Még egyszer a magyar katona haláláról
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2010. szeptember 03. péntek, 01:56
Jakab Géza levele
Tisztelt Mihancsik Zsófia!
Szívesen egyetértenék Önnel. Schmitt Pál nem minden elnökök legelnökebbike, és akármennyire ágaskodik, nem fog felérni az elnöki palota küszöbének szintjéig sem. Ezer dolgot lehetne találni naponta, jogos bírálatként.
Azonban ezek közt az az egy, amellyel Ön támadja, nem jogos. Ezért kell megszólalnom most.
A kérdés, amiben Ön – szerintem – téved: hősiességről, nemzeti ügyről van-e szó egyáltalán. Szerintem egyikről sem.
Van egy apróság, amiről elfeledkezik ugyanis. Az illető katona a határainkon kívül tette önként vállalt dolgát. De ez a dolog pusztán személyes, és nemzethez, hazához, esküjéhez cseppnyi köze sem volt. Nem hazánkat védte, még csak nem is hazánk érdekeit vagy akár egyetlen magyar érdekeit. Nem kötelességét teljesítette, hanem saját akaratából részt vett egy háborúban, amelyhez Magyarországnak, a magyar népnek, vagy bármely magyarnak SEMMI köze sincs. Sőt, a magyar katonák határainkon kívüli szerepvállalása (mégpedig MAGYAR katonaként való szerepvállalása) kimondottan ellentétes a Magyarországon élő magyarok érdekeivel, biztonságával. Célponttá teszi ugyanis Magyarországot, célponttá teszi a világban élő magyar embereket akkor is, ha ezek maguknak még csak tudomásuk sincs a magyar katonák külhoni akcióiról.
Ugyanez persze a magyar államról is elmondható, nemcsak a katonákról, hogy magyar katonai kontingensek a veszélyzónákba küldésével veszélybe sodorják Magyarországot, az itt élőket - engem, Önt, a családunkat, szeretteinket is. Ez a „merjünk nagyok lenni” felelőtlensége, amelynek mindig mások isszák meg a levét.
Hivatásos katona ismerősömmel beszélgettem a külföldre menő katonák motivációjáról. Mivel jó párat ismer személyesen, hiteles forrás a számomra. Ő maga is gondolkozott rajta, de gyermekeire gondolva jobb belátásra tért. Több oka is lehet az ilyen elhatározásnak, melyek közt a leggyakoribb az egyszerű pénzkeresés. Veszélyes, de hatékony. A külföldön állományban lévő katonák jövedelme sokszorosan felülmúlja az itthoniakét. Más ok lehet a kalandvágy, vagy az itthonról távozni akarás, a valamit maga mögött hagyni vágyás. De egyetlen ok sohasem játszik szerepet: és ez a haza szolgálata. Ugyanis a határokon kívül fegyverrel nem szolgálhatja valaki a saját hazáját, miként a Don-kanyarban sem a mi hazánkat szolgálta a magyar hadsereg. Ezzel csak a saját hazája ellenére tehet, a saját hazája ellenségévé válhat. Talán nem ezt akarja, de ezt teszi.
(Más volna, ha - akár katonaként - nem fegyveres feladatot látna el valaki, hanem jótevő feladatot: legyen akár orvos, építész, műszaki segítségnyújtó vagy aknaszedő, a békét és újjáépítést segítendő menne oda. De hát jól tudjuk, hogy nem erről van szó. Az iraki és az afganisztáni háborúban is csak a „hű csatlós” szerepet akarta kiérdemelni az akármilyen színű kormány, demonstrálni, hogy mi az amerikaiak barátai vagyunk, és ezért némi konc nekünk is adassék. Mint az nyilvánosságra is került: az iraki közreműködésért 10 millió dollár volt a konc. Közben meg hozzásegítjük a világ legerősebb terroristáit a világ legnagyobb olajkincséhez Irakban, illetve fegyvereik teszteléséhez, a régi fegyverek elhasználásához - hogy újakat lehessen gyártani a hadiipar tulajdonosainak örömére - Afganisztánban. De támogattuk - már aki - az újvidéki híd lebombázását is, amelynek hasonló célja volt: tesztelni az amerikai haditechnika hatékonyságát a szovjet haditechnikával szemben. Szó sincs itt kérem a terrorizmus elleni harcról... Naivitás ilyet gondolni.)
Sajnos, ami történt, egyszerű és cseppet sem felemelő. Egy katona, egy hivatásos gyilkos többet akart keresni, és elment kalandozni egyet, afféle idegenlégiósként. Pechje volt, nem élte túl. Nem tudta véghezvinni ambícióit. Ebben aztán az égvilágon semmi hősies nincs, még kevésbé nemzeti ügy. Hogy nem ott kaparták el, ahol az eset történt, az kizárólag azért fogadható el, mert neki is volt családja, akiknek joga őt gyászolni. De hogy ezt ezrek asszisztálásával, a fél kormány jelenlétével tegyék, az értékrend-ficam. Az, hogy erről Schmitt Pál távolmaradt, teljességgel helyes döntés, még akkor is, ha teljes regnálása idején ez az egyetlen helyes döntése lesz. Mert nemzeti hőssé emelni egy gyilkosjelölt kalandort, felemelőként feltüntetni az egész hazánkat veszélybe sodró politikai játszadozást - ez több, mint bűn. A katonák részéről alantas cselekedet, a politikusok részéről hazaárulás. És ezen nem szépít az sem, hogy valaki életét veszti közben. Nem a halál tesz hőssé, hanem az élet.
(U.i: Ismerős-e Önnek ez a mondat: „Magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”?)
Jakab Géza
Arlington National Cemetery – flickr/Beverly&Pack
Mihancsik Zsófia válasza
Kedves Jakab Géza,
Úgy gondolom, ha 2001-ben nálunk robbantották volna fel, mondjuk, az Országház épületét olyanok, akik a világ bármely közeli vagy távoli pontján úgy ítélik meg, hogy a magyar nemzet, mondjuk a magyar nacionalizmus, nem felel meg az ő ízlésüknek, elvárásaiknak, létérdekeiknek, mi is úgy gondolnánk, hogy azzal a terrorista egyénnel, szervezettel vagy állammal szemben, amely így akarja a világ igazságtalanságát kiegyenlíteni, nemzetközi fellépésre van szükség. Mint ahogy például a magyarok 1956-ban úgy is gondolták, hogy Magyarország megvédése a szovjet csapatokkal szemben nemzetközi kötelezettség volna. És ha a 21. századi terrorista rendszeresen és gátlástalanul, sőt alattomosan fegyvert használ (és nemcsak a NATO-csapatokkal, hanem a saját polgártársaival szemben is), akkor vele szemben a szenteltvíz nem sokat ér. És mivel a nemzetközi fegyveres fellépésnek megvan a legális szervezete, amely szervezetnek mi is tagjai vagyunk, nem vitakérdés, hogy részt veszünk-e az akcióiban.
Megmondom Önnek őszintén, bizonyos esetekben én még a világcsendőr-szerepnek is híve lennék. Tehát az olyan nemzetközi fegyveres fellépéseknek, amelyek nem az önvédelemről szólnak. Például a 2001. előtti tálib uralmat nem Afganisztán, hanem a világ szégyenének tartottam. Darfúrt a világ szégyenének tartom. Korábban Ruandát. A balkáni háborút. Koszovót. Sorolhatnám. Rossz az a világ, amelyik eltűri a tömeges emberirtást, emberkínzást. Amelyet nem zavar az emberi szenvedés. Ezért nem tudok mit kezdeni az Ön felfogásával – dögöljenek csak rakásra a világon az amerikaiak, a szudániak, az afgánok, a szomszédban a bosnyákok, lényeg, hogy mi biztonságban legyünk. Én nem így gondolkozom, és nem így érzek, és nem így érzem biztonságban magam.
Én az európai civilizációba születtem bele. Fontosnak tartom az egyéni életet. A másokét is, de a magamét is. Úgyhogy nem lennék képes rá, hogy ártatlan emberek kíméletlen gyilkosaival, borzalmas testi-lelki fájdalmak okozóival, nők szervezett megerőszakolóival szembeszálljak, az egyetlen lehetséges módon, fegyverrel a kezemben. Nem viselném el sem mások szenvedésének és halálának a látványát, sem azt, hogy önvédelemből nekem kell ölnöm. De örülök, hogy vannak olyan emberek, akik ezt kibírják. Akik megteszik helyettem. Akik helyettem mennek Afganisztánba.
Nem tartozik rám a motivációjuk. Hogy pénzért mennek, kalandvágyból, hivatástudatból vagy nemes felháborodásból. Szerencsére sokfélék vagyunk, hentesek se lennének a világon, ha mindenki úgy sajnálná az állatokat, mint én. Lényeg, hogy önként mennek. Nem úgy, mint a II. magyar hadsereg a Donhoz.
Aki olyan fegyveres feladatot vállal, amelyre a közösségnek – a hazának – szüksége van, legyen az az utcán mindannyiunk érdekében szolgálatot teljesítő rendőr vagy a magyar állam nemzetközi kötelezettségvállalásai alapján Afganisztánban szolgálatot teljesítő katona, és szolgálatteljesítés közben meghal, azt hősi halottnak nevezik. Ezen sem érdemes vitatkozni.
Így aztán, szerintem, azon sem érdemes vitatkozni, hogy a hadsereg főparancsnokának, a köztársaság – a haza – első emberének ott kell-e lennie egy katona temetésén.
De amin végképp nem lehet vitatkozni, sőt, amit kikérek magamnak:
Kikérem magamnak, hogy hivatásos gyilkosnak, gyilkosjelölt kalandornak nevezze a katonát, akár itthon teljesít szolgálatot, akár külföldön.
Kikérem magamnak, hogy „afféle kalandvágynak” minősítse azt, ha valaki a halál kockázatát vállalja a munkavégzése során.
Kikérem magamnak, hogy egy hivatását teljesítő ember halálát pechnek minősítse.
És kikérem magamnak, mert aljasnak, szégyenletesnek, gyalázatosnak tartom, hogy bárki, értse meg jól, bárki halála kapcsán „elkaparásról” beszéljen. A végső tisztesség minden embernek jár, Önnek, Ceausescunak, Nagy Imrének és a legutolsó gyilkosnak is. És a részvét minden embernek kijár, ha elveszített valakit, aki fontos volt neki. Kikérem tehát magamnak az Ön minősíthetetlen szóhasználatát Pappné Ábrahám Judit nevében, a családja nevében, és mindannyiunk nevében, akik elemi emberi normákat magunkra nézve érvényesnek tartunk.