Az ismeretlen Belső-Ázsia


Priszkosz (balra) a római követtel
Attila udvarában, Than Mór fest-
ményén (1870)
részlet – Wikimedia

Néhány évtizede, amikor Gárdonyi Géza Láthatatlan ember-e még a legkedveltebb olvasmányok egyike volt, fél Magyarország tudta, ki Zéta, az Attila udvarát megjárt görög rabszolga. Nem biztos, hogy a küldöttség tudós tagjára, Priszkosz rétorra is ugyanannyian emlékeznek, mint a szerelmes ifjú megpróbáltatásaira, pedig érdemes megjegyezni a nevét. Az ő alakját, Zétáéval ellentétben, nem Gárdonyi találta ki, ő volt az a bizánci történetíró, aki hiteles tanúként számolt be Attila táboráról. Munkája eredetiben nem maradt fenn, de szerencsére hosszas kivonatokat jegyzeteltek ki belőle. Az egyik összefoglalót a magyar történelem egyik legkorábbi forrásának szerzője, Bíborbanszületett Konsztantin (908–959), keletrómai császár készíttette, ebben olvashatjuk Priszkosz leírását arról, hogyan került Bizánc látókörébe az a nép, amelytől Európában használatos nevünket – Ungar, Hungarus, Hungarian, Hongrois, ungher-, vengr- stb. – kaptuk. A következőket írja erről:


„Ebben az időben [463-ban] a keleti rómaiakhoz [azaz Bizáncba] követséget küldtek a saragurok, az ogurok és az onogurok, amely népek elvándoroltak saját lakóhelyükről, minthogy harcba bocsátkoztak velük a szabirok, akiket az avarok űztek el, akiket viszont az Óceán partvidékén lakó népek késztettek arra, hogy más vidékre költözzenek. Ez utóbbiak földjüket az Óceán kiáradása folytán keletkező köd miatt hagyták el azért, mert griffek tömege tűnt fel. Az a hír járta ugyanis, hogy ez mindaddig nem szűnik meg, míg csak fel nem falják az emberi nemet. Ezért hát e bajok következtében elűzetve, a szomszédban lakókra törtek rá. Minthogy pedig a támadók erősebbek voltak, azok, akiket a támadás ért, más vidékre költöztek.”

Kísértetiesen hasonló történetet írt le Hérodotosz a szkítákkal kapcsolatban, persze más népnevekkel, s nála a griffek aranyat őriztek. Hérodotosz és az őt követő Priszkosz elbeszélése a griffek és óceáni ködök ellenére is megragadja a lényeget: ha a steppe nomád harcosnépei közül egy megindult, biliárdgolyóként lökte tovább a mellette lévőt, az az őmellette lévőt, és így tovább. Ha keleten mozgolódás támadt, mindegyikük számíthatott arra, hogy keleti szomszédja rá fog rontani, mert hogy a szomszédtól az ő keleti szomszédja foglalta el a legelőket.

Elméletben mindannyian tudjuk, hogy a korai magyar történelem egy nomád nép történelme. Mintha mégsem értenénk igazán, hogy ez mit jelent, többek között azért, mert generációk nőttek úgy föl, hogy a történelemoktatás szemérmesen átsuhant azokon az évszázadokon, amelyek erősíthették volna a „keleti származás” tanát. A létező szocializmus tankönyvíróinak húzódozása a maguk szempontjából érthető: a nomád múlt sikamlós terep, erősen bemaszatolta a politika, a második világháború előtti turanizmus egészen gusztustalanul. A Szovjetunió török népei politikailag és gazdaságilag is erősek voltak, s könnyen hajlottak egy kis pánturkizmusra, a tananyagot összeállítók még attól is tarthattak, hogy nem jó nagyon forszírozni a korai magyar-török kapcsolatokat. Egyébként is, a marxista történetírás a nomád gazdálkodást és társadalmi szerkezetet „zsákutcának”, a földművelésnél kezdetlegesebb „termelési mód”-nak kiáltotta ki. A tankönyvek nem hallgatták éppen el a honfoglalás előtti vándorlást – volt Levédia, Etelköz, párducos Árpád és vérszerződés, hátrafelé nyilazás és cselből menekülés –, de a korszak és a nomád kultúra sokkal kevesebb figyelmet kapott, mint amennyi a magyar történelemben játszott szerepe alapján megillette volna. Arról meg pláne szó sem esett, hogy a fölsorolt „ősmagyar” jellegzetességeket finoman szólva nem mi találtuk ki, akkor már csaknem két évezredes hagyományba illeszkedtünk be hadi tudományunkkal. Sajnos a jelenleg használatos tankönyvek túlnyomó része a bevett sablont követi, az egyikben például öt lecke és egy olvasmány foglalkozik a magyarság államalapítás előtti történetével – az ókori Kelet nyolc leckét, a görög történelem tizenegy leckét és két olvasmányt, a római tizennégy leckét és két olvasmányt kapott. Ennek a közoktatásbeli elsumákolásnak is a következménye, hogy ma sokan szájtátva ámuldoznak, amikor „az elhallgatott titkokat” közlik velük, miszerint már a szkíták, hunok és törökök is „ugyanolyanok” voltak, mint a magyarok, ezért lehet bombasztikusan tálalni alapismereteket (ráadásul tévedésekkel tele) egyébként tudományos ismeretterjesztő oldalakon, s ezért védtelenek olyan sokan a ránkzúduló blődliáradattal szemben.


Hsziungnu övdísz (i. e. 3-2. század)
Wikipédia

A korai magyar történelem tehát egy nomád nép történelme. A közhelyszerűen elterjedt, de ritkán végiggondolt kijelentést komolyan véve ez azt jelenti, hogy a magyar történelem ismeretéhez valamennyi eurázsiai nomád nép ismerete fontos adalékokkal szolgálhat. A nomád kultúra a forrásokból ítélve a szkítáktól, de legalábbis a hiungnuktól a mongolokig nagyon hasonló volt: a legeltető gazdálkodás eljárásai, a fegyverek és a harcmodor, a társadalomszerkezet, a samanizmusra jellemző hiedelemvilággal együtt élő egyszerű egyistenhit, a viselet alapdarabjai, a díszítőmotívumok jelentős része. Mindezek nyoma nemcsak a forrásokban van meg a magyar törzsekre vonatkoztatva, hanem a magyar népmesék, mondák, népművészet jelképrendszerében, a hiedelemvilágban, a magyar történeti tudatban, a szépirodalomban és a képzőművészetekben. Ezek tagadása ugyanolyan sületlenség, mint mitizálásuk. Megfeledkezni róluk tudatlanság, elhallgatni őket történelemhamisítás, viszont azt képzelni is nevetséges, hogy ezerszáz éves európai történelmünk „beszennyezte” volna a „tiszta ősi” kultúrát.

A magyar honfoglalásról szóló romantikus elképzelések a Kárpát-medencét a bibliai Kánaán mintájára afféle tejjel-mézzel folyó, vágyott földként tüntetik föl, amelyet a magyarok azért akartak megszerezni, mert kövér legelői, édes, halban gazdag vizei, vaddal teli erdei voltak. Gazdag föld volt, kétségtelen. Csak hát a magyarság korábbi lakhelyei hasonlóan bőkezű vidékek voltak, Etelköz is, a Meótisz (az Azovi-tenger) partvidéke is. Másrészt mégis igaz, hogy a nomádok kitüntetett figyelemmel kezelték a Kárpát-medencét, hiszen más nomád népek is örömest rendezkedtek itt be: a hunok, az avarok, szemet vetettek rá a dunai bolgárok, szívesen elfoglalták volna a besenyők és a kunok, és eredetileg a mongolok sem csak azért érkeztek, hogy tomboljanak egy jót: a megfélemlítő hadjáratot elvileg magyar behódolásnak vagy mongol hódításnak kellett volna követnie, csak a szerencsés világtörténelmi környűlállásoknak köszönhető, hogy az újabb támadásra négy évtizeddel később, már az ország jelentős katonai megerősítése után került sor. Egyáltalán nem véletlen, hogy a magyar törzsek itt rendezkedtek be: sem az, hogy ide még el tudtak vonulni, amikor kellett, sem az, hogy innen már nem mentek tovább – nem lehetett. De nemcsak az új szomszédok ellenállása miatt, hiszen a kezdeti katonai sikerek akár lehetővé tették volna a továbbvonulást, hanem elsősorban saját életmódjuk miatt. A Kárpát-medence a keleti nomádok végállomása, innen – a megszokott nomád életmódot fenntartva – nincs tovább. A füves puszta, amely a Csendes-óceántól nem messze kezdődik, itt ér véget.


Mongol steppe – skyscrapercity.com

Nomád múltunkkal kapcsolatban éppen ez szokott lenni az első megrázó élmény: amikor tudatosul bennünk, hogy az a földrajzi sáv, amelyen a nagy eurázsiai népmozgások végigsöpörtek, s amelyen a nagy nomád birodalmak kiépültek, Mandzsúriában kezdődik, és a mi Alföldünkig tart. Ez a mintegy 8000 kilométeres, lényegében teljes Eurázsián középen áthúzódó öv évezredekig gazdasági, politikai és kulturális egység is volt. A magyarul beszélő nemzetségek ebben a közegben formálódtak néppé, sőt már akkor is ennek vonzáskörzetében, a steppei népekkel állandó kapcsolatban éltek, mielőtt maguk is teljesen asszimilálódtak a steppei kultúrához. Az Alföld stratégiai jelentőségét pedig éppen végpont mivolta adta a nomádok számára: innen ellenőrizhetők a legközelebbről a letelepedett, megadóztatható népek úgy, hogy közben a nomád élet elemi föltétele – nagy legelők és folyóvíz – adott. Ugyanilyen stratégiai jelentőségű volt a steppe többi olyan része is, amely nagy letelepedett kultúrák peremén volt, például a kínai faltól északra elterülő Ordosz. Persze minden ilyen végpont életveszélyes is volt egyben a nomádok számára: ha itt csapást szenvedtek el, mindenképpen nagy változások következtek be életükben. Vagy visszavonulhattak, az Alföldről csak kelet felé, s ott töredékeik hozzácsapódtak más nomád törzsszövetségekhez – ez történt a hunokkal. Vagy maradtak, és fokozatosan beolvadtak a letelepedett kultúrába – ez lett az avarok sorsa. Vagy maradtak, de maguk is letelepedtek – ez volt Géza és István útja.


Steppe world – Wikimedia

Tehát a steppei országút, ahogyan sokszor nevezik, a mai Észak-Kelet-Kínában, Mandzsúriában kezdődik. Végighúzódik Mongólián, majd az Altaj-hegységtől délre, Dzsungárián, tovább az Aral- és Balhas-tótól északra fekvő Kazak steppén – ez a föld legnagyobb füves pusztája –, s az Urálnál átlép Európába. A pontuszi steppének nevezett rész a Volga medencéje után a Kaszpi- és Fekete-tenger között lenyúlik egészen a Kaukázus északi előterébe, majd a Fekete-tengertől északra fekvő dél-orosz steppének nevezett területen (ma Ukrajna és a romániai Moldva) húzódik a Duna-torkolatáig, s innen, a folyó vonalát széles sávban követve éri el az Alföldet. Az eurázsiai steppét – amely nem szükségszerűen alföld: a mongol fennsík például 900-1500 méterrel van a tengerszint fölött – az Altaj-hegység osztja keleti és nyugati részre. A steppét délen több foltban is sivatagok, illetve magashegységek szegélyezik, északon pedig az erdővidék, Szibériában a tajga, az Urál nyugati oldalán lomboserdő, s mindkettő felé átmeneti sávok alakultak ki, délen száraz, északon ligetes steppe. A steppe éghajlata kontinentális: nagy részén forró nyarak váltakoznak dermesztő telekkel. A hőmérő akár egyetlen napon belül is nagy különbséget mutathat, a Mongol-fennsíkon nem ritka, hogy a déli 30 fok után este fagypont alá süllyed a hőmérséklet. A steppeövezetben számos nagy tó és folyórendszer található, a folyók túlnyomó része lefolyás nélküli, tavakba ömlik vagy egyszerűen elenyészik a sivatagban. A csapadék egyébként kevés, fák csak a folyók és tavak közelében találhatók, az eurázsiai puszta a fű és a cserje otthona.


Tunhuang, Tang istenkirály szobra
depts.washington.edu

A steppevidék peremén, délen is, északon is igen fontos kereskedelmi út húzódott. Délen a Selyemút, amely egykor Kína, Bizánc, Perzsia és India között biztosította a különféle áruk, elsősorban luxuscikkek – többek között finom textíliák, fűszerek, mósusz és más illatszerek, gyógyhatású szerek, ékszerek és rabszolgák – áramlását. A kereskedőkön kívül zarándokok és térítők is csatlakoztak a karavánokhoz: a Selyemút a technikai újítások és ideológiák terjedését is megkönnyítette. A Selyemút szerepe, kulturális hatása, a Selyemút mentén fekvő kelet-turkesztáni oázisvárosok, mindenekelőtt Tunhuang és úgy általában véve a keleti kultúra megismerésében Stein Aurél (1862–1943) játszott vezető szerepet – Kőrösi Csoma és Vámbéry Ármin mellett őt szintén az orientalisztika legnevezetesebb alakjai között tartják számon az egész világon. Valamivel kevésbé ismert a steppe északi szélén végighúzódó prém útja, amely az erdővidék első számú kereskedelmi termékének, a prémnek az eljutását biztosította Európa felé: az Altaj- és Szaján-hegységből indult, Nyugat-Szibérián át húzódott az Urálig, s a mai Baskíria területén keresztül érte el Európát.

A hatalmas kiterjedés miatt talán meglepő, de ez az egész Eurázsiát átszelő földrajzi-ökológiai egység hosszú időn át gazdasági, politikai és kulturális értelemben is meglehetősen egységes képet mutatott – egyszerűen azért, mert a nomádok a lehető legjobban alkalmazkodtak ahhoz a környezethez, amelyben éltek. Így a steppe fölötti legfőbb ellenőrzést gyakorló törzsek etnikailag ugyan különbözőek voltak, de kultúrájuk nagyon hasonlított egymásra. Akkor is, amikor a steppét az i.e. 1. évezredtől egymást váltó, de egyaránt iráni nyelveket beszélő etnikumok uralták, akkor is, amikor a steppei szerveződések vezetésében az i.sz. 6. századtól fölváltották őket a törökül beszélő népek, s akkor is, amikor a törökök után a 13. század elején a mongoloké lett a steppe – és időlegesen számos letelepedett nép feletti uralom, Kína, Irán és a Közel-Kelet egy része, létrehozva ezzel a világtörténelem legnagyobb kiterjedésű birodalmát. A 16. századig, a lőfegyverek elterjedéséig a lovasíjász nomád harcmodor legyőzhetetlen volt ezen a területen.

A mai magyar közgondolkodásban valami olyasfajta kép él a nomádokról, hogy ide-oda vándorolnak a pusztán, legelő után kutatva állataiknak, primitív jurtában laknak, mert azt magukkal tudják szállítani egyik helyről a másikra, földműveléssel nem töltik az idejüket, hiszen a folytonos kóborlás miatt nincs is módjuk rá, és igen harcos egy népség. Kezdetleges életmód ez, egyoldalú táplálkozással – hús és tejtermékek –, állandó mozgással, a kényelem nem különösebben jellemzi, az igénytelenség annál inkább. Vannak, akik még azt is komolyan elhiszik, hogy az ősmagyarok nyereg alatt puhítva ették a húst, kedvtelésből pedig vért ittak. E sztereotípiahalmazban azonban még a legvalóságosabb elem sem több féligazságnál.

A nomadizmusnak több változata van – az arab világban, Amerikában, Afrikában is –, de nekünk persze mindenekelőtt az eurázsiai steppei nomadizmus érdekes: a legelőterületek szabályos váltakozásán alapuló, nagyállattartó pásztorkodás. A 19. században a vulgárdarwinista-marxista történelemszemlélet a nomád pásztorkodást a vadászatot már „meghaladó”, de a földművelés szintjénél még alacsonyabb „fejlődési fokon” álló termelési módnak tekintette. A régészeti leletek föltárása és földolgozása az utóbbi évtizedekben csúnyán elbánt ezzel a föltételezéssel. Kiderült, hogy a földműves és a nomád állattenyésztő társadalmak között az i.e. 2-1. évezred fordulója táján egyáltalán nem volt éles különbség, s egyébként sem jó a földművelést és az állattenyésztést szembeállítani egymással. Mindkét gazdálkodási forma folytatható, ha egy csoport letelepszik – ez nem igényel különösebb magyarázatot. Ismerve a közgondolkodást uraló képet, az talán meglepőbb, hogy akkor is lehet földet művelni, ha egy nép nomadizál.

Mind a földművelés, mind az állattartás Anatóliából terjedt el a kontinensen. A nomád társadalom nélkülözhetetlen tartozéka a lótartás – a lovak háziasítása 5-6 ezer éve kezdődött el, 3-4 ezer éve az indoeurópai csoportok már lóháton terelték marhacsordáikat. A hátaslovak használata hatalmas „technikai” újításnak számított, mert rendkívüli módon megnövelte a mobilitást, s hamarosan kiderült, hogy a könnyűíjas lovas harcmodor feltalálásával a kor nukleáris fegyveréhez jutottak hozzá.


A szekér elterjedése i.e. 2000–500 közt – Wikipedia

Az i.e 3-2. évezredbeli, Jamnának nevezett, a pontuszi steppén (a Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő puszta, egészen az Urálig) föltárt bronzkori régészeti kultúrában jelentek meg az első olyan sírok, amelyekbe szekereket is helyeztek – akkor még nehéz, tömör kerekű kocsik voltak ezek, tulajdonosuk életében ökörrel vontatta őket. A 3. évezred közepén az Urál és a Volga közötti területen már biztosan használtak hátaslovakat, s egyre növekedett a szerepük. A 2. évezred első felében jött létre az Urál déli részén, Szintastánál föltárt kultúra: az itt élők kör alakú, fallal megerősített településeken laktak, eszközeik túlnyomórészt már nem kőből, hanem bronzból készültek. Az előkelők sírkamrájában fölszerszámozott lovak maradványait és újfajta, könnyű, kétkerekű, már küllős harci szekereket találtak, valamint ló- és szarvasmarha-áldozat nyomait. Hasonló régészeti anyag későbbi időkből is előkerült – a szintastai műveltség az andronovói kultúra része volt.

Az andronovói műveltség i.e. 2300 és 1000 közötti, több egymáshoz hasonló régészeti kultúrát magába foglaló komplexum. A Volgánál kezdődik, s egészen a Jenyiszej melletti Minuszinszkig húzódik. Az andronovói kultúrát létrehozó népesség elsődlegesen már lovat és marhát tenyésztett, de kecskét és juhot is, és egyértelmű nyomai vannak, hogy földet is műveltek. Eszközeik rézből készültek, és kiváló minőségűek voltak. Ez a föltételezhetően iráni nyelvet beszélő népesség az i.e. második évezred közepe táján keletre húzódott, az Altaj vidékére. Az Altaj ás az Urál között a szibériai erdővidék és a steppe találkozásánál az andronovói népesség folyamatos kölcsönhatásban állt a steppei pásztorokkal, annál is inkább, mert az erdővidék déli sávjában élők a bronzművességnek igazi mesterei voltak. Nemcsak keleti, hanem nyugati irányú mozgások is voltak a steppe északi sávjában ugyanebben az időben: az i.e. 1600 és 1400 közötti időből származnak azok a mívesen megmunkált, művészi bronztárgyak, amelyeket a Volga mellett, a Káma völgyében találtak a régészek, öntőformáik viszont Nyugat-Szibériából, Omszk és Tomszk környékéről kerültek elő. A tárgyak kereskedelem révén is nyugatra kerülhettek, de az őket készítő népesség vándorlása következtében is.

I.e. 1500 és 500 között észak-déli irányban is nagy mozgások voltak a steppén, ezeket az éghajlat többszöri, igen jelentős változásához kötik: nagyon száraz, meleg, és hűvös, nagyon csapadékos ciklusok váltották egymást. A szárazabb időszakban a steppe határa északabbra húzódott, ezt követték azok a pásztorkodó népek, amelyek tárgyai egészen biztosan délebbi, szkíta és szarmata hatást mutatnak: bronzból és fémlappal bevont fából készült tárgyaikon – edényeken, kanalakon, fésűkön – szarvasok és sasok láthatók, vagy a tárgyak vége van szarvasagancs, illetve sasfej alakúra faragva. Valerij Csernyecov (1905–1970) régész, az Ob vidékének, az obi-ugor népek eredetének kutatója szerint az északra húzódó népek és a helyi vadászok keveredéséből állt elő az obi-ugorok két frátriára, nemzetségre tagolódó népe: a frátriák élesen megkülönböztették magukat egymástól, kultuszaikban, eredettudatukban és nevükben is.


Szarvasfigura a pazyryki sírfeltárá-
sokból (aranyozott fa)
i.e. 5. század - Wikipedia
 A magasabb presztízsű mos frátriára a lókultusz, az alacsonyabb rangú por nemzetségre a medvekultusz volt jellemző – a manysik önelnevezése, amely egyébként a legtöbb értelmezés szerint ugyanarra a szóra megy vissza, mint a magyar népnév első része, a magy- –, illetve a hantik tekintélyesebb nemzetségének neve ma is ez. Csernyecov elméletét ma már nem mindenki fogadja el, de a déli-északi irányú betelepülést a régészeti emlékek igazolják, és az bizonyosnak látszik, hogy az obi-ugorok két nagyobb komponensből alakultak ki.

A vas megjelenése nagy változást hozott a nomád társadalmak életében – lényegében ez alakította ki azt az életmódot, amelyet később a nomadizmus szkíta formájának nevezhetünk. A 10-9. századból már egyértelmű nyomai vannak annak, hogy az állatállományt szinte egész évben mozgatták a téli és nyári szállások között, és egyre jobban értettek a tenyészállatok kiválasztásához és az állatok gyógyításához is. A jobb eszközök és a fejlettebb pásztorkodási technika megsokszorozta az állatállományt, s ez nagy hatalmat adott egyes nemzetségfők kezébe. Ezt a hatalmat persze el is lehetett veszíteni, nemcsak természeti csapások által, hanem a szomszédos nemzetségek rablókedve miatt is, így egyre nagyobb szerepet kaptak a fegyverek és a harctechnika fejlesztése – a vas pedig lehetővé tette ütőképesebb fegyverek készítését. A kovácsok tehát kiemelkedő szerepet játszottak a nomád társadalomban, s az sem véletlen, hogy az erdőövezet déli részén lakók az uráli átjáró, a Káma és a Bjelaja vidékén, illetve a Volga erdei szakaszánál kifejezetten arra szakosodtak, hogy a nomádok számára nélkülözhetetlen fegyvereket és lószerszámokat előállítsák. Az erdősáv és a steppe peremén egyébként is folytonos és intenzív volt a kapcsolat az ott élők között a steppe egész hosszában: az újonnan megjelenő nomád törzsek sokszor az erdővidéken szervezték magukat néppé, s a nagyobb vereségek után nem egyszer az erdős övezetbe való visszahúzódás jelentette a túlélést.

A megerősödött nemzetségfők kezében összpontosuló hatalom módot adott újabb és újabb nemzetségek bekebelezésére, s így valóban nagy, összetett birodalmak kialakulására. De jól jövedelmezett az is, ha a nagy katonai erővel rendelkező nomádok ellenőrzésük alá tudtak vonni fontos kereskedelmi útvonalakat, például azt, amely az Altaj-hegységet érintve biztosította a forgalmat Kína, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet kereskedőinek. Talán ez tette lehetővé, hogy a pazyryki kurgánokban nyugvók életükben meglehetős jómódban élhettek. A pazyryki kultúrát az i.e. 600 és 300 közötti időre datálják, s az Altaj-hegységben, Novoszibirszktől délre tárták föl, öt nagy és számos kisebb kurgánból áll. A talaj örökösen fagyott ezen a vidéken, így a kurgánok nemcsak tárgyakat és csontokat, nemcsak az első épen maradt gyapjúszőnyeget, hanem a mumifikálódott testeket is megőrizték. Többek között egy előkelő nő múmiáját – a régészek „Jégszűznek” nevezték el –, akit drága kelmékben helyeztek díszesen faragott koporsóba, s nemcsak áldozati ételeket és edényeket, hanem hat ló maradványait is találtak a sírjában.


A pazyryki Jégszűz – i.e. 5. század – Wikipédia

A pazyryki Jégszűz testén ugyanúgy tetovált állatminták láthatók, mint az öt előkelő kurgánban mumifikálódott testen. Az egyik kurgánban a föltételezések szerint egy valahai vezért őrzött meg a fagyos föld, s nemcsak cobolyprém bundája maradt meg, hanem a csaknem az egész testét beborító tetoválások is jól láthatók. Az egykori törzsfő bőrére finom tűvel „varrt” rajzok kísértetiesen emlékeztetnek a szkíta állatstílusnak nevezett motívumokra, s mivel maguk a kurgánok is a szkíta kurgánok jellegzetességeit viselik, a pazyryki kultúra népét szkítának vélik.


A világ egyik legrégebbi gyapjúszőnyege (kb. i.e. 400) – Wikipedia

A nagyméretű, földhalmokkal fedett, kurgánnak nevezett sírok számos kultúrában, így számos változatban léteztek, több ezer éven át építgették őket a steppe különböző népei – a Kunságban kunhalomnak hívják őket. A kurgánokat sokáig lényegében a földbe vájt házakkal azonos szerkezetűre építették, tetejüket földdel borították. Minél előkelőbb volt az elhunyt, annál tekintélyesebb kurgánt kapott. A kurgánok tipológiája és elterjedése alapján nagyívű és hosszú ideig széles körben elfogadott elmélet született arról, hogy az első gödörsírokat építők az indoeurópai népek elődei voltak, s így az indoeurópai alapnyelvet beszélő népesség valahol a pontuszi steppén, a mai Ukrajna területén élt. (Ma ezt a kurgán-teóriának nevezett nézetet többen vitatják, s vannak alternatívái.) A szkíták eredetének szempontjából azért fontos ez az elmélet, mert a gödörsíros temetkezés egyik változata, a már említett, i.e. 4-3. évezredbeli Jamna-kultúra utódának tartják a Volga-medence nyugati felén föltárt Szrubna-műveltséget, melynek népessége jellegzetes, gerendavázas sírokat emelt halottainak az i.e. második évezred második felében, s az egyik elmélet szerint ők voltak a szkíták elődei.

Kétségtelen, hogy a kurgánok a szkíta típusú kultúrák jellegzetes elemei, de kurgánok keleten, az Altaj- és a Tiensan-hegység vidékén is vannak, s a pazyryki, szkítáknak tulajdonított kurgánok sokkal komplexebbek és erősebb társadalmi rétegződést is mutatnak, mint a dél-orosz steppe kurgánjai. Természetesen időbeli távolság is van a két csoport között, ez magyarázatot adhat az eltérések egy részére, ezzel együtt újabban inkább az az elmélet elfogadottabb, amely szerint a szkíta törzsszövetség a keleti steppén formálódott ki.

Akárhogy is: a szkíta az első steppei nomád nép, amelyről már írott forrásokból is tájékozódhatunk. A beszámolók nem különösebben barátságosak persze, nem azok a későbbi, más nomád népekről szólók sem, hiszen a steppetörténet forrásai nagyrészt a steppei nomádokkal többnyire harcban álló, tőlük igencsak szenvedő letelepedett népek történetíróitól származnak. Tökéletesen érthető, ha félelmetes ellenfeleiket sötét színekkel festik le. Hadi erejüket elismerik – nehezen tehettek mást –, de barbárnak, vadnak, civilizálatlannak írják le őket. A keleti rész elsődleges forrásai a kínai, a nyugati részé a görög és bizánci történetírók művei, valamint az arab és perzsa földrajzi munkák, s egy idő után megjelentek a nomádok saját történeti összefoglalói is.

A szkítákat először az i.e. 9-8. században említik asszír és görög források, s aztán mindkét hagyományban többször emlegetik őket. Leghíresebb jellemzésük az i.e. 5. században élt Hérodotosztól, a Cicero által a „történetírás atyjának” nevezett ókori történetírótól származik. Hérodotosz elődeivel ellentétben igyekezett a mítoszokat és a valóságot szétválasztani, ilyen módon a forráskritikai munkálkodás egyik elődje. Ez nem azt jelenti, hogy szó szerint el kell hinnünk mindent, amit a szkítákról írt, de legalábbis föltételezhetjük, hogy igyekezett minél több korabeli ismeretet összegyűjteni a sok nép által rettegett nomád lovasokról.

Hérodotosz szerint a szkíták birodalmának határa nyugaton a Kárpátok, keleten a Kaukázus, délen a Fekete-tenger volt, tőlük északra pedig, legalábbis a görög történetíró úgy vélte, már a hideg és a sötétség birodalma következett, ahol a szkíták szerint „tollak”, a bölcs Hérodotosz szerint egyszerűen hópelyhek hullanak az égből.


Szkíta harcos ábrázolása egy görög vázán – Wikipedia

A szkíták, a görög történetíró jellemzése alapján, nem voltak valami kellemes társaság. A leírás szerint lóhátról lövöldözik nyilaikat, gyorsak és kérlelhetetlenek, senki nem menekülhet előlük, és senki nem ér a nyomukba. Első megölt ellenfelük véréből isznak, de a továbbiaknak is levágják a fejét, s bemutatják vezetőjüknek, hogy „annak fejében” részesüljenek a hadizsákmányból, mennyi ellenséget öltek. Aztán megnyúzzák a fejet, annak rendje s módja szerint megtisztítják a bőrt egy marhabordával, kezükkel puhára gyúrják, kicserzik, majd a lovukra kötik kendőcske gyanánt, hogy mindenki messziről lássa, micsoda bajnok ül a lovon. Mások praktikus okokból inkább köpenyt varrnak a skalpokból. Hérodotosz szerint a szkíták különös érdeklődést mutattak az ellenség jobb keze iránt: az élve elfogottak közül minden századikat föláldozták, jobb karját levágták, a magasba dobták, így aztán az a testtől külön hevert. A megölt ellenség jobb karját is levágták időnként, megnyúzták, és tegezborítót készítettek belőle, de akár a testet egészében megnyúzva is fára feszítették, és lovukon hordták az emberbőrt. Hérodotosz szerint mindez azért történt, mert az emberbőr csillog a legjobban, de a jobb kar levágásának nyilván szakrális okai voltak (nem az ereklyésítés, hanem a hadi képességektől való megfosztás, talán a bosszú, vagy az, hogy a botor ellen „kezet mert emelni” a szkítákra).

Egyéb szokásaik közül a görög történetíró megemlítette, hogy nincsenek városaik és erődítményeik, nincsenek földre épített házaik, hanem fedett kocsikon élnek. Vérszerződéssel kötnek szövetséget, a gyász jeleként megsebzik kezüket és levágnak egy darabot a fülükből, a gazdag halottakat pedig igen nagy pompával temetik, fegyverein és ékszerein kívül mellé teszik lovát, egyik ágyasát, pohárnokát és étekfogóját, lovászát, hírnökét és pajzshordozóját, jó néhány szolgáját, s a sír fölé földből dombot emelnek.

Ennek az ókori thrillernek sok képe ismerős lehet azoknak, akik olvasták a hunok vagy akár a honfoglaló magyarok korabeli forrásokban található jellemzéseit. Ennek egyik oka az, hogy számos szokás – a vérszerződés, a temetési rítusok egy része – hosszú időn át hasonló volt más steppei népeknél is, a másik oka viszont az, hogy a nagytekintélyű Hérodotosz nomádokról szóló leírását a későbbi korokban sokan átvették. Priszkosz nem volt egyedül azzal, hogy Hérodosztól vett toposzokkal írta le a távoli tájak népeit. A görög történetíró szkítákról és Szkítiáról szóló beszámolóját később európai krónikások sora adaptálta saját korának nomád népeire. Hérodotoszt követően a szkíta valamennyi nomád népre alkalmazható volt, s nem etnikumot jelölt, sokkal inkább a lovasnomád életmódot. A Szkítia elnevezést hosszú évszázadokon át alkalmazták a Fekete-tengertől északra elterülő steppére. Mindezt Josephus Flavius (37–100 k.) még kiegészítette azzal, hogy megítélése szerint a szkíták lehetnek a bibliai Magóg utódai, s ezzel készen állt az a toposz-együttes, amelyet Kelet-Európa valamennyi nomád népére rá lehetett húzni, a hunoktól kezdve az avarokon át a magyarokig.

De kik voltak a szkíták valójában? Mint láttuk, a lovasnomád életmód már az i.e. 3-2. évezred óta formálódott a steppén, a vas fölhasználása pedig alapvetően megváltoztatta a földművelés és állattenyésztés közötti korábbi arányokat. A földművesség sem tűnt el a nomádok életéből, de az állattenyésztés szerepe megnövekedett, s ez megnövelte a harci tudományok fontosságát is, hiszen az óriási állatállományt pillanatok alatt el lehetett veszíteni, ha valamelyik szomszédos nemzetség kellő erővel rendelkezett az elhajtásához. A steppén kavargó nemzetségek, kisebb törzsek közül tehát az újabb magyarázat szerint az Altaj környékén szerveződött szövetséggé az a nép, melyet szkítának hívtak, s valamikor az i.e. 1. évezred nyitányán húzódott föl a steppére Perzsiából.

A szkíta tulajdonképpen gyűjtőnév: a birodalom többféle törzset, nemzetséget egyesített, túlnyomó részük minden bizonnyal kelet-iráni nyelveket beszélt. Keleten szakáknak nevezték őket, az asszír források pedig iskúzinak. Nyelvükhöz a mai, illetve egykori iráni nyelvek közül a pastu, a szogd, a szarmata, s ennek utódnyelvei, az alán – s ennek egyik folytatása, a magyarországi jász –, illetve az oszét állt közel. A jeles indoeuropeista, Szemerényi Oszvald (1913–1996) szerint a szkíta népnév eredetileg az ’íjász’  jelentésű indoeurópai skeud ’lövő’ szó származéka, s etimológiailag összefügg más, szintén iráni nyelveket beszélő népek, például a szogdok nevével, és ebből alakult ki a szkíták perzsák által használt neve, a szaka is.

A szkíták az i.e. 8. századtól fokozatosan vették át a hatalmat a Dél-Orosz steppe fölött, a 7. sz. végére teljesen ők ellenőrizték a területet. Megkíséreltek betörni Asszíriába, az i.e. 6. század végén már az Óperzsa Birodalmat veszélyeztették. Dárius megelégelte betöréseiket a Perzsa Birodalomba, így i.e. 513-ban hadjáratot vezetett ellenük – de nem ért el sikert. A szkíták hagyták jó mélyen bemasírozni a perzsa sereget a szkíta földre, de nem ütköztek meg velük, végül a perzsák fölismerték, hogy a szkíták messze Perzsiától bármikor rajtuk üthetnek, és visszavonultak.

A szkíták hatalma csak két évszázaddal később kezdett leáldozni, fokozatosan más iráni nomád népek vették át az uralmat a terület fölött. A „királyi szkíták” – ahogyan Hérodotosz nevezte a vezértörzseket – gyengülésében nagy szerepe lehetett annak a vereségnek is, amelyet Nagy Sándor makedón serege mért 329-ben a Szír-darjánál a szkítákra. A birodalom keleti felében élő szkíta törzsek egy része az i.e. 2. században benyomult Baktriába és Szogdiába, de hamarosan tovább kellett vonulniuk a kusánok nyomására. Ezek a kínai forrásokban jüecsinek nevezett, az indoeurópai tokhár nyelvet beszélő törzsek a hiungnuk elől menekültek – ezt azért érdemes megjegyeznünk, mert a hiungnukkal még bőven lesz dolgunk.

Az egykori erős birodalom törzsei közül a legtovább a szarmaták tartották magukat az egykori szkíta birodalom nyugati felében – hatalmukat a népvándorlás söpörte el. A szarmata szövetség maradványaiból csak az alánok tudták megtartani önállóságukat a hunok feltűnéséig, a hunoktól elszenvedett vereség után az alán szövetség egyes törzsei, az oszétok a Kaukázusba húzódtak vissza, a Fekete-tenger körül maradt alánok pedig később török vezetésű birodalmak szövetségébe léptek be.


Szkítia – Wikipédia

A szkíták által uralt terület hatalmas kiterjedése ellenére – a pontuszi steppén túl nyugatra a Kárpát-medencéig, keleti irányban egészen az Altajig, délen pedig a Perzsa Birodalom határaiig éltek szkíták – a szkíta kultúra meglehetősen egységes képet mutat, bizonyítva azt a már említett tételt, hogy a steppén villámgyorsan terjedtek a technikai újítások, a művészetben alkalmazott fogások és motívumok.

A szkíták a leírások szerint csúcsos, magas süveget viseltek, hosszú köpenyüket övvel fogták össze, s a csizmájukba tűrt nadrágot hordtak. Fegyvereik között a legfontosabb az íj volt, nyílhegyeiket vasból készítették, és a nyilat nem ritkán méregbe mártották kilövés előtt. A közelharcban baltát és rövid kardot használtak. Jó és gyors lovasok voltak, éppen az volt a legfőbb haderejük, hogy lóról is képesek voltak nyilazni, de nem használtak még kengyelt, s nyeregként is csak kápa nélküli párnanyerget alkalmaztak.

A szkíta társadalom elég tagolt volt: a privilegizált helyzetű lovasíjász harcosokon kívül közemberek, pásztorok, földművesek és szolgák alkották. A nők egy része a férfiakhoz hasonlóan harcos volt, innen eredeztetik az amazonokról szóló legendákat. Az előkelők hatalmát temetkezési helyeik mutatják: vannak olyan szkíta kurgánok, amelyek elérik egy hatemeletes ház magasságát, s van olyan, amelyikbe 400 lovat temettek, geometrikus alakzatba rendezve. A temetési szokások valóban olyanok lehettek, amilyennek Hérodotosz leírta őket, fényes pompával, már ha a sok vért, ember- és állatáldozatot annak lehet nevezni. A temetés utáni megtisztulást intenzív marihuána-gőzfürdővel végezték: Hérodotosz leírása szerint egy erre a célra összeeszkábált sátorban fejlesztettek gőzt, forró kövekre kender magját szórták, s ezt igen élvezték – a görög történetíró szavait azóta régészeti leletek is alátámasztották: a szkíták (előkelői) valóban rendszeresen drogoztak, rituális megtisztulás, transzbaesés és gyógyulás céljából.


Szkíta fésű a Solocha-kurgánból
Wikipédia

A szkíta aranyművesség szemkápráztató műveket hozott létre. A függőkhöz, nyakdíszekhez, kitűzőkhöz, edényekhez, fegyver, öv, sisak díszítéséhez fölhasznált arany egy része az Altaj-hegységből, másik része rablásokból származott, a szkíta ötvösök pedig kifinomult technikával és elsőrangú művészi ízléssel dolgozták föl a nemesfémet. A szkíta állatstílus kedvelt motívuma volt a griff, az oroszlán, a párduc, a farkas, a sas, a különböző vadállatok harca – és természetesen a szarvas. Jól ismertek a lovasokat, nyilazó harcosokat ábrázoló szobrocskák, díszek is. A szkíta művészet hatással volt a perzsa és kínai díszítőművészetre, de későbbi korszakában a szkíta aranyművességen is fölfedezhetők például hellenisztikus hatások. Az előkelő szkíták testükre is hasonló motívumokat tetováltattak, nemcsak a pazyrykiak, a többiek is.

A nagyhatalmú, rettenthetetlen szkítákat nagyon sok nép nézte ki magának őséül, ez nem csak magyar sajátosság: több európai uralkodócsalád, a frankok, britek, kelták, skótok álmodtak maguknak szkíta elődöket, a törökök, újabban a szerbek és a horvátok is szeretik úgy hinni, hogy a szkíták utódai. A szkíta sírokból előkerült csontokon végzett DNS-vizsgálatok azonban makacsul a keleti indoeurópaiak, Irán és India felé mutatnak, de kimutatható kapcsolat a balti szlávsággal és egyes dél-szibériai őshonos csoportokkal is. Egyes sírcsoportokban csaknem minden benne nyugvóról azt föltételezik, hogy világos hajú és kék vagy zöld szemű volt. Szkíta-rokonság szempontjából sem Belső-Ázsia, sem Nyugat-Európa nem jön azonban szóba a DNS-vizsgálatok alapján, akkor sem, ha volt némi keveredés az ázsiai népcsoportok és a szkíták között. A szkíta sírok európai jelleget mutató DNS-vizsgálatai nagyon jelentősen eltérnek a hiungnu sírok genetikai vizsgálatának eredményeitől, mert hogy azok meg túlnyomórészt ázsiai karaktert mutatnak – márpedig, ha a hiungnuk valóban a hunok elődei, ahogyan sokan gondolják, ez igen rossz hír azoknak, akik egyszerre szeretnének szkíták és hunok lenni.

Kérdés persze, hogy a szkíták nyugati steppei fénykorának idején a keleti steppén lassacskán formálódó, s az i.e. 3. századtól Észak-Kínát komolyan riogató nomádok, a hiungnuk valóban a hunok elődei-e, és ha igen, milyen értelemben.


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!