A külföldi média a magyar „forradalomról”
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. augusztus 19. csütörtök, 03:47
Az utóbbi két hónapban a külföldi média leginkább a magyar gazdaság helyzetével volt elfoglalva. Naponta jelentek meg cikkek Kósa Lajos és Szijjártó Péter szerencsétlen kijelentéseiről, majd később a magyar kormány és az IMF tárgyalásainak megszakadását taglalták a külföldi lapok. A cikkek ezzel a témával kapcsolatban általában a magyar kormány viselkedését, felkészületlenségét hangsúlyozták, és az Orbán-kormányt kárhoztatták a tárgyalások megszakításáért. Úgy gondolták, hogy a Matolcsy György-Orbán Viktor páros rossz taktikát folytat, aminek negatív következményei lesznek a következő években.
A külföldi vélemények között mindössze két cikk volt, amely üdvözölte az Orbán-kormány magatartását. Az első cikket Adam LeBor írta a Timesban, ami ugyancsak elérhető a politics.hu-n, majd Mark Weisbrot közölt néhány nappal később egy hasonló jellegű véleményt a Guardianban. Mindketten óriási örömmel üdvözölték Orbán Viktor szembeszegülését a gonosz, országokat kizsákmányoló, embereket megnyomorító IMF-fel. Mondanom sem kell, hogy a magyar jobboldali sajtó üdvrivalgással fogadta a jó hírt. Úgy látszik, mégis vannak a világon olyan újságírók, elemző közgazdászok, akik Orbán Viktornak adnak igazat. Azt persze elfelejtettek megemlíteni, hogy ezek a cikkek szélsőbalról jöttek. Itt különösen Mark Weisbrotról szeretnék szólni, ugyanis ő nem egyszerű újságíró, hanem gazdasági elemző, egyik alapítója egy gazdasági kutatóintézetnek, a Center for Economic and Policy Researchnek (Washington).
Mit lehet mondani róla és a kutatóintézetéről? Először is, hogy radikálisan baloldali társaságról van szó, amely például támogatója Hugo Chaveznek, olyannyira, hogy Mark Weisbrot, aki nem elsősorban Európa-szakértő, sokkal inkább otthonos dél-amerikai politikában, egyenesen adományokat gyűjtött a venezuelai demokrácia védelmére. Mint tudjuk, Chavez rendszeréről sok mindent lehet mondani, de hogy a demokrácia kiszélesítésén fáradozna, azt éppen nem. Ismerjük Chavez véleményét a globalizációról, az IMF-ről, és a szocializmusról. Tehát egy „ jobbközép” párt, amivel a Fidesz próbálja magát eladni külföldön, nem hiszem, hogy túl büszke lehet arra, hogy Mark Weisbrot vette pártfogásába. De hát, ha nincs más, gondolom Weisbrot is megteszi.
Mint mondtam, a külföldi kommentátorok eddig leginkább a gazdasági hírekre koncentráltak. Az első, jobboldali körökben óriási felháborodást keltő cikk, amely nem az Orbán-kormány pénzügyeivel foglalkozott, a neves amerikai napilapban a Washington Postban jelent meg. Szerkesztőségi vélemény volt, tehát nem személyes állásfoglalás, aminek az újság helyet adott, hanem Washington legfontosabb orgánumának hivatalos álláspontja az Orbán-kormányról. Bár a címben csak a média politikai felügyeletét említették, a cikk sokkal többről szól.
Hogy ki írta a cikket, természetesen nem tudjuk. Jeszenszky Géza meg van győződve róla, hogy a cikk írója Jackson Diehl, a véleményoldal egyik szerkesztője, aki szerinte már 2002-ben is írt egy ellenséges hangú vezércikket az orbáni Magyarországról. Akárki írta, az illető jól ismeri a magyar helyzetet, méghozzá történelmi perspektívában is. Ismeri a Fidesz kokettálását a szélsőjobboldallal, amely a cikk írója szerinte még mindig a harmincas évek nacionalizmusát és antiszemitizmusát vallja magáénak. Most, hogy a Fidesz ilyen óriási többséget szerzett a választásokon, az elemzők azt gondolták, hogy mivel Orbán Viktornak nincs már szüksége a szélsőjobbra, a párt abbahagyja eddigi politikáját, amely a szélsőjobboldali gondolkodású emberek szavazatainak megszerzésére irányult. De nem így lett.
És most jön egy mondat, amelyet a magyar fordításokban helytelenül adtak vissza. Az eredeti így hangzik: "But Mr. Orban was, once again, pandering to those in his country who have never accepted the 1920 Treaty of Trianon...." Az MTI így fordította le a mondatot: „Orbán Viktor ismét azoknak tett kedvére, akik soha nem fogadták el a Magyarországot jelenlegi határai közé csökkentő 1920-as trianoni szerződést.” Másutt, például a Népszavában, a „pandering” ige megfelelőjeként a „cimborál” szót használták, ami valamivel jobb, de meg mindig megtalálható benne egy bizonyos kedélyesség, ami teljesen hiányzik az eredetiből. A „to pander" angolul nagyon erőteljes leírása annak, amit a Washington Post szerint Orbán Viktor csinál. A „pandering" azt jelenti, hogy valaki „kiszolgálja valakinek az alantas vágyait", illetve „cinkosa valakinek." Talán érdemes megemlíteni, hogy a „to pander” első jelentése „kerítéssel foglalkozik”, azaz kerítő. Még jó, hogy a magyar kormány rossz fordításban olvasta a Washington Post véleményét Orbán Viktor kapcsolatáról a szélsőjobboldallal. Képzeljük el, mit gondoltak volna a cikkről, ha valóban tudják, hogy a cikk írója úgy látja, a magyar miniszterelnök „kiszolgálja [a magyar jobboldal] alantas vágyait,” illetve „cinkosa” a magyar szélsőjobboldalnak.
Majdnem egyidőben a Washington Post cikkének megjelenésével Le Monde ugyancsak előjött egy meglehetősen erős hangú szerkesztőségi vezércikkel, amely teljes egészében elérhető magyar nyelven a Galamusban. A vezércikk nagyon erősen fogalmaz. Orbán Viktor „Fidesz-államot” akar ráerőltetni az országra. „A párt az egész államapparátusban hajszába kezdett az előző kormányzat vezető tisztségviselői ellen. Orbán elrendelte, hogy minden középületekben függesszék ki a ’Nemzeti Egyetértés Nyilatkozatát’, amely egyfajta pártkiáltvány. A miniszterelnöknek megvan a magánsajtója, amely kifejezetten az ő rendelkezésére áll; ennek ellenére törvényt akar megszavaztatni a közmédia ellen. Ez a keresztény konzervatív, a szélsőjobboldal elleni harc jegyében, szemérmetlenül hízeleg a magyar nacionalizmusnak. … Emlékeztetni kell Orbánt, hogy Magyarország olyan klubnak a tagja, amelynek megvannak a maga követelményei.”
Néhány nappal később az Economistban is megjelent egy írás Magyarországról. A cikk írója szerint baljós jelek mutatkoznak Magyarországon azóta, hogy Orbán Viktor pártja megnyerte a választásokat. Az új kormányfő pártbeli barátaira cserélte ki a közintézmények és hatóságok vezetőit, a választási bizottságtól a számvevőszékig, a pénzügyi felügyelettől az államfői székig. Orbán Viktor megpróbálja elűzni a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Az Economist tudósítója szerint a magyar média 80 százalékát Orbán Viktor és szövetségei ellenőrzik. Magyarországon egyesek Orbán Viktort Vlagyimir Putyinhoz hasonlítják. Az igazán nagy baj Orbán Viktor önfejűsége, ami már 1998 és 2002 között is észlelhető volt, „de úgy látszik, azóta rosszabbodott.” A cikk azzal végződik, hogy még Orbán támogatói is kételkednek abban, hogy a miniszterelnök érti-e az új játékszabályokat, amelyeket Magyarország uniós tagsága és az új gazdasági válság hozott létre.
Kedden a Libération vette górcső alá az új magyar kormányt és Orbán Viktort. Florence La Bruyere-nek, a cikk írójának déjà vu érzése van, amely a kommunista rendszer legabszurdabb pillanataira emlékezteti. Orbán Viktort „nacionalista és populista jobboldali” vezérnek tartja. Megemlíti természetesen a „homályos szövegű” Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatot, a kettős állampolgárságot, ami felélesztette a magyar sovinizmus rémét Szlovákiában. A Fidesz-kormány nem éri be jelképes gesztusokkal és „amint hatalomra jutott, sietett enyhíteni a holokauszttagadást büntető törvényt.” A Libération is megemlíti, amit a Washington Post írásában annyira kifogásolt a magyar kormány és Jeszenszky Géza, hogy „a harmincas évek jobboldalához hasonlóan Orbán Viktor sem tartott soha igazán távolságot a szélsőjobbtól. Így nem meglepő, hogy egy játéktéren találja magát a Jobbikkal. És még labdát is szerez tőle. Példa erre az 'elszámoltatás' [La Bruyere itt a magyar szót használja], amelynek ötletét a Fidesz az újfasisztáktól csente el.” (A Libération írásának magyar változatát és a francia olvasók véleményét is megtalálják a Galamusban.)
Camouflage – flickr/bramblejungle
Remélem, hogy Orbán Viktor és párttársai olvassák ezeket az írásokat, mert azért mindezt nem lehet egy vállrándítással elintézni. Nehéz elképzelni, hogy ezek az újságok és munkatársaik pikkelnének Orbán Viktorra, és a magyar liberálisok állításaiból fércelik össze, minden kritika nélkül, írásaikat az országról.
A Libération cikkének megjelenésével egyidőben jelent meg egy írás az Irish Timesban. Két ország, két nyelv, de az „üzenet” nagyon hasonló. Daniel McLaughlin, a cikk írója is nevetség tárgyává teszik a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatot, amelyet „Mao kis vörös könyvéhez” hasonlít. Neki is déjà vu érzése van: a „bad old Soviet days” emléke ötlik fel benne, az angol kifejezés „good old days” (régi szép idők) kifejezés gunyoros kifordításával. McLaughlin is megemlíti, hogy lecserélték a összes fontos és kevésbé fontos közintézmény és hatóság vezetőjét, a választási bizottságtól a számvevőszékig. Megemlíti Schmitt Pál beiktatását, amit az MSZP és az LMP bojkottált. Kigúnyolja a nemzeti együttműködés rendszerét és a fülkeforradalmat. Hosszasan beszél az együttműködési nyilatkozat kötelező kifüggesztéséről és az emberek reakciójáról, hiszen, mondja a cikkíró, a régi szovjet típusú rendszerre, amikor ilyen nyilatkozatokat kellett kifüggeszteni, még sokan emlékeznek. A cikk idézi Krekó Pétert, aki szerint ez az egész ötlet megint csak arra emlékezteti az embereket, hogy Orbán „antidemokratikus és diktatórikus” beállítottságú politikus. Ami pedig a gazdasági és pénzügyi helyzetet illeti, egyelőre úgy látszik, hogy minden rendben, de „szakértők szerint az ország még fizetni fog” az IMF-fel való tárgyalások megszakításáért.
Hogy ezeket a negatív tudósításokat miként tudja a magyar kormány ellensúlyozni, nem tudom. Azzal biztosan nem, hogy felkérnek egy valamikori magyar diplomatát, aki az első kormány idején a berlini követségen dolgozott, hogy írjon gyorsan valami szépet kedvenc kormányáról. Ugyanis valószínűleg ez történt, amikor Breier Zsuzsa írása megjelent augusztus 17-én a Weltben (az MTI összefoglalóját lásd itt). Breier szerint „Magyarország jobb mint a híre.” Szerinte a Jobbik nem igazán politikai tényező. A Fidesz egy konzervatív-kereszténydemokrata párt. Orbán csak az ellenfelei számára veszélyes, akik ugyan próbálták lejáratni, de nem sikerült. Breier kritizálja a német médiát, amelynek „a vesztesek által Orbánról festett kép adja meg az alaphangot.” Ami pedig azt az állítást illeti, hogy Orbán pártja elősegíti „a revansizmust, a nacionalizmust, az antiszemitizmust és a kisebbségekkel szembeni türelmetlenséget”, tökéletesen hamis. A Fidesz ismételten és következetesen elítéli a revansizmust, a nacionalizmust, a rasszizmust és az antiszemitizmust. Orbán rendszeresen leszögezi, hogy a Fidesz „minden eszközzel meg fogja védeni valamennyi zsidó magyar állampolgár emberi és szabadságjogait”.
Valahogy nem hiszem, hogy ez elég. A tények, amelyeket „független” újságírók felsoroltak a fent említett kiadványokban, nem ellensúlyozhatóak egy volt fideszes diplomata apológiájával. Ennél többet kell tenni. Például civilizált, demokratikus európai politikusként és politikai pártként kellene viselkedni, és akkor lefogadom, a külföldi média is másként írna arról az emberről, akit ma csak populista és nacionalista vezérnek neveznek.
