A magyarság bölcsőjénél

Nem tudom, még mindig így van-e, adok rá esélyt, hogy igen: amikor egyetemre jártam, s később, amikor hosszú éveken át tanárjelölteket tanítottam, a magukra valamicskét is adó magyar szakos hallgatók erősen utálták a nyelvészeti tárgyakat (ennek ma súlyos ára van, amikor nyelvtant kell tanítaniuk), legfőképpen a nyelvtörténetet. Kínlódtak a fűrészporral behintett hangtani, alaktani és mondattani változások bemagolásával, fogalmuk sem volt, minek nekik ez az egész, és enyhe lesajnálással afféle évfolyambolondjának, legalábbis csodabogárnak tekintették a nyelvészetet kedvelő néhány hallgatót – eltekintve persze a nyelvészeti vizsgák előtti nyüszítési időszaktól, akkor igen jól jött a csodabogarak segítsége.

Nyilván volt ebben szerepe annak, hogy nem mindenki fogott ki jó tanárokat, egyébként is az ifjak általában az irodalom, és nem a nyelvészet miatt választják a magyar szakot. Mindenesetre sokat veszítettek: a nyelvtörténet nagyon összetett kutatási ág, ez a legszebb benne. A hangtörténetet nem bemagolni kell, hanem fölismerni kérlelhetetlen logikáját: a hangváltozások a beszédhangok fiziológiai meghatározottsága által fölállított szabályokat követik. Ahhoz, hogy föltárjuk egy nyelv történetét, a hangtani összefüggések megértésén kívül szükséges ismerni a nyelvi változást befolyásoló kognitív és társas működést, az emberi kultúrák egyetemes és egyedi sajátosságaival foglalkozó antropológiát, az egykori szokások rekonstruálásában illetékes történeti néprajzot, a régi írásbeliség megszólaltatásához nélkülözhetetlen filológiát is. Ez a sokszínűség már önmagában is élvezetessé teszi a nyomozómunkát: a nyelvtörténész (miként a művelődéstörténész és a történész is) másoknak észrevétlen apró nyomok, fennmaradt töredékek, információdarabkák, kikövetkeztetett összefüggések segítségével rekonstruálja a legvalószínűbb történetet.

De az igazi csemege csak ez után következik. Miután a nyelvészet speciális eszköztárával föltártuk a nyelv történetét, olyan forráshoz jutottunk, amely minden másnál biztosabban tájékoztat az írott források előtti korok emberének kultúrájáról, életéről, gondolkodásáról, történelméről. Ebben nincs egészen egyedül, hiszen a történelem íratlan forrásaként szolgálhat az adott nép szellemi és anyagi kultúrája, tárgyi emlékei, az egykori sírokban föllelhető maradványok is. A régészet jelentős szerepet vállal az írott források előtti idők történetének föltárásában, van azonban egy lényeges különbség a régészeti anyag és a nyelv között: a régészeti leletekből a szokások, hiedelmek, viselet, életmód sok viszonylata kiolvasható ugyan, de az nem, hogy a sírban nyugvó ember milyen nyelven beszélt. Másrészt a sírokból föltárható anyagi és szellemi kultúra elemei is gyorsan terjedtek, így sokszor nem tudunk hozzájuk etnikumot kötni. A nyelvtörténet viszont ilyenkor is segít: a nyelv mindig változik ugyan, de nem szakad meg a folytonossága, nincsenek – a nyelv funkciója miatt nem lehetnek – benne törésszerű, átmenet nélküli átalakulások.

Bizonyos szavak igen régi korok lenyomataként vannak jelen mai nyelvünkben. A magyarok és az iráni népek korai találkozásáról például nem tudnánk, ha nem következtethetnénk erre a magyar nyelv korai iráni kölcsönszavaiból; a nyelvtörténet világít rá arra is, hogy a magyar nyelvet beszélő törzsek mikor szakadhattak el az uráli, finnugor vagy obi-ugor nyelveket beszélő csoportoktól, mikor és hol találkoztak törökökkel, újabb iráni csoportokkal. Egy-egy szó jelentéstörténetének föltárása igazi kaland, mintha lámpával világítanánk meg az egykor volt élet egy-egy jelenetét. A szókincs rétegződése pedig a teljes magyar kultúrtörténetet föltárja: melyek azok a legalapvetőbb uráli és finnugor szavak, amelyeket soha nem cseréltek le a magyarul beszélők, s hogyan rakódtak erre rá az élet- és gondolkodásmód változásait követve újabb és újabb kölcsönszó-rétegek.

Ahhoz azonban, hogy forrásként használhassuk a nyelvet, megbízható etimológiákra, azaz egy-egy szó eredetének, történetének pontos földerítésére van szükség. Azt már láttuk, hogyan homályosítja el tisztánlátásunkat a családfa-metafora, amikor a nyelvek korai kapcsolatairól gondolkodunk. Tudjuk, a metaforáknak nagy szerepük van a sztereotípiák, előítéletek kialakulásában is, de nagyon igazságtalan dolog lenne kizárólag rosszat mondani róluk. Általában csak irodalomórán találkoztunk ezzel a kifejezéssel, noha a nyelv alapvető tartozéka: leghétköznapibb beszélgetéseink ugyanúgy hemzsegnek a metaforáktól, mint egy költemény, csak ezek a metaforák már megszokottak – sőt nélkülözhetetlenek, helyettesíthetetlenek. Metaforát használunk, ha azt mondjuk, székláb, hegygerinc vagy folyótorkolat, vagy amikor azt mondjuk, a madár énekel vagy a felhő eltakarja a napot – az ember mindegyik példában saját testét, illetve saját, szándékosságot feltételező viselkedését tekinti viszonyítási alapnak, ehhez hasonlít. Amikor ma kimondjuk a narancssárga, rózsaszín vagy ibolyakék szín nevét, már nemigen jut eszünkbe, hogy ezek a színek egy gyümölcs, illetve egy-egy virág jellegzetes színéről kapták a nevüket, de erőfeszítés nélkül ráismerünk, hogy így van. Ha azt mondjuk, napsárga, tengerkék vagy téglavörös, a kapcsolat még élő a színnév és a között, aminek a színéhez hasonlítunk. De ha azt mondjuk, vörös vagy veres, a nyelvészeken kívül nagyon kevesen érzik a kapcsolatot a vér vörös színe és a színnév között.


Mészöly Gedeon (1955 körül)
Wikipédia

Az etimológia éppen ezeket a megkövült metaforákat eleveníti meg. Nem véletlen, hogy néhány nagy nyelvtörténészünk – a kiváló szegedi professzor, Mészöly Gedeon (1880–1960), vagy a budapesti Pais Dezső (1886–1973) – szinte költői ihletettségű szótörténeti tanulmányokat írt. A fantázia elengedhetetlen a nyelvtörténethez is – mint minden tudományághoz, amely a töredékesen fennmaradt múlt rekonstruálásával foglalkozik –, de nem kontroll nélküli fantáziálást jelent, úgyhogy valóban jópofa és találó dolog a szavak által föltárt összefüggések kutatását „nyelvrégészetnek” nevezni, de a szükséges előképzettség nélkül csak annyira érvényesek a nyelvrégészkedés megállapításai, mint ha valaki a hátsókertben kiásott köcsögfülből világtörténelmi eseményekre következtet.

A „szófejtésnek”, ahogyan a szavak eredetének nyomozását régebben hívták, meglehetősen szigorú szabályai vannak. A hangsor minden egyes elemét a szabályos, ismert hangtörténeti változások mentén kell visszavezetni a régebbi állapotra, a jelentés sem változhat összevissza, csak meghatározott szabályszerűségek mentén. Például az f hangból soha, semmilyen nyelvben nem lesz r vagy k, a fa jelentésű szó nem lehet jelentésbeli összefüggésben a lúd-dal, hiába úszik mindkettő a vízen, és így tovább. Minden megszokott változási folyamattól való eltérést megalapozott érveléssel kell alátámasztani, és a magyarázatnak természetesen összhangban kell lennie a rendelkezésre álló történeti adatokkal.

Ha azt akarjuk vizsgálni, hogy egy nyelv mely más nyelvekkel „rokon” – tehát mely nyelvekkel mutatható ki a legkorábbi kapcsolata, vagy mely nyelvekkel közös az őse –, először el kell jutnunk a szókincs legrégebbi rétegéhez, ahhoz az alaphoz, amelyet már össze lehet vetni más nyelvek legrégebbi rétegeivel. Ha olyan nyelvekről van szó, amelyek föltételezhetően sok száz vagy akár több ezer évvel korábban álltak kapcsolatban egymással, és szinte pontos egyezésre bukkanunk, az eleve gyanús, hiszen a nyelvek folytonosan változnak, több ezer éve azonos alakok lényegében nem léteznek.

Tudnunk kell, hogy a hasonlóságot létrehozhatja a véletlen is – egy-egy nyelv átlagosan 25-35 beszédhangot használ, így aztán könnyen előfordul, hogy két nyelv hasonló hangzású és jelentésű szavainak semmi közük egymáshoz, például a magyar és az azonos jelentésű kínai szónak. Szintén nem szoktuk figyelembe venni, sem a közös származás, sem a kölcsönzés bizonyítékaként, a hangutánzó és hangulatfestő szavakat, hiszen ezek lényegükből adódóan hasonlíthatnak egymáshoz, anélkül, hogy a két nyelv valaha is érintkezett volna egymással. A magyar kakukk, német Kuckuck, az angol cuckoo, az olasz cuculo, a csuvas kukkuk – és hosszasan lehetne folytatni a sort – szavak mindegyik nyelvben kialakulhattak belső keletkezésű szóként, hiszen a madár hangját utánozzák. Szintén nem vesszük figyelembe a nyelvrokonság kutatásakor azokat a szavakat, amelyek valamilyen széles körben elterjedt kulturális termék neveként az általuk jelölt áruval együtt nagyon sok nyelvbe bekerültek. Klasszikusan étel- és fűszernevek, egykori és mai luxuscikkek, technikai újítások nevei tartoznak ide, régebbről többek között a bors, a gyöngy, a szappan, később a csokoládé, a kávé, manapság a mobil vagy a pizza – és számtalan más szó.

A „közös eredetű” szavakhoz sokkal inkább hasonlítanak a kölcsönszavak abból a szempontból, hogy minden hangváltozást mutatnak, amely az átvevő nyelvben az átvétel kora után lejátszódott, s ez szabályos hangmegfeleléseket hoz létre az átadó és átvevő nyelv között. Ma gy hanggal kezdődik minden olyan eredetileg dzs-vel kezdődő, török eredetű szó, amely a honfoglalás előtt került a magyarba, mert természetesen ezekben a szavakban is érvényesült az ómagyar kori (tehát honfoglalás utáni) dzs- > gy- hangváltozás. A hódoltságkor alatt már és még nem volt dzs a magyarban, ezért az oszmán kölcsönszavak dzs hangját a hozzá legközelebb eső hanggal, a zs-vel helyettesítve illesztették a magyarba (nem tudatosan persze, hanem annak „hallották”, ahogyan ma sokan sz-nek vagy t-nek hallják és ejtik az angol th-val jelölt hangot – Margaret Thatcher nevét hol Tecsör-nek, hol Szecsör-nek ejtették a magyar médiában), így lett a török dzseb-ből zseb. De nem „gyeb”, és nem is „dzseb”.

Mindezeket leválasztva még mindig jó sok szavunk marad, amellyel jelenkori tudásunk szerint egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, mert javasolt származtatásaik igazolhatatlanok – ezeket, jobb híján, ismeretlen eredetűnek szokás minősíteni. Marad viszont egy másik csoport, a legalapvetőbb fogalmak – testrészek, az egykori élőhely tárgyai, növényei, állatai, cselekvések, a természeti környezet neve –, amely valószínűleg az adott nyelv legkorábbi rétege, hiszen ezeket a szavakat a legrégibb időktől használniuk kellett az embercsoportoknak. Ezt a szócsoportot nevezik alapszókincsnek, és ez az, amelyet más nyelvek hasonlóképpen alapszókincsnek tekinthető elemeivel össze lehet vetni, ha az adott nyelvek gyanúnk szerint közös alapnyelvre mennek vissza. Vannak olyan szavaink, amelyek eredetét – akár alapnyelvi, akár későbbi kölcsönzés – nagy biztonsággal azonosítani tudjuk, vannak, amelyeknek nem ismeretlen ugyan az eredete, de bizonytalan, abban az értelemben, hogy a javasolt etimológiával kapcsolatban maradtak megválaszolatlan kérdések, akár jelentéstani, akár hangtani jellegűek, s vannak szavak, amelyeknek több etimológiájuk is van, és azonos vagy akár eltérő valószínűséggel, de mind lehetséges.

Az alapszókincshez sorolt szavak a rokon nyelvekben természetesen nem egyeznek meg hangról hangra, és lehet eltérés a jelentésükben is. A hangalakbeli eltéréseknek szabályosaknak kell lenniük abban az értelemben, hogy ha például azt tapasztaljuk, a magyarban ma f- hanggal kezdődik egy szó, amelynek őse a föltételezések szerint egykoron p-vel kezdődött, akkor a többi alapnyelvi p-vel kezdődő szónak is f-fel kell kezdődnie a mai magyarban. Ha az alapnyelvi k-val kezdődő szavak hol k-val, hol h-val kezdődnek a mai magyarban, arra magyarázatot kell tudnunk adni. Tudunk is, a szabály az, hogy a mély hangrendű szavakban a szó kezdetén álló egykori k- h-vá változott, a magas hangrendű szavakban viszont k- maradt. Ez a szabályosság viszont minden esetben érvényesül, és nem lehet a szókezdő k-ból az összehasonlítást végző kénye-kedve szerint s-, p-, gy- vagy más hang.

De a jelentésbeli eltéréseket szintén meg kell tudnunk magyarázni. Például nehéz lenne érvelni amellett, hogy a török var (’van’ – létige) és a magyar vár szó összefügg, mondjuk olyan alapon, hogy a vitézek a várakban vártak, azaz a várakban voltak, vagyis ha a vitéz a várban vár, akkor valójában a várban van – ilyen szóbűvészkedésekkel gyakran szórakoztattuk magunkat pihenésképpen a valódi etimológiák készítése közben (ami igen fáradságos munka), de a laikus nyelvészkedésben valóban egészen hétköznapi ez a fajta érvelésmód. Ugyanakkor nyilvánvaló az összefüggés a magyar vaj és a finnugor nyelvek hasonló (voi), ’zsiradék’ jelentésű szavának eltérő jelentése között: a magyarban az eredeti jelentés leszűkült, és ma csak egy speciális zsiradékfajtára vonatkozik.

Végül: a nyelvtani rendszerben is ki kell tudnunk mutatni olyan elemeket, amelyek funkciója azonos vagy nagyon hasonló, és az imént bemutatott hangtani szabályosságok szerint visszavezethetők egy régi közös alakra – a magyarban ilyen többek között a felszólító és a feltételes mód jele, a középfok -b-je, de ilyenek személyes névmásaink és a határozóragok egy része is, például az ún. „külső helyhatározórag”-ként használt -n (valami-n, hajó-n, stb.). Az uráli nyelvek mondattani tulajdonságaiban nagyon sok a hasonlóság. Ilyen például, hogy a jelzőt és a jelzett szót nem egyeztetjük (piros autók és nem pirosak autók); hogy a számnevek után egyes és nem többes számot használunk, a páros testrészeket egyetlen egésznek tekintjük, ezért különbséget tudunk tenni az „egyszemű” és a „félszemű” közt; hogy az alárendelő szerkezeteket régebben nem kötőszóval (a könyv, amiről beszéltem) hanem ragozott igenevekkel (a mondottam könyv) hoztuk létre. A mondattani sajátosságok azonban nagyon erősen kötődnek az adott nyelv típusához, a mi esetünkben ahhoz, hogy az uráli nyelvek mindegyike toldalékoló – a szintén toldalékoló török nyelvekre ugyanígy jellemző valamennyi itt fölsorolt mondattani sajátosság.

E kritériumok alapos vizsgálata után ma már egyetlen tudományos iskola sem vonja kétségbe, sem itthon, sem bárhol a világon, hogy a magyar a legtöbb hasonlóságot az obi-ugornak nevezett nyelvekkel mutatja, kevesebbet a finnugornak nevezettekkel, még kevesebbet a szamojéd nyelvekkel. De valamennyi csoporttal jóval több hasonlóságot mutat a föntebbi föltételek szerint, mint bármely más nyelvvel. Ennek megfelelően a magyar nyelv legrégebbi, még rekonstruálható előzményét uráli alapnyelvnek hívják, ez i.e. 4000 előtt két nagy csoportra bomlott, a finnugorra és a szamojédra. A magyar előzménye ezek közül a finnugor alapnyelv volt, ettől i.e. 3000 táján vált el a magyar elődjét is jelentő ugor alapnyelv, s ebből i.e. 1000 és 500 között jött létre az a nyelv, amelyet már magyarnak nevezhetünk.


 Mordvinföld az Orosz Föderáció térképén – Wikipédia

Az uráli nyelvek közül ma a legtöbben a magyart beszélik, utána a finn, a mordvin és az észt következik, öt, illetve körülbelül egy-egy millió beszélővel (a mordvinok azonban két különböző népnek, erzának, illetve moksának tartják magukat). Öt és hétszáz ezer között van a komi, az udmurt és a mari beszélőinek a száma, a kisebb balti finn nyelveket (vót, lív, karjalai, izsór, vepsze) összesen beszélik úgy százötven ezren, a különböző számi (lapp) nyelveket nyolcvan-, a szamojéd nyelveket összesen mintegy negyvenezren. Az obi-ugor nyelvek a legkisebbek, a „nagyobbik” hantit alig huszonkét ezer ember beszéli még, a magyarhoz közelebb álló manysinak már tízezer beszélője sincs. Számos uráli nyelv, elsősorban a szibériai szamojéd nyelvek közül, mára kihalt, egykori beszélői nyelvet cseréltek, utódaik ma török, mandzsu-tunguz, esetleg valamilyen paleoszibériai nyelvet beszélnek. Jelentősen csökken az uráli nyelvek beszélőinek a száma a hosszú ideje tartó eloroszosodás miatt is.

Hogyan és hol élhettek azok az emberek, akik a magyar nyelv előzményeit beszélték? A válaszhoz leginkább a fennmaradt szókincs segítségével juthatunk közelebb. Ismerve a családfa-metafora agresszivitását, s hogy hajlamosak vagyunk a nyelv és nép történetét azonosnak tekinteni, fontos újra tudatosítanunk magunkban: nem a mai magyar etnikum elődeinek kultúrájáról, hanem a magyar nyelv előzményeit beszélő népcsoportok kultúrájáról van szó.

Vegyük számba először a forrásként használható szókészletet. A mai magyar nyelvben körülbelül 700-800 az uráli, finnugor vagy ugor eredetű szótövek száma – azért hozzávetőleges a mennyiség, mert egyes etimológiák esetében az uralisták eltérő állásponton vannak. Ez igen kevésnek tűnhet. Ne felejtsük azonban el, hogy ez csak azoknak a szavaknak a száma, amelyek a magyarban is fennmaradtak. Figyelembe véve a finn-permi és a volgai finn nyelvekből rekonstruálható finnugor és uráli alapnyelvi szavak számát is, ez 500-600 szóval több. Az egykori szókincs minden bizonnyal nagyobb volt a kettő összegénél is, hiszen a rekonstruált alapnyelv természetesen csak azokat a szókincsbeli és nyelvtani elemeket tartalmazhatja, amelyek az uráli nyelvek legalább egy részében ma is kimutathatók. Márpedig a szókincsben az egykori szókészletből csak az maradt meg, ami valóban a legalapvetőbb fogalmakat jelölte, s nyilván igen sok a számunkra már megismerhetetlen szó, hiszen az újkőkor óta meglehetősen sok kultúraváltás történt a magyar nyelvet beszélő csoportok életében. De éppen mert a legfontosabb fogalmak összessége tartozik ebbe a 700-800 szóból álló halmazba, továbbképezve terjedelmes szóbokrokat hoznak létre, valamint rengeteg összetett szó elemeként is megjelennek. Így a 700-800-as készlet megsokszorozódik, hétköznapi beszélgetéseinkben nagyon magas az uráli, illetve finnugor tőből származó szavak aránya.

Mit árulnak el ezek a szavak az egykori életmódról? Hiába volt a rekonstruált uráli, illetve finnugor alapnyelv között úgy két évezrednyi időtávolság, a két alapnyelv és a bennük tükröződő kultúrák igazából nagyon nehezen választhatók szét, nagyrészt egyébként valószínűleg azért, mert ez a kétezer év – legalábbis a mából visszatekintve – sokkal kisebb változásokkal járt az életmódban, mint a legutóbbi kétezer év. Sem az uráli, sem a finnugor alapnyelvben nincs nyoma annak, hogy szervezett földművelést folytattak volna azok, akik e nyelveket beszélték, életükben jelentős szerepet játszott viszont a halászat – persze a vadászat és az erdei termények begyűjtése mellett. Amikor a „halzsírtagadók” a sokkal csillogóbbnak tűnő harcos nomád léttel összevetve lenézik ennek az időszaknak a kultúráját, akkor nemcsak anakronisztikusan járnak el, hiszen az újkőkori ember civilizációját vetik össze a vaskor és a középkor kultúráival, de azt sem tudják, hogy a szervezett halászat a vízpartokon a saját korukban igen fejlettnek tekinthető kultúrákat hozott létre.

Az uráli vagy finnugor alapszókincsből öröklődött, tehát legvénebb – 6000-8000 éves – szavaink közé tartoznak olyan szavak, amelyek testrész- és rokonságnevek: pl. fej, fül, szem, száj, áll, fog, nyelv, vér, szív, máj, epe, lép, bél, bőr, kéz, láb; fiú, nő, férfi, ember, ős, öcs, meny, vő, had ’nagycsalád, nemzetség’. Az alapvető cselekvések megnevezése: pl. él, hal, eszik, iszik, megy, áll, halad, fut, ad, alszik, néz, lát, vesz, tesz, tud, dob, lő, fúr, ró, szúr, vés, fen, lakik, köt, varr, fon. A természeti környezetre vonatkoznak például: ég, menny, világ, villám, nap, hold, csillag, víz, jég, fagy, fa, vadon, kő, felhő ~ felleg, ősz, tél, tavasz, tó, láp, jó ’folyó’, hab ’hullám’ jelentésben, hegy. Állatok, növények neve: például lúd, daru, fecske, fogoly, egér, nyuszt, nyúl, sün, ravasz ’róka’, kígyó, hal, keszeg, fészek, méh, szil, fenyő, nyír, fagyal, meggy ’bogyó’, kéreg, ág, vessző, gyökér, tő. Eszközök neve: például ház ’kunyhó, lakhely’, ágy ’fekhely’, ajtó, küszöb, kés, fúró, nyél, fazék, nyíl, íj, ín, ideg, háló, fal ’halak elrekesztésére szolgáló vesszőfonadék’, szíj, csomó, vaj ’zsiradék’, háj, faggyú, méz. A hiedelemvilággal, kultúrával kapcsolatos kifejezések, illetve melléknevek: pl. lélek, íz ’lélek’ jelentésben, ének, új, ó ~ agg, vén, kemény, lágy ’langyos’, keserű, vékony, sovány.

Az uráli, illetve finnugor alapnyelvet beszélő csoportok sem elszigetelten éltek: érintkeztek más nyelvek őseinek beszélőivel. Nagyon korai kapcsolatokat tár föl például az a 20-25 szó, amely az indoirániból (az indoeurópai nyelvek egyik ága) került az uráliba, illetve a finnugorba (ezeket a magyarban az alapnyelvből származó örökségként szokás számontartani): ide tartozik például a ház, név, víz, mos, tesz, visz, vezet, ín, szaru ~ szarv, méh, méz, ár (ára valaminek). Szintén korai, de egyelőre tisztázatlan kapcsolatokat mutat az uráli és a mandzsu-tunguz nyelvek között néhány közös eredetűnek látszó szó – ez esetben azonban nemcsak a kölcsönzés háttere, hanem még iránya is bizonytalan: emse ’nőstény’, máj, fa, egér, nyuszt, nyíl, tetű, daru, úszik.

Az ugor korból is ismerünk hasonló jelentéskörökbe sorolható szavakat – ezek a többi finnugor nyelvből nem mutathatók ki, tehát vagy a magyar nyelv előzményének fiatalabb, ugor rétegébe sorolhatók, vagy csak azokban a finnugor nyelvváltozatokban voltak korábban ismertek, amelyekből később az ugor nyelvek csoportja kialakult: haj, torok, rokon (eredetileg: ’közel’), sötét, tűz, domb, héj, rügy, levél, fű, szül, jön, ül, jut, les, nevet, fekete, meleg, lassú, mély, nyers, jó. Ezeknél fontosabb azonban, mert életmódváltásra utal, hogy az ugorban megvannak a lótenyésztés – nem a nomád lovas élet, hanem csak a lótartás – alapkifejezései: ló, nyereg, fék, illetve az a sajátos szerkezet, amellyel a ló életkorát jelölték: másodfű, harmadfű stb. A lótartás talán iráni hatásra terjedhetett el az ugor nyelvet beszélő csoportoknál.

A magyar és az obi-ugor nyelvek az ugor kor egészében, i.e. 3000 és i.e. 1000/500 között, csak laza kapcsolatban, inkább egymás közelségében, mint szoros együttélésben élhettek, ezzel magyarázzák, hogy a finnugor korból maradt nyelvi elemek számához képest elég kevés kifejezetten ugor sajátosság van. Az ugor korban is voltak érintkezések más nyelvek beszélőivel is, a lótartás szavait az irániból és a törökből is próbálták már magyarázni, a törökből egyéb szavak átvételét is föltételezték, a kép erről a korról azonban igen homályos.

Azt, hogy hol éltek az uráli, finnugor, illetve ugor alapnyelvet beszélő csoportok, sokáig szintén elsősorban a szókincs segítségével próbálták meghatározni. A klasszikus, nyelvészeti paleontológiának nevezett módszer igen szellemes: lényege az volt, hogy az alapnyelvben meglévő növények és állatok egykori elterjedési területének meghatározásával próbálták lokalizálni azt a területet, ahol az alapnyelv beszélői élhettek. Alapvetően ezen az elven nyugszik, csak modernebb módszereket hív segítségül a pollenanalízissel történő területmeghatározás: ebben az esetben az alapnyelvben nevesített fák földbe került virágporának elterjedése adta a támpontot az „őshaza” meghatározásához. (Elkalandozás nélkül, csak egy mondattal szeretném fölhívni a kedves, ámde gyanútlan olvasó figyelmét arra, hogy az „őshaza” legalább olyan veszélyes szerzet, mint a „családfa”, bánjunk vele óvatosan – jobb, ha egykori élőhelyet mondunk, a mai haza szó érzelmi kötöttségeitől mentesítve mondandónkat.)


Hajdú Péter - lib.pte.hu

Ezeknek a módszereknek az alkalmazásával dolgozta ki Hajdú Péter (1923–2002) azt az őshaza-elméletet, amely igen sokáig a legelfogadottabb volt. Eszerint az uráli alapnyelvet beszélők az Urál szibériai oldalán, az Ob folyó és az Urál-hegység közötti területen éltek. László Gyula (1910–1998) régész a pollenanalízis és a régészeti leletek alapján úgy vélte, hogy az uráli alapnyelvet beszélő népesség elég széles területen élt a Baltikum és az Oka folyó keleti partjai között, a fenyő- és lomboserdők határán.

A bizonytalanság mindkét elmélettel kapcsolatban nyelvi természetű: az állat- és növénynevek igen változékony jelentésűek, nagyon gyakori, hogy egy növény vagy állat nevét egy másik hasonlóra viszik át, főleg amikor más területre költöznek. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a mai szót pontosan ugyanarra, s nem csak egy arra hasonlító növény- vagy állatfajra alkalmazzák, mint hat-nyolcezer évvel ezelőtt. Mindezzel együtt a tájékozódást továbbra is segíti ez a módszer: ha egy alapnyelvben többféle fenyőfajta és a lombos fák neve is megtalálható, akkor a nyelv beszélői nem élhettek füves pusztaságon; ha megvan a méh és a méz neve is, akkor nem élhettek a tundrán sem, hiszen ott nem élnek mézelő méhek. Az erdei állatokra vonatkozó szavak szintén a fenyő- és lomboserdő határának övezetére, a sok halászattal kapcsolatos kifejezés a vízpartok kedvelésére utal. A legutóbbi jégkorszak utáni fölmelegedés után sok népcsoport követte a jéghatár észak felé húzódását, általános vélekedés szerint közéjük tartoztak az uráli alapnyelvet beszélő csoportok is – kérdés viszont, hogy a Brit-szigetektől Szibériáig elterülő eurázsiai vidéken ez mégis hol történt.


Kalevi Wiik – finnica.fi

A Brit-szigeteket, bár valóban született ilyen elmélet is az 1990-es években, azonnal el is felejthetjük. A fonetikával foglalkozó finn Kalevi Wiik sokat bírált nézete szerint i.e. 9000-8000 körül Európa déli, földműves népcsoportjai északabbra húzódtak, az északabbra élő vadászcsoportok viszont délebbre. Ez utóbbiak, akik uráli nyelvet beszéltek volna, átvették a déli földművesek nyelvét, de megváltoztatott kiejtéssel, megőrizve egykori anyanyelvük némely sajátosságát (ez az a bizonyos szubsztrátumhatás), ebből született volna a germán nyelvek őse. Az északabbra húzódó csoportok is nyelvet cseréltek, ők is „hibásan” beszélték új anyanyelvüket, ez lenne a finn alapja. Wiik elmélete óriási médianépszerűségre tett szert, nem csoda, hiszen a finneket Európa ősnépévé teszi, de a siker szakmai körökre nem terjed ki, ami szintén nem csoda, mert az elmélet ezer sebből vérzik. (Minthogy Wiik teóriája igencsak fölborzolta a kedélyeket, magyarul is számos kötetben, tanulmányban olvashatunk róla kimerítő bírálatot.)

Az uráli alapnyelvet beszélők élőhelyét illetően szolidabb módosítási javaslatok is születtek az utóbbi évtizedekben, ezek szintén inkább az i.e. 6000 előtti időkre vonatkoznak, tehát valójában nem is az uráli alapnyelvre, hanem kialakulására, előzményeire. Az uralisztika művelői kérlelhetetlen bírálatban részesítik ezeket a teóriákat, részben jogosan, mert nyelvészeti alapvetésük sokszor képtelenség, részben viszont talán kissé türelmetlenül, hiszen amennyiben az új elméletek más időszakot, az uráli korként ismert korszakot megelőző időket érintik, úgy az uráli alapnyelvről fölépített tudás csak mértékkel alkalmazható ellenérvként. Igaz, az uráli alapnyelvet megelőző időkbe egyelőre semmilyen forrás segítségével nem tudunk biztonságos úton visszamenni, lényegében minden csak találgatás.

Az új elméletek megfogalmazóit időnként azzal vádolják, hogy nézeteik nem mentesek az aktuálpolitikai áthallásoktól – ilyennek vélik például az észtek „őseurópaiságának” bizonygatását az Észtország uniós csatlakozását megelőző években. De a nyelvszövetség-elméletek kidolgozói között nemcsak más nyelvészeti területek vagy nagy médiafigyelemre vágyó kutatók vannak (ez szintén gyakori vád a kritikákban), hanem az uralisztika egyik nagytekintélyű alakja, az uráli etimológiai szótár főszerkesztője, Rédei Károly (1932–2008) is. Rédei szerint az uráli alapnyelv több más nyelv szoros együttéléséből, szövetségéből alakult ki jóval i.e. 6000 előtt – más, ma azonosítható, rekonstruálható ősnyelvekhez hasonlóan –, s beszélőik antropológiai értelemben is kezdettől kevertek voltak. A mi szempontunkból a leglényegesebb, hogy egyik elmélet sem tagadja az uráli alapnyelv létét. Az, hogy ennek „genetikus” előzménye kétezerrel évvel korábban, a jégkorszakot követő időkben is létezett már, vagy különféle nyelvek kölcsönhatásából nyelvszövetségként alakult ki, tökéletesen mindegy, hiszen a magyar nyelv legkorábbi elemeinek történetét mindenképpen csak az uráli alapnyelvig lehet visszakövetni. Korábbi időkre nem, akár volt ős-ős-uráli nyelv, akár i.e. 6000 előtt jött létre az uráli alapnyelv más idiómákból.

A szakma mind ez idáig a ma forgalomban lévő, hagyományos alapokon nyugvó elméletek között sem hozott létre konszenzust – a többségük szerint az uráli alapnyelvet beszélők nagy területen éltek, valahol Kelet-Európában. Az ősiráni kölcsönzések mindenesetre keletre mutatnak, még inkább a lehetséges mandzsu-tunguz kapcsolatok, de ez utóbbiakból túlzott következtetéseket nem érdemes levonni. A magyar nyelv előzményét beszélő csoportok az uráli nyelvterület keleti sávjának déli peremén élhettek, már i.e. 3000-től, amikor az intenzív kapcsolat meg is szűnt a többi finnugor elődnyelvet beszélő csoporttal. Az ugor alapnyelvet beszélők élőhelyének hagyományosan az Uráltól nyugatra eső területet, a Volga és a Káma összefolyásának vidékét szokták megjelölni – innen vándoroltak volna keletre az obi-ugor elődnyelveket beszélők, s húzódtak fokozatosan délre, dél-nyugatra a korai ősmagyart beszélő csoportok.


Julianus útja – Wikimedia

Az ugor szállásterület lokalizációját azonban jelentős mértékben befolyásolta, hogy Julianus híradásának megfelelően az említett, Magna Hungariának nevezett területről, ebből az „őshazából” kellett útnak indítani a magyarul beszélő törzseket. Az ottmaradáson kívül van azonban más magyarázat is arra, hogyan kerültek magyarul beszélő csoportok a Káma környékére, éppen ezért újabban fölmerült, hogy az obi-ugort beszélők elődeivel csak laza kapcsolatban lévő korai ősmagyart beszélők ennél délebbi vidékről, az Urál déli vonulataitól, az erdő és a füves puszta határáról kerültek – sodródtak, vonultak, haladtak? – egyre dél-nyugatibb részekre.

Innentől kezdve a magyarul beszélő nép történetét borító sűrű homály először csak lassan, majd egyre inkább oszlani kezd, a 6–7. századtól pedig egyre nagyobb felbontású képekben látjuk majd ezt a történetet, elsősorban a magyar nyelvbe került török szódömpingnek köszönhetően. A steppe, ahová a magyar csoportok keveredtek, ekkorra már török tenger.


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!