A metafora rabságában

A magyar nyelv rokonsága körül kétszáznegyven éve izzó vitát lényegében ugyanaz a gyúanyag táplálja: sokan vannak, akik akár öntudatlanul, akár nagyon is tudatosan, berzenkednek attól, amit az utóbbi másfélszáz évben egyszerűen csak „halszagú atyafiságnak” neveztek – előkelőbb ősöket szeretnének. Úgy tűnik, teljesen hiábavalóan ismételgetik a nyelvészek, hogy a nyelv rokonsága nem jelenti egyben a nép rokonságát is, a nyelv és nép szerves összetartozása kiirthatatlanul makacs elképzelés. Vajon miért?

A válasz megtalálásához messziről kell indulnunk. Közben távolról látjuk majd a nyelv világának talán legtitokzatosabb részét, azt, hogy miért és hogyan változik a nyelv – ez visz tovább oda, hogy hogyan alakult ki egyáltalán. Egyetértek azokkal, akik szerint ez a nyelvészet legvarázslatosabb ága, ilyen lehet a csillagászat, ilyen az evolúció kutatása, ebben együtt van a teljes kavalkád a neuronoktól az elme működésén át a kultúráig és nagy társadalmi folyamatokig: az emberi gondolkodás alapvető egyezései és kulturális sokfélesége bontakozik ki előttünk, nyelvek és kultúrák születését, egymásra hatását, átalakulását, eltűnését látjuk. Az élmény, amikor az ember ezzel foglalkozik, valóban olyan, mintha Csontváry színei kavarognának, vagy újabb és újabb galaxisok suhannának el mellettünk – mindegyik önmagában is gyönyörű és izgalmas. Én, elfogult lévén, még azt is megértem, ha valaki közben már a szférák zenéjét véli hallani – az viszont talán ebből a távoli odapillantásból is látszik majd, hogy módszertani fölvértezettség nélkül életveszélyes ide merészkedni, mert az embert azonnal beszippantja ez a lenyűgöző világ, még alapos fölkészültséggel sem biztos, hogy nem.

Az evolúciós nyelvészet sziréncsábítása ide vagy oda, a választ most elsősorban arra a kérdésre keressük, miért nem tudunk megszabadulni attól a képzettől, hogy nyelv és nép története egy. Mint látni fogjuk, megint saját gondolkodásunk és hagyományunk ejtett csapdába minket.

A tibetiek szerint három fiú apjuk halála után fölosztotta a testét, s mert különböző részeiből ettek, utódaik másként beszélnek – a tibetiek őse a mellet és a szívet, a kínaiaké a kezet és a fejet, a mongoloké pedig az alsó testrészeket kapta. Egy dél-ausztráliai törzs legendája szerint őseik féltve őrzött tüzét gyakorta eloltotta egy gonosz lény, mígnem aztán megelégelték, elfogták, megölték, megsütötték és megették ellenségüket. A törzs ősei a húsából ettek, így érthetően beszélnek, az északi törzseknek a belső részek jutottak, ezért az ő nyelvük még érthető, de zavaros, a keletiek már csak a maradék, a legértéktelenebb részt kapták – ők teljesen érthetetlenül zagyválnak beszéd helyett. Egy észt legenda szerint a Hegyi Öreg akarta rávenni az embereket arra, hogy széttelepüljenek, ezért összezavarta a nyelvüket, méghozzá úgy, hogy saját magát tálalta föl nekik: az elsőként érkező észtek a legjobb falatokat kapták, nyelvük tiszta, érthető, a németek, lettek és oroszok a maradékon osztoztak, nincs is rendes nyelvük, csak valami vartyogás. A motívum széleskörű elterjedtsége, s az emberevés mint lehetséges konfliktuskezelési megoldás szerepeltetése is arra utal, hogy a világ különböző tájain igen régen töprengenek azon, mitől ilyen különbözők a nyelvek.


Bábel tornya – Pieter Bruegel, 1563 – flickr/Thomas Thomas

A Biblia aztán hosszú időre választ adott az európai kultúra számára. Természetesen már nem tartalmaz emberevő történetet, de a nyelvek összezavarodása itt is az ősatyával és fiaival kapcsolatos. Hogy az észtek Hegyi Öregje miért akarta széttelepíteni az embereket, arról nem szól a fáma, a Genezisből (1 Móz 11: 1–9) viszont jól tudjuk, Noé utódai azért kezdtek égig érő torony építésébe, hogy „ne széledjenek el az egész földnek színén”, és persze hogy „nevet szerezzenek” maguknak. Isten azonban nem nézte jó szemmel, hogy az ember már megint önállóskodik (Károli Gáspár fordítása): „monda az Úr: Imé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost”. Tehát az első emberpár, sőt még Noé és fiai is ugyanazon a nyelven beszéltek, a baj csak az egyik Noé-dédunoka, az egyébként is feketebárány Kám utódjának, Nimródnak (ő a mi Ménrótunk, akinek Aranynál „két egytestvér” fia Hunor és Magor) a nagyravágyása miatt következett be: hiába volt „nagy vadász az Úr előtt”, féktelen pöffeszkedése oda vezetett, hogy Isten Bábelben összezavarta az égbetörő emberhad nyelvét.

Mindegyik mítosz lényege azonos: a különböző népek a világ minden táján saját nyelvüket tartják a beszéd egyetlen természetes formájának. Erről legutóbb is esett már szó mint a népi nyelvészet egyik legáltalánosabban érvényesülő szemléletéről. A népi nyelvészet – hasonlóan a többi folk-műfajhoz, a népi pszichológiához, fizikához, biológiához, gyógyászathoz, meteorológiához – azoknak a megfigyeléseknek, vélekedéseknek, megállapításoknak, ideológiáknak az összessége, amelyekkel az adott területet illetően laikus emberek a világot leírják, működését értelmezik. A népi „tudományosság” tézisei általában szimplán „a józan észen” – azaz a jelenségek felszínét vizsgálva ésszerűnek, logikusnak látszó összefüggéseken – alapulnak, de előfordulhat, hogy korábbi, már általánosan ismertté vált tudományos tételeket is beépítenek. Az aktuálisan érvényes tudományos megállapításokkal pedig vagy egyeznek, vagy nem.

A bibliai mítosz egy másik, igen erőteljesen érvényesülő népi nyelvészeti teóriát is fölfed azzal, hogy a nyelveket és a népeket összekapcsolja: azok beszélnek hasonlóan, akik közös ősre, ugyanarra a Noé-fiúra vezetik vissza családfájukat. Ez a nézet tisztán „józan ész”-alapokon nyugszik. Abból indul ki, hogy kölcsönös viszony köti össze a nyelvet az emberi közösségekkel: családunk, nemzetségünk a mi nyelvünket beszéli, tehát aki a mi nyelvünket beszéli, az rokonunk, aki pedig hozzánk hasonlóan, de nem velünk azonosan beszél, az távolabbi rokonunk, azzal közös őseink voltak.

A 18. századig uralkodó irányzat szerint tehát valamelyik Noé-gyerekre kellett visszavezetni a nyelvek – és népek – származását. Sémtől eredeztették a hébert és az arabot – a mai napig az ő nevét viselik a sémi nyelvek –, az árnyékos múltú Kámtól az afrikai, Jáfettől az európai nyelveket és népeket. Minthogy a nyelveket és népeket a bibliai leszármazási táblák alapján látták el rokonsággal, nemcsak a népi nyelvészetben, hanem a korabeli tudományos gondolkodásban is eltéphetetlenül összefonódott a nyelv és nép eredete. A nyelv eredete önmagában föl sem merülhetett kérdésként: a nyelv történetét azért tanulmányozták, mert korán, már a 16. században fölismerték, hogy a nyelv a nép történetének egyik legfontosabb forrása.

A bibliai magyarázat biztonságát és kényelmét azonban több irányból is bontogatni kezdték az új ismeretek. A földrajzi fölfedezések a jobban ismert ázsiai nyelvek mellé újabb és újabb afrikai és amerikai nyelveket emeltek be az európai tudomány látókörébe. Egy idő után már nem lehetett mindet beszuszakolni a mózesi genealógiába. Másrészt a 10-11. századtól kezdve a nyugati műveltségben egyre inkább megbecsülték az anyanyelviséget, s a 15-16. században a humanizmus és a reformáció anyanyelvi törekvései végképp megtörték a latin egyeduralmát ott is – például Magyarországon –, ahol alig volt korábban anyanyelvű irodalom. Az anyanyelv önmagában, saját rendszere, szerkezete, szókincse kedvéért is kezdett érdekessé válni, és a korábban a lélegzéshez hasonlóan természetes, reflektálatlan anyanyelviség vizsgálódás tárgyává lépett elő.

Minthogy a „hivatalos” bibliai származtatást egyre nehezebb volt összeegyeztetni a gyarapodó tudással, a 16-17. századtól fokozatosan teret nyert a nyelvhasonlításnak az a módja, amely a nyelvek szókincsbeli és később nyelvtani jellegzetességei alapján, s nem a Noé-fiak szerint alkotott csoportokat. A nyelvek újfajta összevetésének leírására szolgált az affinitas fogalma, amelyet ugyan magyarra szintén lehet ’rokonság’-ként fordítani, de sokkal inkább hasonlóságot értettek rajta. Csakhogy a genetikai, illetve tipológiai „rokonságra” utaló fogalmakat egészen a 19. század közepéig nem választották szét világosan, s a fogalmi homályt tovább növelte, hogy nyelv és nép történetének egysége viszont továbbra sem kérdőjeleződött meg.


Charles Darwin – Julia Margaret Cameron
fotográfiája, 1868 – photographymuseum.com

Éppen ez teremtett alapot ahhoz, hogy 1859-ben Charles Darwin könyvében, A fajok eredetében a nyelveket választotta annak megvilágítására, hogyan kellene a fajokat hasonlóságuk mértékének megfelelően alcsoportokba (nemzetség, család, alcsalád, rend, osztály) sorolni:

„A természetes rendszer tehát genealógiai elrendezésű, akárcsak egy családfa [...] Hasznos lesz, ha az osztályozás e felfogását a különböző nyelvek példáján illusztráljuk. Ha rendelkezésünkre állna az emberiség teljes családfája, akkor az emberfajták genealógiai elrendezése nyújtaná a világon ma beszélt nyelvek lehető legjobb osztályozását. Ha figyelembe vennénk az összes kihalt nyelvet és a közbülső, lassan változó dialektusokat, akkor ez a séma volna az egyetlen lehetséges elrendezés. Megeshetett azonban, hogy valamelyik régi nyelv csupán keveset változott, és csak néhány új nyelv kialakulásához vezetett, míg mások a különböző közös eredetű emberfajták elterjedésének, elszigetelődésének, illetve civilizációs állapotának megfelelően jelentős mértékben módosultak, és számos új dialektus vagy nyelv létrejöttéhez vezettek. Az egy tőről eredő nyelvek között a különböző fokú eltéréseket egymás alá rendelt csoportok segítségével kellene kifejeznünk.”



Linné – J.H. Scheffel festménye
(1739) - Wikimedia

A nyelvek és a fajok tipologizálásának párhuzama nem Darwin ötlete volt: a század elején Rasmus Rask (ő volt az, aki először hangsúlyozta a hangváltozások szabályszerűségét), kiindulva abból az akkoriban már általánossá váló nézetből, hogy a nyelv „természeti tárgy”,  Linné biológiai rendszerének elvei alapján javasolta a nyelveket alcsoportokba osztani. Linné rendszertanát Darwin elmélete éppen származástani részével írta át, ezzel helyezte új pályára a természettudományokat, és a történeti nyelvészetben is a közös eredetre vonatkozó hasonlata hozott alapvető változást. Hatására végül egyértelműen szétvált a közös származáson, illetve a tipológiai egyezésen nyugvó hasonlóság, a nyelvészet főirányává pedig a nyelvek genetikai rokonságát kutató összehasonlító nyelvtörténet vált, s egészen a 20. század első évtizedéig meg is tartotta ezt a pozíciót.

Csak hát nemcsak Homérosz alszik néha, hanem Darwin is: a nyelvektől vett példája történetesen téves volt. Az emberfajták genealógiája nem nyújtaná a nyelvek legjobb, főleg nem egyetlen lehetséges elrendezését. Darwint menti, hogy akkoriban még keveset tudtak a nyelvkontaktusok és a nyelvcsere sajátosságairól, egyáltalán, a létükkel sem nagyon számoltak. Mindenesetre egy évszázadba került, míg a nyelvi változásokat vizsgáló nyelvészek a darwini példa által megnyitott kerülőútról visszataláltak – a darwini evolúcióelmélethez.


August Schleicher fája – postilla.mch.mii.lt

Darwin nyelvekre vonatkozó ötletét August Schleicher (1821–1868) vezette be a nyelvészeti irodalomba 1863-ban kiadott munkájában. Elméletének, a családfa-modellnek a lényege, hogy a nyelvek a darwini teória analógiájára különböző családokba csoportosíthatók, s a rokonnak tekinthető nyelvek közös ősre vezethetők vissza. A rokon nyelvek közötti különbségek Schleicher szerint külső hatásra jöttek létre, s minél nagyobb a távolság két rokon nyelv között, annál régebben váltak szét egymástól. Schleicher családfa-elmélete azonnal nagy népszerűségre tett szert, ma is általánosan használják.

Pedig Schleicher két tanítványa, Hugo Schuchardt (1842–1927), illetve Johannes Schmidt (1843–1901) már az 1870-es évek elején rámutattak mesterük elméletének gyenge pontjaira: például hogy számos nyelv kimarad az ilyesfajta kategorizálásból, de legalábbis csak nagy nehézségek árán illeszthető bele. Az ilyen nyelvek átmenetet képeznek az egyes ágak között. A családfa-elmélet nem számol többek között azzal a nagyon gyakori jelenséggel, hogy az egyes nyelvek beszélői a „szétválás” után, későbbi korokban is érintkezhetnek egymással, téved, amikor kivétel nélküli szabálynak tekinti a hangváltozásokat, s nem veszi figyelembe azt sem, hogy a nagyon szoros és sokáig tartó érintkezés nyomán a nyelvek ugyanolyan közös tulajdonságokat kezdenek kialakítani, mintha közös őstől származnának.

Schuchardt is, Schmidt is olyan alternatív modellt dolgozott ki, amely a családfa-modell által sugallt éles határokat kiiktatta. Mindketten abból indultak ki, hogy egyetlen nyelv sem egységes, hanem csak különféle nyelvváltozatokban létezik, így a nyelvek között is fokozatosak az átmenetek. Schuchardt nevét a szivárvány-elmélettel szokták összekapcsolni: ennek alapja az újlatin nyelvek egymáshoz való viszonya. Schuchardt nyelvi szivárványa azon a megfigyelésen alapult, hogy ha Dél-Olaszországból elindulva Észak-Franciaország felé haladunk, minden szomszédos faluban értik egymást az emberek, a „rokon” nyelvek tehát a szivárvány színeihez hasonlóan nem különíthetők el egymástól éles határokkal.

Schuchardt másik ötletét, a nyelvi változások hullámszerű terjedését Schmidt dolgozta ki alaposabban, így a hullám-elméletnek nevezett modellt az ő nevéhez kötik. E modell szerint a nyelvi változások terjedése leginkább ahhoz a jelenséghez hasonlítható, mint amikor a sima víztükörbe apró köveket dobunk, s a keletkező hullámok néhol metszik egymást, máshol elhalnak, mielőtt egy másik változási centrumhoz érnének. A nyelvterületnek egy-egy kiválasztott részét egyszerre nagyon sok helyről érheti változás, s ezek különböző erejűek lehetnek, így a nyelvjárások és nyelvek között a távolság fokozatokban mérhető: összekötheti őket néhány vagy akár nagyon sok tulajdonság.

Schuchardt és Schmidt fontos meglátása volt, hogy az erős kölcsönzés lényegében ugyanolyan jelenségeket alakíthat ki, mintha az érintett nyelvek közös őstől erednének: a szókölcsönzés érintheti az alapszókincset, szabályos hangmegfeleléseket tapasztalhatunk a kölcsönszavak és eredetijük között, és az erőteljes kölcsönzés során nyelvtani elemek, szemlélet is átkerülhet egyik nyelvből a másikba. Ebben az esetben az érintett nyelvek nem közös őstől származnak, de később rokonnak tűnnek – az ismert megfogalmazás szerint nem rokonok voltak, hanem rokonok lettek. Azt a jelenséget, amikor több nyelv kerül ilyen szoros kapcsolatba, sokáig élnek egymás mellett, és közös jegyeket alakítanak ki, nyelvszövetségnek nevezték el, s érdekes módon nem a nyelvtörténészek, hanem a nyelv rendszerszerűségével foglalkozó, annak leírásában vezető szerepet játszó első számú strukturalista műhely, a prágai nyelvészkör tagjai között volt népszerű. Egyik fő képviselője Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj (1890–1938), de a fonológia kidolgozásának – és a korai strukturalizmusnak is – talán legjelentősebb alakja a Trubeckojhoz hasonlóan orosz emigráns Roman Jakobson (1896–1982) is arra hívta föl a figyelmet, hogy a rokonnak tartott nyelvek közötti hasonlóságok származhatnak örökölt (parenté), illetve szerzett (affinité) rokonságból is, s természetesen akár mindkét típusú hasonlóság is fölfedezhető lehet két nyelv között. Ez a nézet mára elfogadottá vált az indoeurópai nyelvészetben: a szintézist adó modell szerint a nyelvcsalád magja egyetlen nyelv volt ugyan, de az utódnyelvek kialakulása és elterjedése annak eredménye, hogy az indoeurópai alapnyelv különböző más nyelvekkel érintkezett.


Nyikolaj Trubeckoj, 1920-as évek
Wikimédia

Az indoeurópai nyelvészet e mai, szintetikus elmélete persze nem pusztán Jakobson javaslatára épít. A 20. században a nyelvről nagy mennyiségű adat gyűlt össze. A század elején fölvirágzó nyelvjáráskutatás révén nyelvatlaszok születtek, ezek egyértelműen mutatják, hogy egy-egy szó, kiejtési mód, nyelvtani alak elterjedési határa, izoglosszája hol húzható meg – az izoglossza szépen kirajzolja az egykori változások keltette hullámokat. Van, hogy a különböző jelenségeket jelölő izoglossza-vonalak párhuzamosak, tehát a két szomszédos terület több jegyben is különbözik, de nagyon sokszor keresztbemetszik egymást, tehát a nyelvjárások határai elmosódnak, éppen ahogyan a hullám-elmélet javasolta.

Ugyanezt az átmenetiséget figyelhetjük meg a nyelvek között is: a sok közös vonást mutató, kölcsönösen érthető nyelvek csak önkényesen határolhatók körül és nevezhetők nyelvnek. Azt, hogy egy közösség önálló nyelvnek tekinti-e saját nyelvét vagy egy másik nyelv nyelvjárásának, kizárólag rajta múlik, többnyire politikai döntés kérdése: egy Max Weinreichnak tulajdonított, de valójában 19. századi, talán John Stuart Milltől származó aforizma szerint a dialektust az különbözteti meg a nyelvtől, hogy az utóbbinak hadserege és flottája van. Ez talán szokatlanul hangzik, de a lényeget ragadja meg, s nagyon közeli példát is ismerünk ilyen nyelvteremtő politikai döntésre. A volt Jugoszlávia nyelvét szerbhorvátnak hívták, az ország fölbomlása óta azonban nemcsak a szerbet határolják el a tőle alig-alig különböző horváttól, hanem a mindkettőhöz nagyon közel álló, muszlim területeken beszélt bosnyákot is. Egy politikai esemény következtében tehát három nyelv „keletkezett” egy nyelv helyén, a szó legszorosabb értelmében egyik napról a másikra. Az egykori Jugoszláviában a valóban csekély eltéréseket nyelvjárási különbségeknek tekintették, mert a közös nyelv a közös állam szimbóluma is volt, az ország részekre szakadása után ugyanezek a nyelvi eltérések elégségesek voltak ahhoz, hogy az utódállamok önálló nyelvként azonosítsák korábbi nyelvjárásaikat, ezzel is függetlenségüket hangsúlyozva.


Jugoszlávia utódállamai – intersolinc.com

Darwin tehát tévedett a nyelveket illető példájával – de még ennek a tévedésnek is óriási szerepe volt abban, hogy a nyelvrokonság kutatásának módszerei egészen kifinomulttá váltak, s pár évtized alatt többet tudtak meg a világ nyelveinek egykori kapcsolatairól, mint a korábbi évezredekben. A nyelvek genetikai rokonságának kutatására kidolgozott módszerek szerencsére akkor is jól működnek, ha „csak” a nyelvek régi kapcsolatait kutatjuk, mindegy, hogy a legrégebbi egyezések mögött örökölt vagy szerzett rokonságot föltételezünk.

Még érdekesebb viszont, hogy a darwini ihletésre megalkotott családfa-elmélet kritikája nem antidarwinista, ellenkezőleg: alapja éppen a darwini elvek – s nem az elhibázott példa – alkalmazása a nyelvi változásra. A nyelv alapvető tulajdonsága az, hogy változatokban él: nincs „a” magyar nyelv, csak magyar nyelvváltozatok vannak, amelyek egy-egy területre, foglalkozásra, csoportra jellemzők. (Az iskolában tanított „irodalmi” nyelv csak egyik változat a sok közül, csak éppen társadalmi tekintélye többnyire ennek a legnagyobb.) Mindannyian sok ilyen nyelvváltozatot ismerünk, s ezek egyébként sem határolhatók el élesen egymástól. A változatosság másik formája, hogy ugyanazt a tartalmat sokféleképpen kifejezhetjük. A lehetőségek között mi választunk, s választásainkkal, tudatosan vagy önkéntelenül, identitásokat, szemléletet, hozzáállást fejezünk ki. Ezt a változatosságot jól modellezi a hullám-elmélet, s így sokkal inkább megfelel Darwin evolúciós elveinek, mint magának Darwinnak a nyelvek rokonságáról hozott családfás példája. A fajok ugyanis ugyanúgy nem kategorikusan, élesen körülhatárolhatóan léteznek, ahogyan a nyelvek sem, ugyanúgy a változatosság minden változás feltétele s egyben következménye az élővilágban is, mint a nyelvben. Az sem véletlen, hogy az evolúciós nyelvészet ugyanúgy Lyell azonossági elvéből indul ki, ahogyan Darwin is.


Charles Lyell – Wikimedia

Charles Lyell (1797–1875) skót geológus fogalmazta meg azt az elvet, hogy a múltbeli változások föltérképezéséhez a jelen változásainak vizsgálata a kulcs: nincs okunk föltételezni, hogy a múltban a természeti változások másként játszódtak volna le, mint ma. Ez Darwin evolúciós elméletének alapja, s ezt alkalmazta, immár Darwint is követve, 1867-ben William Dwight Whitney (1827–1894), az amerikai nyelvészet első nagy alakja: „A nyelv természete és használata ... teljes története során nem lehet más, mint lényegét tekintve ugyanolyan ... nincs más mód, hogy ismeretlen történetét tanulmányozzuk, csak az, hogy körültekintően tanulmányozzuk élő jelenét és rögzített múltját, valamint az, hogy ezekből a vizsgálódásokból föltárt elveket és szabályszerűségeket általánosítsuk és alkalmazzuk a távoli körülményekre is.”

Noha Schuchardt és Schmidt nagyon hasonló elméleti keretben gondolkodott, az evolúciós nyelvészet teoretikus alapvetésére még egy évszázadot kellett várni. Ekkor, 1968-ban, már csak a szerző halála után jelent meg Uriel Weinreich (1926–1967) és tanítványai, William Labov és Marvin Herzog közösen jegyzett munkája a nyelvi változások elméletéről. Ebben fogalmazta meg Weinreich: a nyelvi változás modellje csak akkor nevezhető érvényesnek, ha a jelenleg zajló változásokat ugyanúgy magyarázni képes, mint a régmúltbelieket, ha elvezet a nyelv kialakulásáig, s ha beilleszthető a ma érvényes átfogó tudományos keretbe, az evolúcióelméletbe. Weinreich zseniális nyelvész volt. Szűk negyvenegy év jutott neki, ez alatt nemcsak az evolúciós nyelvészetet teremtette meg: egy másik, 1953-ban megjelent munkája a nyelvi érintkezések kutatásában mérföldkő, s apja, a föntebb említett, szintén nyelvész Max Weinreich munkáját folytatva a jiddis nyelv kutatásában is jelentős eredményeket ért el. Valószínűleg sok minden másként alakult volna a nyelvtudomány történetében, ha tovább tudta volna vinni nézeteinek kidolgozását – a nyelvi változásra vonatkozó elméleti munkájának egészen az ezredfordulóig nem volt folytatása, igaz, a nyelvi változás folyamatáról közben szépen gyűltek az ismeretek. Szerencsére a nyelvi kölcsönzés és a kétnyelvűség kutatása viszont nagyon népszerűvé vált – ebben semmi különleges nincs, figyelembe véve, hogy a földön kevesebben élik hétköznapjaikat egyetlen nyelvet használva, a többségnek mindennapi tevékenységei során két vagy több nyelvre is szüksége van.

Az empirikus adatok tehát mindhárom vonatkozásban, a nyelvi változatosságot, változást és a kölcsönzést illetően is a hullámelméletet támasztják alá, a családfa-modell mégis szilárdan tartja magát, az uráli nyelvészetben is. Védelmezői azzal érvelnek, az ő modelljükbe is beleérthetjük, hogy a fa leveleiként vagy ágaiként ábrázolt nyelvek, legalábbis egy részük, nem határolhatók el élesen egymástól, s azt is beleérthetjük, hogy az alapnyelv nem volt egységes, hanem nyelvjárásokból állt. Ez igaz. Azt azonban nem kerülhetjük el, hogy föltételezzük, az egy ághoz sorolt nyelvek közös ősre vezethetők vissza – hiszen ez a családfa-modell lényege. Ebben meg egyáltalán nem lehetünk biztosak a ma zajló nyelvi érintkezések tanulmányozása során szerzett ismeretek birtokában. A rokonnak tartott nyelvek közötti nyelvtani és szókincsbeli egyezések valóban lehetnek egy valamikori közös ősnyelv maradékai, de lehetnek nagyon korai szoros nyelvi kapcsolatok – kölcsönzés – eredményei is, ráadásul a kettő nem is zárja ki egymást.

Amikor tehát a továbbiakban a nyelvek rokonságról és alapnyelvről (azaz a rokonnyelvek közös őséről) beszélünk, ne felejtsük el, hogy a „nyelvrokonság” mindössze annyit jelent: az adott nyelvekben meghatározott típusú közös nyelvi jegyekből elég sok található ahhoz, hogy arra következtessünk, a vizsgált nyelvek őseinek beszélői valamikor egymás közelségében, akár azonos közösségben élhettek. Az „alapnyelv” pedig ebben az értelmezésben mindössze a rokonnyelvekben kimutatható közös jegyekből rekonstruálható egykori szavak, nyelvtani elemek összessége – nem egy valamikori nyelv, csak annak fennmaradt nyomai. Hogy ez a nyelvi közösség vagy közelség hogyan jött létre, arra vonatkozóan a történeti nyelvészet egyelőre nem tud hiteles választ adni. (S mivel itt már öt-hatezer évnyi távolságban vagyunk a jelentől, más tudományág sem.)

A szemléletváltás alapvető következményekkel jár a történeti nyelvészetben. Semmilyen lényeges hatással nincs viszont arra, hogy a magyar nyelvet az uráli nyelvek közé soroljuk. Nyelvünk ma kimutatható legrégebbi rétege egyértelműen az urálinak nevezett nyelvekkel mutat közösséget, bárhogyan jött is létre az uráli alapnyelv, bármit gondoljunk is arról, hogy azok, akik beszélték, genetikailag milyen összetételű csoportokból álltak, s hogy ezek a csoportok beszéltek-e más nyelveket is, esetleg eredetileg más volt-e a nyelvük. Teljesen mindegy, hogy a hagyományos értelemben vett genetikai nyelvrokonság vagy nagyon szoros együttélés volt ez, mindenképpen korai és intenzív történeti kapcsolatra utal, s közös kultúrára. Ez a kultúra, az élőhely, a társadalmi szervezettség pedig pontosan ugyanazokkal a nyelvészeti módszerekkel rekonstruálható mindkét esetben.

Tulajdonképpen még a családfa-modellt sem kellene föltétlenül föladnunk, ha a leszármazási láncot nem abban a tiszta, idealizált formában képzelnénk el, ahogyan a kastélyok falán lógott az ősök fája – a nyelvi családfa is tele van örökbefogadásokkal és kideríthető vagy titokban maradó félrelépésekkel. De a családfa-modellel éppen az a baj, hogy hosszas magyarázkodással kell elmondanunk, hogy a nyelvrokonság nem az, aminek a családfa-modell alapján látszik. Ráadásul biztosak lehetünk benne, hogy bármennyit magyarázzuk is, hogy a családfa valójában nem is családfa, végül úgyis a képiség fog győzni: esélyünk sincs a mély és többszörös kulturális beágyazottság erejével szemben, amelyet a „nyelvrokonság” kifejezés maga mögött tudhat.


Jessze fája – Voroneţi kolostorWikipédia/Kiss Tamás

Pedig voltaképpen „csak” egy többrétegű metaforáról van szó. Az emberi gondolkodás egyik legalapvetőbb sajátossága, hogy a kevésbé ismertet a jól ismerthez hasonlítja: ez a metaforikusság, a kategória- és sémaalkotás, szabálygenerálás teszi egyáltalán lehetővé a tanulást, ebből indul ki a „józan ész”, amikor ítéletet alkot. Ez maga a nyelv: metaforák, kategóriákba rendezett jelentések, sémaként előhívható narratívák és tömény szabálygenerálás, a hangtantól a nyelvtanon át egészen annak ismeretéig, hogy ki, mikor, kivel, milyen stílust használhat. A metaforák iránti csillapíthatatlan vonzódásunk az oka annak is, hogy a sztereotípiáktól, hiedelmektől, „józan ész”-megfontolásokon alapuló tévképzetektől olyan nehezen szabadulunk meg, hiszen ezek ugyanannak a kognitív mechanizmusnak az eredményei, mint a „jó tudás”. A metaforikus gondolkodás tehát olyan adottság, amelytől képtelenek vagyunk megszabadulni, szerencsére, mert ha sikerülne, egész világunk dőlne romba. De ez nem jelenti azt, hogy ne volna érdemes időnként egy-egy metaforát alaposabban szemügyre vennünk, s ha kell, tudatosítanunk, hogy hamis analógiára épül.

A metaforikus emberi gondolkodás az emberek közvetlen rokoni kapcsolatait könnyedén kiterjesztette a népek rokonságára – ez már önmagában is téves analógia –, másrészt a népeket, szintén a „józan ész”-re alapozva, összekötötte a nyelvekkel. Így aztán a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, nemcsak több ezer évvel ezelőtt, hanem ma is, hogy a nyelvek és népek rokonsága szervesen összekapcsolódik a gondolkodásunkban. Ezt a „magától értetődő” népi nyelvészeti nézetet a nyelvek és népek származására vonatkozó mítoszok, beleértve a Bibliát, tudatosan is továbbörökíthető kulturális tudássá tették. Erre a kulturális tudássá emelt népi nyelvészeti képzetre épített a középkori és humanista tudomány, és a vallási dogma még tovább erősítette ezt a hagyományt. De e nélkül is épp elég mélyen gyökerezik a gondolkodásunkban a nép és nyelv összekapcsolása – ezért maradt fenn a tudomány szekularizációja után is, és ezért csapta be Darwint. Az ő tekintélyének, majd a nyelvtudományon belül kialakult történeti összehasonlító iskola befolyásának köszönhetően így vált egy több ezer éves metafora a tudományos nyelvészeti gondolkodás alapjává – s ezért okoz gondokat továbbra is.

A metafora ugyanis egyszerűen téves, mert az alapját adó „józan ész”-előföltevések hamisak. Nem igaz, hogy a „nép” egymással szoros genetikai kapcsolatban álló emberek összessége, így aztán az sem igaz, hogy a népet és a nyelvet szerves belső kapcsolat fűzi össze. Ettől függetlenül a képzet a népi nyelvészetben valószínűleg akkor is újratermelődne, ha nem lenne kéznél a családfa-metafora, így viszont, hogy minden egyes tankönyv, tanulmány és a nyelvek rokonságáról szóló beszéd is ezt erősíti, egyenesen elkerülhetetlen, hogy a téves metafora átvegye az irányítást gondolkodásunk fölött. Még beszélni sem tudunk a nyelv legrégebbi rétegéről úgy, hogy közben ne erősítsük akaratlanul a hibás értelmezést: nyelvek rokonságáról, előd- és utódnyelvekről, származásról, közös ősről beszélve a családra asszociálunk. Ehhez még van egy jól ismert ábránk, mely – maga is metaforaként, hiszen a családot fához hasonlítja – még konkrétabbá, még érthetőbbé, még láthatóbbá teszi a „származási viszonyokat”. Nem tudunk mást tenni, tudomásul kell vennünk, hogy a nyelvek és népek származását összekapcsoló csalóka képzet mindig újra fölbukkan majd, úgyhogy újra és újra el kell mondanunk, hogy téves, és hogy miért az. Olyan gondolati erővel állunk szemben, amely könnyűszerrel megtéveszti a laikus áldozatokat – sőt, mint legközelebb látni fogjuk, nem csak őket. Merthogy még ma is előfordul, hogy akár nyelvészek mondatai is azt sugallják, mintha genetikai folytonosság is párosulna a nyelvtörténeti folytonossághoz.


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó


Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!