Preambulum-játék
- Részletek
- Napi apró
- 2010. augusztus 08. vasárnap, 06:15
- Lévai Júlia
„A kereszténység fontos, de ugyanilyen fontos a református vallás is” – hallom a tipikus mondatot, egy tudatosan politizáló magyar állampolgártól. Azért gondolom, hogy tudatos, mert egy Schmitt-ellenes mini-tüntetés videóján látom.
Azt meg, hogy tipikus, azért gondolom, mert hosszan tudom folytatni a sort, akár személyes tapasztalatokkal. Íme, néhány példa:
Vagy tíz éve egy zenei rádióműsorban az ország két legnagyobb operaénekese volt a vendég. Egy moszkvai turnéjuk ürügyén mindketten, egyhangúan és alaposan elmagyarázták: az oroszok körében mindig is szemben álltak egymással a pravoszlávok és a keresztények.
Hogy ne hozza zavarba őket, a riporter nem kérdezett rá a besorolásra, csak afelől érdeklődött, hogy ha már Moszkvában jártak, megnéztek-e néhány pravoszláv, más szóval ortodox templomot, és abban esetleg néhány ikont. Lelkesen mondták, hogy „persze, persze”. – Szűz Mária a kis Jézussal megvolt? – kérdezte akkor már nem minden él nélkül a riporter, de nem esett le a tantusz. A kiművelt zenészek ragaszkodtak ahhoz, hogy a pravoszlávok nem keresztények. Itt viszont legalább a riporter képben volt.
Nem úgy a közszolgálati tévé kilencvenes évekbeli hírszerkesztőségében, ahol egy alkalommal hajnalban ezzel kezdték a híreket: „II. János Pál Romániába látogatott, hogy elősegítse a megegyezést a keresztény és az ortodox egyház között”.
Mivel mások füllel hallhatólag nem tették meg (a mondat ismétlődött), felhívtam a szerkesztőt, és minden módon próbáltam meggyőzni, hogy ez így nagyon nem jó, ki kell cserélni, mert botrány lehet belőle. Nem a keresztény, hanem a katolikus egyház áll szemben itt az ortodox kereszténnyel.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hát ennek akkor majd utánanézünk.
– Nem volna egyszerűbb, ha elhinnéd most ezt nekem? Bizonyítani tudom.
Kissé elbizonytalanodott, de aztán mégis úgy döntött: nincs türelme végighallgatni az én bizonyításaimat, megnézi inkább egy lexikonban. Csak hát sajnos ez nem a Rádió – panaszkodott –, ahol több helyen is hozzá lehet jutni könyvekhez (a számítógép akkor még nem volt közhasználatban), úgyhogy ő most nehéz helyzetben van, de meglátja, mit lehet tenni.
Valószínűleg nem látta meg, mert a közszolgálati tévében aznap inkább soha többé nem vált hírré, semmilyen formában, hogy a pápa Romániában járt.
A továbbiakban már csak görögországi magyar idegenvezetőket próbáltam rábírni arra, hogy emeljék kissé följebb a tekintetüket, s vegyék már észre, hogy hiába szokatlan a kupola alakú lezárás, mindegyiknek a tetején ott van a jól ismert kereszt. De kudarcot vallottam itt is: az idegenvezetők jó része továbbra is úgy kezdte a magyarázatait, hogy „és az ő vallásuk abban tér el a keresztény vallástól…”. Reménytelen. A magyar pszichébe mélyen be van égve, hogy a kereszténység egyenlő a katolicizmussal, de inkább a „katolikus egyházzal”, az összes többi „más”, vagyis „nem keresztény”. És ettől az Isten se tudja eltántorítani még a tudatosabbjait sem. Így aztán ha majd a nemzeti identitás erősítése érdekében beveszik a kereszténységet koronástul az alkotmány preambulumába, akkor az a köztudatban nagyjából ezt fogja jelenteni: győztek a katolikusok a reformátusokkal, evangélikusokkal, görögkeletiekkel, muszlimokkal, zsidókkal és persze az ateistákkal szemben. Nagy kérdés, hogy a kompromisszumos görög katolikusokat hová is tegyük ebben a rendszerben, de végül is mindegy: az egészben úgyis az egyetlen igazodási pont kiemelése a lényeg.
Egyébként a minap valaki rákérdezett huszonéveseknél, hogy mit gondolnak a preambulumról – mit mondjak, erősen megoszlottak a vélemények. Az egyik szerint ugyanis ez inkább a citerához áll közel, a másik szerint viszont ütős hangszer.
Nem baj, így, ha tudatlanságon és félreértéseken alapul is, de legalább vidám és művészi lesz az identitásunk: akár táncra is perdülhetünk tőle – már csak azt kell eldöntenünk, hogy pengetünk-e vagy ütjük.
(Lévai Júlia)
