Az eltájolt filozófus
- Részletek
- Vendégek
- 2010. szeptember 06. hétfő, 05:14
- Andor Mihály
Andor Mihály
Hüledezve hallgattam a Klubrádióban Kéri László és Heller Ágnes beszélgetését arról, hogy amikor „a Fidesz emberei minden pozíciót elfoglalnak, a balliberális értelmiség számára nagyon kevés pozíció fog nyitva állni, nagyon kevés fórumon tudnak publikálni, nagyon kevés kiadónak fog az állam pénzt adni az ő könyveikre, nagyon kevés folyóiratot fog az állam támogatni, amely az ő írásaikat megjelentetné”, akkor ennek szóba hozását Heller Ágnes siránkozásnak minősíti, és a sokszor lesajnált magyar panaszkultúra körébe utalja.
Fölveti, hogy a helyzet megoldására „pénzt is lehet áldozni. Nagyon sokszor mondtam, ha tisztességes lapok nem tudják fenntartani önmagukat, hát hoci, nesze, nyissuk ki a pénztárcánkat. Ha nagyon sok ember kinyitja a pénztárcáját, azért annyi összejön, hogy fenn tudnak olyan lapok is maradni, amelyek nem tudnának fönnmaradni. Vagy olyan kiadók fönnmaradni, amelyek nem tudnának fönnmaradni állami támogatás nélkül. Tessék ingyen odaadni a cikkeinket olyan főrumoknak, amelyek még megmaradnak. Tessék ingyen odaadni a könyveinket. Úgyhogy ezek nagyon egyszerű dolgok”.
Elképedésem fokozódott, amikor a dolog pozitív oldalát fejtegette, azt ugyanis, hogy a liberális és baloldali értelmiség úgyis jobban érzi magát az ellenzékiségben, mert „semmire sem kell tekintettel lenni, senkire se kell tekintettel lenni, kimondhatjuk a véleményünket. Legfeljebb kevés fórum fogja hozni. Legalább a baráti társaságban, legalább előadások formájában, legalább a nyilvános fórumokon. Mindig lesznek nyilvános fórumok, ahová meghívják az embert, elmondhatja a véleményét, és mindig lesznek emberek, akik kíváncsiak ennek a csoportnak, ezeknek az embereknek a véleményére”. És akkor ebben a boldog állapotban lesz „idő arra, hogy eszméken gondolkozzék az ember”, mert „a liberális és a baloldalnak kellenek új eszmék”.
Nagyon úgy tűnik, hogy az egész gondolatmenet csak egy „kifutó típusra” illik rá, arra a már biztos egzisztenciával és szakmai hírnévvel rendelkező korosztályra, amelynek tagjait meghívják az egyre szűkülő fórumokra, és akik megtehetik, hogy ingyen adják oda cikkeiket és könyveiket, mert van lakásuk, nyugdíjuk és esetleg egy kis megtakarított pénzük. Azt azonban nem hiszem, hogy ez a „kifutó típus” fogja kitermelni az új eszméket. Ha akad is köztük néhány zseni, aki hozzájárul, a munka zömét mégiscsak az „újabb típusnak” kell elvégeznie.
Ezért földhözragadt szociológusként csak azt kérdezem: kik fognak az eszméken gondolkodni, kik fogják kitermelni az új eszméket, ha semmilyen pozíciót nem sikerül szerezniük, mert mindent elfoglal a másik oldal? Nem hatalmi pozícióra gondolok, hanem – mondjuk – egyetemi és kutatóintézeti helyekre. Hiszen láthatjuk, már itt is megkezdődött a kiszorítósdi.
Heller Ágnes szeme előtt egy rég letűnt világ képe lebeg, és mintha fogalma se lenne arról, hogy milyen a mai. Bármilyen rossz volt is a diktatúrában élni, voltak egérutak. A legfontosabb egérutat az 1960-as évekkel kezdődő „koraszülött jóléti állam” jelentette, amelyben – most eltekintve attól, hogy milyen megfontolásokból és mennyi ideig fenntarthatóan – olcsó volt a könyv, a lakbér, a gáz, a villany, a kenyér, és „bélás” volt a kolbász. A hatalom által kiszorított értelmiségi ezért meg tudott élni, sőt értelmiségiként tudott élni, ha megtalálta a másik egérutat, a megfelelő állást. Voltak bizonyos munkák, amelyek biztosítottak egy nyomorult megélhetést, de mégiscsak megélhetést. Ha – mondjuk – hajnali újságkihordást vállalt, akkor szabad volt a napja, járhatott könyvtárba, gondolkodhatott eszméken, és volt ideje arra is, hogy leírja gondolatait. De akkor is volt ideje, ha egy jó ismerős révén sikerült figuránsnak állnia. A figuránsok szinte egy előértelmiségi szubkultúrát alkottak. Ilyen állások révén ráadásul az „esztékája” is megvolt, és az utcai igazoltatásnál sem bukott le közveszélyes munkakerülőként. Ha kicsit szerencsésebb volt, akkor – barátságból vagy egyesek rossz lelkiismeretéből – csurrant-cseppent neki fordítás, interjúzás, kódolás, négermunka. És az ellenzékitől a lelkes beilleszkedőig terjedő széles skálán sok fokozat volt, sok volt tehát a barát vagy a rossz lelkiismeretű, úgyhogy számosan voltak ilyen szerencsések.
Ma ilyen munkákból, ha vannak is, nem lehet megélni. Nem elég a gáz- és villanyszámlára, a lakbérre, könyvre, ruházkodásra és ételre, hogy az értelmiségi munkához nélkülözhetetlen számítógépet és internetkapcsolatot ne is említsem. És ha az értelmiségi kiszorítósdi végigfut a társadalmon, a mai gyűlölködő, egymásnak feszülő világban barátok és rossz lelkiismeretű hivatalban lévők sem lesznek – legalábbis egy darabig, amíg az új hatalom meg nem hasonul önmagával. (Ami persze előbb-utóbb be fog következni. De addig?)
És ha mégis akad egy-egy eszme-megújító ifjú, aki nélkülözések közepette képes tanulmányt vagy könyvet írni „a XXI. század uralkodó eszméiről”, adja oda ingyen? Szép az Obama győzelméért 5 dollárt áldozó New York-i koldusok példája, de halkan megkérdezném: hány tanulmányt írtak a New York-i koldusok?
Church Mouse-eye view – flickr/spratmackrel
Ha pedig az új eszmék potenciális termelője olyan állást vállal, amelyből meg lehet élni, családot lehet alapítani, és el is lehet tartani, akkor a napi tíz órai munka után áll neki gondolkodni? Mire kijön a munkahelyéről, a könyvtárak sincsenek nyitva. Akkor kit fognak meghívni nyilvános fórumokra, és minek? Mire lesz kíváncsi a közönség vagy a baráti társaság? Hogy mi történt az irodában, a raktárban, a pénztárgép mögött vagy a műhelyben egész nap?
Szép gondolatokat fogalmazott meg Heller Ágnes, csak azt nem tudni, hogyan fog megszületni az értelmiségnek az az új generációja, amelytől a liberális gondolkodás megújulását várja. Csak abban bízhatunk, hogy az eszmék vizén evező ember annyira átszellemül, hogy beéri lelki és szellemi táplálékkal. A génmódosítás korában minden elképzelhető.
Írásai a Galamusban:
Két érvvel több
Forradalmi felajánlás
Már itt a múlt
Megvan a 200 milliárd!
Ha én kormány lennék
Ha én kormány lennék 2.
Ha én kormány lennék 3.