Szép új világ
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. február 27. szombat, 04:20
Magyarország in spe miniszterelnöke nemrégiben nyilvánosságra hozta egy korábban zárt körben elmondott beszédét. A hisztérikus kampánylégkörben a beszéd nem kapott kellő figyelmet, pedig világosan meg van mondva benne, mi is vár Magyarországra és a magyar értelmiségre az általa irányított szép új világban.
Eszerint kormányzásának „célja és feladata” tartalmilag annak biztosítása, hogy Magyarország „magyar ország maradjon”. Miután az is elhangzik, hogy „a magyar kultúra és minőség […] hol képzőművészeti alkotásokban, hol filmekben, hol irodalmi művekben nyilvánul meg”, az ember azt gondolná, hogy akkor egyszerűen csak hagyni kell a magyar értelmiséget alkotni. Azonban ez nem ilyen egyszerű, „hiszen a mindenkori kormányzást működtető politikusok a magaskultúra képviselőitől, alkotóitól várják azokat az impulzusokat, amelyekből kitűnik, hogy az a valami, amit kormányzásukkal szolgálnak, még létezik”. A kultúrát ugyanis nem csak az értelmiség alkotja. „Minden társadalomnak szüksége van elitre, amelyben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak; amelynek egyik része kormányoz, […] a másik része pedig a kulturális-tudományos életben tünteti ki magát. […] az elitnek – a politikainak is – […] kultúrát kell alkotnia.” Platón még úgy gondolta, hogy az állam akkor lesz jó kezekben, ha a filozófusok kormányozzák; most megtudjuk, hogy a kultúra akkor lesz jó kezekben, ha a politikusok irányítják. Ennek elvi indoklása és magyarázata a következő tétel: „[P]olitika és kultúra elkerülhetetlenül kapcsolódik egymáshoz.” A kulturális teljesítmény mércéje is a politikai siker, tehát hogy „az ország kormányzásában, a politikai elit megszervezésében sikeres volt-e, vagy sem”. Márpedig „a neoliberális elit által kínált minták és értékek kudarcba vezették Magyarországot, sikertelenséget hoztak a gazdaságban[…] nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is. […] Természetesen lehetséges, sőt valószínű, hogy íróként nem mondtak csődöt, de elitként […] bizony, csődöt mondtak”. Az, hogy a beszéd a „neoliberális” megjelölést használja, ahelyett, hogy egyszerűen liberálist mondana, természetesen a liberalizmus diffamálására szolgál, tekintve, hogy a jelzőt a jobb- és baloldali populizmus közösen tette szitokszóvá; az pedig, hogy írókat (regényírókat) említ, eléggé világosan elárulja, kikre gondol konkrétan.
Az említett kudarcot a beszéd világtörténelmivé dimenzionálja: „[N]em egyszerűen a kormányzat leszerepléséről van szó, hanem a kormányzás szellemi és értékalapjainak megrendüléséről.” Természetesen mindkettő a liberalizmushoz kapcsolódik. „Az egyik ilyen pillér az individuum és a közösség közötti viszonyrendszer egyensúlya. A közvélemény úgy érzékeli, hogy ez a viszonyrendszer megbillent az individuum irányába, aminek például mindennapi tapasztalata, hogy fölbomlott a közrend.” Régóta ismert, bizonyíthatatlan rágalom. „De hasonlóképpen bukott meg a jelenlegi kormányzás szellemi alapjait jelentő tételrendszer másik pillére is. Ez pedig a tudományos kapitalizmus bukása, a piac mindenhatóságába vetett hit – amiről kiderült, hogy nem igaz, és szintén megbukott, itthon és világméretekben is.” Mi eddig csak „tudományos szocializmusról” hallottunk ugyan, tudományos kapitalizmusról még nem – jó, de miért csak most bukott meg „a piac mindenhatóságába vetett hit”? Nincs itt a beszéd elmaradva úgy két brosúrával? Mondjuk a közelebbit egy bizonyos Ludwig Erhard szerezte, „Soziale Marktwirtschaft” címmel, a régebbit meg bizonyos John Maynard Keynes, ezt „New Deal” címen szokták emlegetni. Sajnos nem tudjuk meg, hogy a megbukott piaci mechanizmusok helyébe valójában minek kellene akkor lépnie: 3 éves, 4 éves, vagy 5 éves terveknek netán; kárpótlásul viszont a beszéd fölvázol egy új kormányzati rendszert, ha nem is az egész világ, de legalább Magyarország számára. „Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. […] egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. […] Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban[…] […]megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg[…] Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Mivel Magyarországon nem kétpártrendszer van, a „duális párterőtér” nemigen jelenthet mást, mint általában kormány és ellenzék viszonyát. Azt a beszéd nem mondja, hogy a jövőben egyáltalán nem lesz majd ellenzék – bár mint tudjuk, a parlament ellenzék nélkül is működik –, csak azt, hogy az állandó értékviták fognak megszűnni, mivel a „nagy kormányzó párt” mintegy „a maga természetességével” (értsd: vita nélkül) képviseli majd a „nemzeti ügyeket”. Amit netán nem képvisel majd, az nyilván nem is nemzeti ügy.
Egészen pontosan sajnos azt sem tudjuk meg, milyen konkrét formákat fog ölteni az új kormányzati rendszer, de abban biztosak lehetünk: „[O]lyan kormányzati rendszert próbálunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét[…]” És ebben szerepet fog játszani a kultúra is, a legnemesebb szerepében, mint ancilla politicae. „A kultúrpolitikának pedig az a feladata, hogy azokat a személyeket és csoportokat, akik értékeket hoznak létre, megbecsülje, elismerje és alkotásra sarkallja, az így megszületett mintákat pedig a megfelelő formák és csatornák megtalálásával eljuttassa az emberekhez – ha úgy tetszik: a tömegkultúra részévé tegye.” Nos, ilyen típusú kultúrpolitikára eddig csak a különféle totalitárius rendszerekben láthattunk példákat, ahol a politikai vezetés valóban a tömegkultúrába, vagyis az emberek mindennapi életébe és mindennapi gondolkodásába is bele akarta sulykolni az általa helyesnek tartott eszmei mintázatokat. „Egy lehetséges kurzusváltás esetén […] az új kormányzat részben vagy egészben más szellemi alapokon kívánja megszervezni a magyar közösség életét.” A kormányzásra készülő párt az eszmei alapirányultságát már 1996-ban meghatározta, amikor fölkínálta magát „a hagyományos konzervatív, nemzeti gondolkodású értelmiség”, továbbá az egyházak hatékony érdekképviselőjéül, 1945 előtti kiváltságaik visszaszerzéséhez. Ehhez fogja a kultúrpolitika kiválasztani az új, politikailag sikeres, tehát kulturálisan is magasrendű elitet. Hiszen: „A mi közösségünkben, ha valaki nagyon akart valamit alkotni, létrehozni, megvalósítani, akkor mindig számíthatott a támogatásunkra és érdeklődésünkre.” Így fogják majd megtanítani előbb a magaskultúra képviselőit, az értelmiséget, aztán a tömegkultúra fogyasztóit, a népet is arra, hogyan kell „szépen, nemesen és választékosan élni”.