a cél. Több mint 20 évvel azután, hogy Magyarország elhagyta a George Orwell 1984 című regényében ábrázolt világot, visszatért a megfigyelő állam.

Mármost ha Orbán Viktor miniszterelnök Fidesz-kormánya talál valamit, ami nem tetszik neki – és nincs jogi korlátja annak, mi lehet az, amit kifogásolhatónak tart –, a megfigyelés alatt álló személyt el lehet bocsátani. Azok, akik a kormány legmagasabb posztjait töltik be, többnyire kivételt képeznek a megfigyelés alól, de a törvény érinti a helyetteseiket, a munkatársaikat és a biztonsági szolgálatok egészét, némelyik bírót, ügyészt, diplomatát és katonatisztet, ahogy egy sor „független” hivatalt is, amelyet az Orbán-államapparátus hivatalosan nem ellenőriz.

A kormányok orwelli ambíciói nyilvánvalóan nem korlátozódnak Magyarországra. Kiderült, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség két hatalmas adatgyűjtő programot folytat, és ez megmutatja, hogy még mindig túl sok kormány akar túl sokat tudni túl sok emberről. Én már ismert vagyok az amerikai felhatalmazás nélküli lehallgatási program bírálójaként, hiszen a „bíróság barátjaként” szakvéleményt adtam a Clapper v. Amnesty International ügyben, amely a Legfelső Bíróság előtt próbálta megtámadni a programot. Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága nem fogadta el a felperes érvelését, így a program eddig elkerülte a jogi felülvizsgálatot. Számos kiváló jogi elemző ír a program mögött álló jogról, így ebben a cikkben erről nem írok. A vonatkozó törvénybe különösen mély betekintést nyújtó, és nem kézenfekvő megközelítést lásd itt.

Az amerikai megfigyelési program számos negatív következményének egyike természetesen az, hogy más kormányok követelni fogják a jogot ahhoz, hogy az amerikai kormány nyomába lépjenek. De egy mindenen túlterjeszkedő megfigyelési rendszer az Egyesült Államokban nem igazolja, hogy másutt borzalmas kópiái legyenek. Ebben a cikkemben a magyar Nemzetbiztonsági Törvényre fogok koncentrálni, amelyet az azonos témájú 1995-ös törvény módosítási csomagjaként terjesztettek be, és nem sokkal az amerikai megfigyelési botrány kitörése előtt fogadtak el.

Magyarország új Nemzetbiztonsági Törvénye értelmében a kormány bizonyos, erre felhatalmazott tisztségviselői kezdeményezhetik, hogy magasabb szintű alárendeltjeiket tolakodó megfigyelésnek vessék alá, pusztán azzal, hogy megfigyelési utasítást kérnek. A megfigyelés kezdeményezéséhez nem szükséges, hogy a célszemélyt bármi olyasmivel gyanúsítsák, ami törvénybe ütközik. Bármilyen régi ok megteszi.

És ki hagyja jóvá a megfigyelési utasítást? Jogi biztosítékok nem szükségesek. Az egyetlen szükséges jóváhagyást az igazságügyi miniszternek kell kiállítania – ez a sajátosság a kormány belső köreinek ellenőrzése alatt tartja a programot. (Korábbi cikkeim olvasói emlékezhetnek rá, hogy ez ugyanaz a személy, akinek jóvá kell hagynia a terrorelhárítási rendőrség [TEK] titkos megfigyeléseinek jórészét is.)

Hogyan vezethet el a megfigyelés oda, hogy valakit elbocsássanak? A Nemzetbiztonsági Törvény új minősítést teremt munkahelyek egész sorára a magyar kormányon belül. Minden alkalmazottnak, aki a listán szerepel, éves megfigyelési teszten kell átmennie ahhoz, hogy munkahelyén maradhasson. Most, hogy a törvényt elfogadták, a megfigyelés minden potenciális célszemélyének alá kell írnia egy „belegyező” nyilatkozatot is. És ha a célszemély vagy a házastársa nem egyezik bele a megfigyelésbe, a célszemély elveszti az állását. Röviden: ez a „beleegyezés” nem szabad elhatározás kérdése, és az egész család a megfigyelés szabad prédájává lesz.

Úgy tűnik, a program elsődleges célja az, hogy bizonyos emberekről „füleseket” gyűjtsenek be, és ezt az információt felhozzák velük szemben, amikor feletteseik ezt hasznosnak látják. Ez lehet a magyarázat arra, hogy a megfigyelési program miért gyűjti minden kommunikáció tartalmát és az emberek lakásában rögzített audio- és videoadatokat, és hogy miért lehet ezt az információhalmazt húsz évig tárolni. Noha a program az indoklás szerint állítólag abból a szempontból értékeli az embereket, hogy mennyire alkalmasak a munkára, a megfigyelés nem korlátozódik arra, amit a munkahelyükön tesznek. Ehelyett vizsgálja az alkalmazott életének minden részletét, „különös tekintettel az munkahelyükön kívül tanúsított magatartásukra, személyes kapcsolataikra, anyagi vagy jövedelmi státusukra, vagy olyan személlyel fenntartott kapcsolatukra, akit tudomásuk szerint bűncselekmény miatt elítéltek”. Így szól a törvény. Nem szerepelnek benne rendelkezések az irreleváns ionformációk kezelésére – amit nehéz is lenne megtenni, hiszen a törvényben nem határozzák meg, mi a releváns.

Ki most a tárgya ennek a megfigyelési követelmények? Íme a lista:

– Magyar nagykövetek és konzulátusvezetők bárhol a világon.

– Bírák és ügyészek, akik titkos megfigyelés során gyűjtött információkkal dolgoznak, akár olyan információkkal, amelyek eredményeként elfogadhatják egy vádlott együttműködését a kormánnyal a büntetőeljárás megszüntetése fejében (vádalku).

– Miniszteri biztosok, akiket ad hoc neveznek ki a kormányba különleges, magas szintű feladatok elvégzésére.

– Helyettes államtitkárok, akik közvetlenül a kormányminiszterek és államtitkáraik alatt dolgoznak.

– Az autonóm és önszabályozó kormányügynökségek vezetői – ezek között az ügynökségek között van a közbeszerzési hatóság, a versenyhivatal, az egyenlő bánásmód hatóság, az adatvédelmi hivatal, a nemzeti médiatanács, a pénzügypiaci felügyelet, valamint az energiaügyi és közszolgáltatási hatóság.

– A „kormányhivatalok” vezetői, a helyetteseik és a velük rangú személyek – ez a központi kormány regionális hivatalaira, a központi statisztikai hivatalra, a nemzeti atomenergia ügynökségre, a szellemi tulajdon nemzeti hivatalára, és a nemzeti adó- és vámhatóságra vonatkozik.

– A parlament központi hivatalának vezető munkatársai.

– A köztársasági elnök hivatalának vezető munkatársai.

– A hadsereg főparancsnoka, tábornokok, és más azonos rangban lévők.

– Minden (országos, regionális és helyi) rendőrkapitányság vezetői.

– Minden állami tulajdonú gazdasági társaság vezetői.

– Az összes alkalmazott az összes biztonsági szolgálatnál – ide tartozik az új TEK, az új Parlamenti Őrség, az Alkotmányvédelmi Hivatal (hazai hírszerzés), az Információs Hivatal (külföldi hírszerzés), a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, a Nemzeti Katonai Biztonsági Szolgálat, és a rendőrség belügyi részlege.

Tekintve, hogy a megfigyelés minden kommunikáció mindkét oldalát érinti, bárki, aki érintkezik bármelyik ilyen személlyel, ki van téve annak, hogy az ő szavait és tetteit is megtartják 20 évig. Ha megállapítást nyer, hogy a listán szereplő állami alkalmazottak olyasmit tesznek, amit a Fidesz-kormány belső köre kifogásol, az illetők nemzetbiztonsági kockázatnak minősíthetők, és ez a minősítés kizárja őket a munkájukból.

A megfigyelést a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat hajtja végre, amely rendelkezik a megfelelő technikai kapacitással a lehallgatásokra, a poloskák elhelyezésére és az elektronikus kommunikáció elfogására. A törvény az Alkotmányvédelmi hivatalra bízza a megfigyelések során gyűjtött információ értékelését és annak a meghatározását, hogy az illető jelent-e nemzetbiztonsági veszélyt. Minthogy mind a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, mind az Alkotmányvédelmi Hivatal minden alkalmazottja is tolakodó megfigyelés alá helyezhető évente két hónapra, ez nyilván érdekessé teszi a hivatalon belüli politikát.

Amikor az Alkotmányvédelmi Hivatal befejezi az egyes célszemélyeik megfigyeléséről készült értékelését, továbbítja az eredményt annak a tisztségviselőnek, aki elrendelte a megfigyelést, és ő hozza meg a döntést arról, hogy az illető célszemélyt feketelistára kell-e tenni. A Nemzetbiztonsági Törvény azonban nem tartalmaz útmutatást sem az Alkotmányvédelmi Hivatal, sem a döntést hozó tisztségviselő számára, mert nem jelzi, hogy mit kell keresniük vagy hogy milyen eljárásrendet kell követniük döntésük meghozatalában. A törvény értelmében a megfigyelés célszemélyeinek nincs joguk megjelenni meghallgatáson, és nincs lehetőségük arra sem, hogy megmagyarázzanak bármit, vagy további bizonyítékokat terjesszenek elő, mielőtt a végzetes döntés megszületik. Mi több, a célszemélyek még csak nem is fogják tudni, hogy mikor állnak megfigyelés alatt, vagy hogy a megfigyelés eredményeit mikor értékelik, így aligha követelhetik, hogy részt vegyenek egy titkos folyamatban. A törvény mindössze annyit mond, hogy a célszemélyeket tájékoztatni kell, ha feketelistára tették őket, és meg kell nevezni az okot, amiért így minősítették őket. Az indoklás azonban meg is tagadható a célszemélytől, ha az okot államtitoknak minősítik.

Hogyan érheti el az értékelés újbóli vizsgálatát egy állami alkalmazott, aki megbukott a megfigyelési vizsgán? Ez attól függ, hogy az illető milyen hivatalt tölt be. Általánosságban az alkalmazott munkahelyi hierarchiájának legfelső vezetőjétől kérheti a felülvizsgálatot. Így például ha egy feketelistára tett alkalmazott a parlament központi hivatalában vagy a Parlamenti Őrségben dolgozik, a parlament elnökétől kérheti a minősítés felülvizsgálatát. A feketelistára került bírákat az országos Bírósági Hivatal elnöke értékeli. A legfőbb ügyész értékeli a feketelistára került ügyészeket. Bárki, aki a biztonsági szolgálatoknál dolgozik, a belügyminiszterhez fellebbezhet.

Mindenki más – az autonóm és önszabályozó ügynökségek és a kormányhivatalok vezetői, a diplomaták, a helyettes államtitkárok, a kormánybiztosok, a katonai személyzet, a rendőrségi vezetők és az állami tulajdonú cégek vezetői – számára maga a miniszterelnök az utolsó menedék.

A törvény értelmében a miniszteri szintű döntések véglegesek, ellenük semmilyen bíróságnál nem lehet fellebbezni.

Ha azonban egy személy feketelistára kerül, a továbbiakban nem alkalmas a munkaköre betöltésére. Ez egy megszüntetési eljáráshoz vezet, amellyel az illetőt hivatalosan elbocsátják. De az eljárás kimenetele nem kétséges. A tisztségviselő, aki az elbocsátási folyamatot felügyeli, csak egyetlen következtetésre juthat: a feketelistára került személyt el kell bocsátani, mert már nem tesz eleget a munkaköre követelményeinek.

Bármely elbocsátott állami alkalmazott megfellebbezheti az elbocsátását egy munkaügyi bíróságnál. Mivel azonban senkinek a feketelistára kerülését nem bírálhatja felül a munkaügyi bíróság bírája sem, a bíróság sem tehet semmit. Az eljárás bírósági felülvizsgálatának ezekben az esetekben szinte semmi jelentősége nincs.

Mielőtt bárki olyan pozícióba kerül, amelyre az évi kéthónapos megfigyelés vonatkozik, át kell mennie egy háttérellenőrzésen: ez egy körülményes folyamat, amelyet akár 45 napon át is végezhetnek. A fenti listán szereplő munkakörök mellett a kormány minisztereinek, az államtitkároknak és a parlament biztonsági bizottságaiban résztvevő képviselőknek is át kell esniük a háttérellenőrzésen, mielőtt hivatalba lépnek, ám ha már egyszer bekerültek az adott munkakörbe, nem lehet ellenük kémkedni.

A háttérellenőrzés megkezdéséhez a jelentkezőnek ki kell töltenie egy kérdőívet, amely egyebek között tájékoztatást vár el a munkahelyre jelentkező személy és házastársa külföldi kapcsolatairól. Ez aztán elindít egy alapos vizsgálatot, amelynek során hírszerzők emberektől kérnek információkat a célszemélyről, információkat gyűjtenek róla a kommunikációból és az adatokat tároló rendszerekből (például a telefontársaságoktól és az internetszolgáltatóktól), nyilvános helyeken rögzítik a célszemélyt, összehozzák őt titkos informátorokkal, nem létező szervezeteket és dokumentumokat kreálnak, hogy az illető azt higgye, mással érintkezik, és olyan aggasztó lehetőséggel foglalkoznak, mint hogy „csapdákat hozzanak létre, amelyek nem okoznak fizikai sérelmet” – ez idézet a törvényből. Aki megbukik a háttérellenőrzésen, az természetesen már egyből meg sem kapja a munkát.

A háttérellenőrzés és a tolakodó megfigyelés alól külön kivételt alkot a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az alkotmánybírák, a parlament elnöke, a legfelső bíróság (Kúria) elnöke, az Országos Bírósági hivatal elnöke, a legfőbb államügyész, az ombudsman és helyettesei, az adatvédelmi hivatal vezetője és az Európai Parlament képviselői.

A magyar kormány azzal érvel, hogy az új Nemzetbiztonsági Törvény védi az államtitkokat és védelmet nyújt a korrupció ellen. Ám a törvény a megfigyelést nem korlátozza arra, hogy bizonyítékokat keressen titkok kiszivárogtatására vagy vesztegetésre. Ehelyett úgy tűnik, a törvény hatáskörébe tartozik minden, ami kompromittáló lehet. Amennyiben a magyar kormány úgy dönt, hogy elbocsát egy közalkalmazottat egy házasságon kívüli kaland miatt, vagy elutasítja egy köztisztviselő kinevezését, aki baráti kapcsolatban áll a politikai ellenzékkel, a Nemzetbiztonsági Törvény fedezetet biztosíthat hozzá.

A magyar kormány tisztségviselői azt fogják mondani, hogy nincs semmi újdonság abban, amit tesznek. Hangsúlyozni fogják, hogy más országoknak is megvannak a módszereik annak eldöntésére, hogy magas szintű tisztségviselők nem megbízhatatlanok-e az államtitkok terén, vagy hogy a közbizalmat évező emberek nem korruptak-e. Az amerikai kormányról most kiderült, hogy gyűjti mindenkinek a telefonhívásait és emailjeit, hogyan bírálhatja tehát bárki azt, amit a magyar kormány tesz?

Mélységesen kritikus vagyok az amerikai programokkal szemben is, de az amerikai programok léte nem szolgálhat felhatalmazásként a világ egyetlen kormányának sem ahhoz, hogy bármiféle konkrét gyanú nélkül kémkedjen emberek után. Tekintettel arra, hogy a magyar megfigyelési program kiterjed a telefonbeszélgetések tartalmának a lehallgatására, az emailek olvasására és arra, hogy lehallgató poloskákat szereljenek fel az állami tisztségviselők lakásában, itt különös veszélyek merülnek fel. Mi akadályozza meg, hogy a magyar kormány egyszerűen megzsarolja az embereket azzal, amit talál? Mi tartja vissza a magyar kormányt attól, hogy pusztán politikai információ alapján cselekedjen (például elbocsásson valakit azért, mert bírálta a kormányt)? A törvény nem tartalmaz értelmes védelmet az ellen, hogy az információt politikai vagy személyes célokra használják fel, és nem kínál eljárásokat, amelyek megbízhatóan korrigálhatnák a hibákat.

Az uniós jog megköveteli, hogy az egyénekről gyűjtött személyes információkat független adatvédelmi tisztségviselő vizsgálja meg, akinek felhatalmazása van a kormány politikájának és cselekedeteinek felülvizsgálatára, anélkül, hogy politikai beavatkozástól kellene tartania. Pillanatnyilag az Európai Bíróság előtt van egy kötelezettségszegési eljárás, amelyet az EU Bizottsága terjesztett elő, és amely azt támadta meg, hogy a magyar kormány elbocsátotta az előző adatvédelmi biztost, a döntést azonban nem tették közzé. Miközben maga az adatvédelmi biztos a Nemzetbiztonsági Törvény alól kivételezett személyek közé tartozik, hivatala egyike azoknak, amelyeket a miniszterelnök megfigyelés alá helyeztethet. Ha a törvény legfontosabb részében ilyen jogi kétértelműség van, ki ellenőrzi azokat, akik ezt a sok információt gyűjtik, és ki fogja garantálni, hogy a megfigyelési ellenőrzésekkel nem élnek vissza?

Amikor Orwell 1949-ben megírta híres regényét a mindent látó megfigyelő államról, már gyors tempóban közeledett a hidegháború. Akik Európa keleti felén éltek, olyan államokba kerültek, ahol a magánélet sértetlenségét soha nem lehetett biztosra venni. Egy olyan országtól, amely ilyen tapasztalatokat szerzett, az ember elvárná, hogy különösen érzékeny legyen arra, mit jelent az, ha az állampolgárokat egymást megfigyelő kémekké változtatják át, különösen ha ennek az országnak a vezetői most minden lehetséges alkalommal hangsúlyozzák kommunistaellenes rokonszenvüket. Úgy tűnik azonban, hogy a jelenlegi magyar kormány keveset tanult országa közelmúltjából. Azok, akik nem tanulnak a történelemből, arra vannak ítélve, hogy megismételjék ezt a történelmet. Magyarországon ez azt jelenti, hogy újra 1984-ben járunk.

(hj)

Kim Lane Scheppele írásai a Galamusban:

Krugman-blog – Kim Lane Scheppele: Magyarország alkotmányos forradalma
A Paul Krugman-blog újra Magyarországról szól
Szapáry nagykövet újabb levele és Kim Lane Scheppele válasza a The New York Times Krugman-blogjában
NYT – Kim Lane Scheppele: Az alkotmánytalan alkotmány
Kim Lane Scheppele: Valahol Európában
NYT: Scheppele írása arról, hogyan játssza ki a magyar kormány az európai és jogállami szabályokat
Vita a Princetoni Egyetemen a magyar politikáról
Kim Lane Scheppele újabb írása a Krugman-blogban (a magyar igazságszolgáltatás átalakításáról)
Scheppele: A magyar kormány Jokere a szabad sajtó ellen
Kim Lane Scheppele: Az új magyar titkosrendőrség
Scheppele: a magyar helyzet lényegesen súlyosabb, mint a román
Scheppele: Hogyan kerüljük meg az alkotmányt?
Scheppele: Alkotmányos bosszú
Scheppele: A módosítás köde
– Washingtoni meghallgatás: Kim Lane Scheppele hozzászólása – I. rész, II. rész, III. rész
Kim Lane Scheppele válasza Gulyás Gergely levelére: A PR-offenzíva
Scheppele: A magyar kormány újra és újra megpróbálta lóvá tenni Európát
illetve
Scheppele a svéd rádióban: az alkotmány angol fordítása más, mint az eredeti


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!