A magyarok és az idegen nyelvek
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. augusztus 17. kedd, 02:52
Valamikor 1964 tavaszán lehetett, hogy találkoztam Szalai Sándor szociológussal. Szalait a Szakasits Árpád és társai elleni büntetőeljárásban 1950-ben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték, 1955-ben szabadult. 1956 júniusában rehabilitálták, de aki ismerte őt személyesen, egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy mindennek ellenére az 1956. októberi forradalom idején a budapesti egyetemi forradalmi bizottság és az MTA Ideiglenes Nemzeti Bizottságának tagja lett. Ezúttal megúszta a börtönt, mindössze fegyelmi eljárást indítottak ellene, elveszítette az állását és megszüntették az általa alapított szociológiai tanszéket. Az 1964-65-ös tanév második félévében aztán sikerült neki, valóban az elsők között, félévet eltölteni az amerikai Massachusetts Institute of Technologyban, vendégprofesszorként. Onnan látogatott el Kanadába, pontosabban az ottawai Carleton Universityre, ahol bemutattak bennünket egymásnak. Ő pedig, amikor megtudta, hogy a nyár folyamán Magyarországon töltök majd három hetet, meghívott hozzájuk látogatóba.
A találkozás megtörtént. Vacsorameghívás Szalaiékhoz. Felejthetetlen estét töltöttem náluk. Szalai végtelenül jó humorú ember volt. Imádott beszélni. Ignotus Pál börtönnaplójában* lehet olvasni, hogy egy apró kis cellába négy embert zsúfoltak össze. Ignotust, Horváth Zoltánt, Pálóczi-Horváth Györgyöt és Szalait. Persze idővel egymás idegeire mentek, és a végén Ignotus szilenciumot rendelt el naponta legalább két órára, különösen Szalai miatt, akiből ömlött a szó.
Szalai tele volt érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, és úgy látszott, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy talán poloskákat szereltek fel a lakásába. A vacsora során ki is jelentette a Kádár-rezsimről, hogy az bizony „patthelyzetben” van. Illetve „impasse”-ról beszélt, ami patthelyzetet, zsákutcát jelent angolul.
Miért beszéltünk angolul? Szalaiéknak két tinédzser lányuk volt. Megkérdeztem, hogy tudnak-e angolul. Naná, mondta Szalai, váltsunk angolra. Meglepődve konstatáltam, hogy lányok folyékonyan beszélték a nyelvet. Persze csodálkozásomnak hangot is adtam, és megdicsértem őket. És erre jött egy klasszikus Szalai: „Egy közép-európai zsidó, aki nem tud idegen nyelveket? Na, ne vicceljen, Éva!” Mint később megtudtam, Szalai megjárta a bori munkatábort és Radnóti Miklós Szalaira bízta verseinek megőrzését. Azt is csak később tudtam meg, hogy Szalai 18 éves korában, 1930-ban Németországban kezdte egyetemi tanulmányait, de 1933-ban, nyilvánvaló okokból, Svájcba költözött, és 1934-ben a zürichi egyetemen végzett.
És most hadd kanyarodjak vissza menekült hónapjaimra Ausztriában. Majdnem senki sem tudott semmiféle idegen nyelven közülünk. Mint a birkákat, lehetett bennünket terelni jobbra-balra. Az a nagyon kevés ember, aki tudott németül vagy angolul, hihetetlen előnyben volt velünk szemben. Majdnem mindegyiküknek sikerült állást találnia, hiszen tolmácsokra óriási szükség volt. Mondanom sem kell, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy kinek mi volt a vallása, mielőtt „flüchtling”-ek lettünk Ausztriában, de ott aztán megtanultunk. Ugyanis, ha például el kellett jutnunk Villachból Bécsbe, akkor az útiköltségre pénzt kellett szerezni, és a pénzt az egyházak osztogatták. Tehát ott álltunk 10-12-en, egyiknek a reformátusokhoz, a másiknak a katolikusokhoz, a harmadiknak a zsidókhoz kellett mennie pénzért. Persze nem minden magyar zsidó fiatal tudott nyelveket, de mondjuk úgy, hogy arányukban többen, mint a nem zsidók. Persze két-három év múlva már angol-nyelvű közegben ez az előny már nem volt előny. Sőt! Azok, akik egy szót sem tudtak angolul, legalább jobb kiejtéssel tanulták meg a nyelvet, mint azok, akik Magyarországon jártak magántanárokhoz.
De hadd térjek vissza 1965-re. Letelt a három hetes magyarországi kirándulásom, és bevallom megkönnyebbülten hagytam el az országot, ami akkoriban nagyon szomorú hely volt. Lerobbant, piszkos, szegény és természetesen teljesen elzárva a világtól. Semmilyen külföldi lapot nem lehetett vásárolni az újságárusoknál, így aztán hihetetlen boldogság vett rajtam erőt, amikor a holland stewardess megkérdezte, melyik újságot szeretném olvasni, majd felsorolt legalább ötöt vagy hatot. Három hét után végre szabadnak éreztem magam.
A KLM gép, amivel utaztam, megállt Bécsben, hogy újabb utasokat vegyen fel. A leszálláskor a kapitány bejelentette három nyelven (angol, német, holland), hogy valami probléma van a géppel, le kell szállnunk. Otthagyhatjuk a csomagjainkat, de ki kell üríteni a gépet. Megállt a gép a kifutópályán, és én voltam az egyedüli, aki felállt, és indulni készült. Kiderült, hogy útitársaim mind magyarok voltak, akik egy kukkot nem értettek a bejelentésből. Én lettem a tolmács. Felálltam, és elmondtam nekik, hogy most pedig le kell szállnunk a gépről, és félóra múlva majd visszajöhetünk. Kezdtek felkászálódni. Na, ettől kezdve nekem kellett a schwechati repülőtéren tolmácsolnom. Kis pénzecskéjükből csokoládét és narancsot, más apróságokat akartak vásárolni. A helyzet megismétlődött Amszterdamban. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltak azok, akik valószínűleg első külföldi útjuk alkalmával, teljesen elvágva a világtól, néma és süket gyerekként élték át ezt a számukra valószínűleg nagyon fontos eseményt.
Na jó, mondhatjuk, az akkor volt. Mára már más a helyzet, de még mindig nagyon rosszak a statisztikáink. Már sokféle magyarázatot hallottam erre. Az egyik, hogy a magyar nem indoeurópai nyelv, ezért magyarok nehezebben tanulnak nyelveket. Ha ez igaz lenne, akkor, gondolom, a finneknek is komoly problémáik lennének a német vagy az angol nyelvvel, de ez nincs így. Sőt! A finnek 77 százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet. Az európai átlag 44 százalék. Tehát ez humbug. Ami pedig a finn nyelvtanulást illeti, saját tapasztalatomból tudom, hogy egy magyarnak finnül tanulni egy kicsit sem könnyebb, mint németül vagy franciául. Sőt!
Ha az ember erről a témáról beszélget magyarokkal, akkor azonnal az hallja, hogy óriási a különbség a fiatalabb és az idősebb generáció között. Igen, persze, az idősebbek, de bezzeg a fiatalok! És akkor jön a hideg zuhany: kiderül, hogy az egyetemisták több mint 25 százaléka nem kap diplomát, mert nem sikerült nekik letenni a kötelező nyelvvizsgát. Ez már maga is ijesztő, de azt hiszem, ami még ennél is elborzasztóbb, hogy valamilyen szülői szervezet, amely „védeni” kívánja a csemetéket, egészen az Alkotmánybíróságig akar elmenni annak érdekében, hogy megtiltsák az egyetemeknek a kötelező nyelvvizsgát. Ez felháborító. Nem tudok mást mondani. Nem akarom ijesztgetni a magyar társadalmat, de ha ez a hozzáállás nem változik meg, akkor az ország óriási bajban lesz.
És most hadd térjek ki egy kicsit Írországra, mivel Szegedi Csanád róluk beszélt, amikor a rovásírásról szónokolt. Azt találta mondani, hogy a szegény írekre az elnyomó angolok ráerőszakolták az angolt, így megfosztották őket anyanyelvüktől. Így igaz! De érdekes módon nyelvüket ugyan elveszítették, de ír identitásukat nem. És milyen jó, hogy elveszítették nyelvüket, mert nemigen hiszem, hogy Írország olyan óriási fejlődésen ment volna át a globalizált világban, mint amin átment az utóbbi húsz évben. Ugyanis az, hogy Írország 6 millió angol nyelvű lakosának nem voltak problémái az angol nyelvvel, sőt, anyanyelvükként beszélik, óriási előnyt jelentett. Képzeljük el, mi lett volna az ír gazdasággal – ahova óriási külföldi, leginkább amerikai tőke vándorolt, épp azért, mert a lakosság tanult és angol nyelvű volt –, ha az ír fiatalok ahelyett, hogy azt mondanák, „I live in Ireland”, azzal állnának elő, hogy „Tá mé i mo chónaí i nÉrinn”.
James Joyce – Dublin – ukstudentlife.com
De felhozhatjuk India példáját is. Az indiaiak ugyan fellázadtak az angol gyarmatosítók ellen, de nyelvüket bizony nem dobták ki az ablakon. A hindi mellett az angol a másik hivatalos nyelv Indiában. Kétszáz millióan beszélik, és indiai felsőoktatás, amelyről nagyszerű dolgokat lehet hallani, különösen informatika és matematikai terén, angol nyelvű.
Sajnos Magyarországon évszázados tradíciója van a „nyelvi” ellenállásnak. Példák garmadát idézhetjük, II. Józseftől azokig, akik minden erejükkel azon voltak, hogy a k. und. k. hadsereg vezényleti nyelve ne a német legyen. Pedig, ha belegondolunk, azoknak a magyar parasztfiúknak, akik a közös hadseregben szolgálták le a katonaéveiket, valamennyire sikerült megtanulniuk németül. Nemcsak a vezényleti nyelv miatt, hanem azért is, mert csak ezen a nyelven tudtak érintkezni szlovák, horvát, román katonatársaikkal.
Egyáltalán nem csodálkoznék, ha a magyarok idegenkedése és nyelvi képességének hiánya mögött történelmi és pszichológiai okok állnának. Ideje megváltoztatni ezt a beidegződést. Az állandó utalások a reformkorszakra a mai globális világban nem adnak az ország népének iránytűt. Mint az ír példából tudjuk, a nemzet nem feltétlenül a nyelvében él. Különösen akkor nem, ha annak az embernek, aki az idézett mondtot mondta, német volt az anyanyelve. Mire ment volna Széchenyi István, ha csak magyarul tudott volna?
* Paul Ignotus, Political Prisoner, London, 1959.
