18 éven felülieknek

A 18-as piros karikával nyit Schmuck Andor klipje – joggal.

A politika pervertálódásának egyik kezdeti lépése az volt, amikor a politikust „fölépíteni” kívánó kampánystáb azt vette a fejébe, hogy „emberként” mutatja be áldozatát. Amikor megszületett a gondolat, hogy a politikus nem attól ember, amit cselekszik, mond, ahogyan viselkedik, amilyen nézeteket vall, amilyen ügyeket képvisel, hanem attól, hogy hajlandó elárulni, gumóba gyömöszöli-e a zokniját vagy inkább összehajtva teszi a fiókba.

Akiket nem kellett fölépíteni, mert egyébként is valakik voltak az amerikai college-okban gyorstalpalót végzett „kommunikációs szakemberek” nélkül is, azok szükségszerűen vesztek ki a celebpolitizálásból, vagy saját undorodásuk okán, vagy mert az elcelebesedett magyar médiumok csak celebpolitikusokra voltak igazán éhesek, így a celebpolitikusokat gyártó politikai háttércsapatok kezében aduként mindig ott volt, hogy nem a hitelesség, hanem az érdekesség a lényeg. De úgy ám érdekesség, hogy legyen egyben „hétköznapiság” is! Ez mára teljes mértékben megvalósult: igen érdekes országban élünk, nevezzük így, s olyannyira hétköznapiban, hogy már nem lehet eldönteni, olyan politikusaink vannak-e, amilyeneket az ország megérdemel, vagy olyan országunk, amilyet a politikusok érdemelnek.

Nehéz lenne megmondani, ki kezdte. Torgyán doktor föltétlenül az elsők között volt, ő tulajdonképpen a parlamentet is meglepőn és mulatságosan használta. Aztán jöttek sorra mind, esküvők a kamerák előtt, delfinekkel úszkálás, szerelmi vallomás celebshow-ban, Hugh Grant-tánc (hát jó, szándék szerint az), pózolás szexmagazinban, még ha ruhában is, kolbásztöltés, disznóvágás, vitorlázás, a feleség ürítési szokásainak ismertetése, sok-sok-sok szigetes képek, mer laza-fiatalos mindenki nagyon, pólócsere, izomvillantás a kameráknak, szambázás (hát jó, szándék szerint az) patentbetétes harisnyanadrágos kánkán-lányokkal.

A médiaérzékenyebbek már saját klipeket készítenek, így nem kell reklámügynökségekkel bajlódni „Budapest, én így szeretlek”-film készítéséhez (bár az kissé önmaga elé szaladt kampányilag, a főszereplő most nyilván preferálna egy „I’ll be home for Christmas”-t), nem kell stúdióba vonulniuk karácsonyi CD kiadása ügyében, és mint a Schmuck-dalból (?) látjuk, még Sláger Tibóval sem kell megvívniuk, hogy bekerüljenek a Fásy-triászba, az élet császáraként nézhetik a forgalmat a felüljáró rácsánál, róhatják vagabund-cipőjükben a soha nem alvó, tűzijátékos, ha nem is New York, New York, hanem Budapest, Budapest utcáit. (Sinatrában rejlenek még lehetőségek, ott van rögtön a „Somethin’ stupid”.)

Tudom, tudom, máshol is meg kell mutatni a politikus „emberi arcát”. Csak máshol is – azt is meg kell mutatni, de az sem mindegy, hogy közben a világról mi a véleménye. Meg hogy van-e egyáltalán. És máshol határ is van a celebkedés mértékében, tartalmában, ízlésben és üzenetében egyaránt.

Nálunk jól láthatóan nem ebbe az irányba mennek a dolgok. Nem tudhatjuk, mikor kapunk a nyakunkba kopogtató-gyűjtésre ösztönző frakció-segélykoncertet a focivébés-riporteres (és az őseredeti „We are the world”) mintájára, mikor rendeznek be élő Betlehemet a Parlament főkapuja alatt, váltott kisdedekkel, mikor hív be Joshi Barath politikusokat törvényjavaslatokat kibeszélni magukból. A való világot már itt látjuk magunk körül, a big brother meg már a blogolókat is figyeli.

(Sándor Klára)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!