A mártír harca
- Részletek
- Cserni János
- 2010. szeptember 07. kedd, 03:58
1998-ban a váci bíróságról az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) Hivatalába kerültem, mint álbíró műbíró*, vagyis olyasvalaki, aki kinevezett bíró ugyan, de ítélkezés helyett hivatali munkát végez. Vezetői utasításra, minimális önállósággal, szigorú hierarchiában. Kollégáim nagy részét igen, a munka jellegét nem szerettem. Egy idő után untam is magam, belekezdtem a Havas Iskolának nevezett Havas Iskolába, ahol – ha az újságírást (nyilván önhibából) nem is, de – sok új ismeretet sikerült elsajátítanom. Már nem emlékszem, hogy a politológia vagy az általános műveltség kialakítását célzó történelemelőadáson hangzott-e el, mindenesetre elhangzott, hogy az egypártrendszer idején – lévén szűkek a politizálás keretei – a politika iránt érdeklődők leginkább a tanári vagy az újságírói pályát választották, ahol egészen a rendszerváltásig viszonylag nyugodt körülmények között parkolhattak, 89-ben pedig megkezdődhetett a nagy kirajzás. Az előadó megfigyelései jók voltak, pedagógusból és újságíróból ma sincs hiány a Tisztelt Házban. Az előbbiek közé tartozik Révész Máriusz, akinek arcvonásait a 2006-os zavargások máig ismeretlen gumibotja kis időre méltatlanul eltorzította, de mára szerencsére visszaálltak eredeti formájukba. Ha az én fejemmel történt volna ugyanaz, ami Révész Máriuszéval, biztosan nem hagytam volna szó nélkül, és az igazságérzet meg felháborodás okán ugyanúgy, ahogy ő, követeltem volna azok felelősségre vonását, akik megbotoztak. Már ha nem én provokálom ki, mert akkor inkább hallgatok, de ez nem történelem, nem forradalom, csak fikció, ezért maradok inkább a tényeknél.
Révész Máriusz ma már nem tanár, hanem hivatásos politikus. Országgyűlési képviselő. Az, hogy kormánypárti, csak abból a szempontból érdekes, hogy kétharmad van mögötte, tehát minden törvényt meg tud változtatni, ha pártja egyetért vele. A 2006-os zavargásokban (itt mellőzném a forradalmi hevülethez hasonló kifejezések használatát, tekintve, hogy az elszenvedő csendes többség közé tartoztam, ennélfogva nem hatott át a hév, még ha az történetesen járt is) nem párt alapon vettek részt az emberek. Mind a rendőrök, mind a zavargók között voltak jobb- és baloldali érzelműek (ellentétben a hivatásos politikusokkal, ez azonban csak ide nem tartozó közbevetés: ha már ír az ember, ossza meg a gondolatait is, talán csak a hangokról nem érdemes itt számot adni), s a rend őreit a feladatuk elvégzése, valamint a több napos kialvatlanság és feszültség, az utcára vonulókat pedig egyre romló és úgyszintén egyre kilátástalanabb egzisztenciális helyzetük kovácsolta össze. Számomra mindkét csoport viselkedése érthető, együttesen alkotják a magyar néplélek egy szeletét. A többihez Révész Máriusz ugyanúgy hozzátesz valamit, mint én magam, vagy Ibolya néni, a szomszéd, aki pedánsan rendben tartja a kertjét és még Mütyikére is van gondja, aki egyébként kutya, továbbá szerintem Mihály, mert a Mütyike hülyeség. Nagyjából inkább pontos j-vel.
Nem igazán szerencsés, ha valamely vita eldöntését az érdekeltekre bízzák, s ez nemcsak általánosságban igaz, de arra az esetre is, ha parlamenti albizottság alakul a „2002-2010 közötti jogsértések vizsgálatára”. Az meg aztán különösen nem szerencsés, ha az érintett sértett (minden tekintetben az) kérdezőként van jelen egy ilyen munkacsoportban, ahelyett, hogy tanúként, konkrétan az események szemtanújaként osztaná meg a bizottsággal tapasztalatait. Ha pedig arra a következtetésre jut, és országgyűlési képviselői szájjal ki is mondja, hogy „ami akkor történt, több mint hiba, azoknak a rendőröknek, ügyészeknek, bíráknak, akik részt vettek a jogsértésekben, nincs helyük a rendőrségen, ügyészségen, bíróságon”, akkor az én olvasatomban baj van. Legalábbis valami nincs rendben egyes fejekben. Ilyenkor az ember megpróbálja helyreállítani gyönyörű képességünket.
A Magyar Köztársaság állítólag (ha úgy tetszik, az alkotmány szerint) jogállam, amiben ennélfogva jogsértéseknek nincs helyük, vagy ha mégis előfordulnak, orvosolni kell őket. Az albizottság által vizsgált esetekben nagyon sok személyt őrizetbe vett a rendőrség, méghozzá példátlan zavargások során, és közülük 141-et előzetes letartóztatásba helyezett az elsőfokú bíróság, majd a másodfok 137-et kiengedett. Ez az alapszituáció. Úgy értem, a bíróság és a bizottság kapcsolatában, mert egyébként máshol kellene keresgélni.
Mielőtt tovább mennék, néhány szót előre kell bocsátanom. Bíró nem politizálhat, és nem mondhat véleményt más bíró által elbírált ügyekről, ezért a továbbiakban mindezeket el fogom kerülni. Könnyű dolgom lesz, mivel mindössze annyi ismeretem van róluk, ami a híradásokban megjelent. Másrészt hangsúlyoznom kell, hogy hasonló ügyekben nem jártam el, tehát nem vagyok érintett. Vagy éppen ellenkezőleg. Közvetve – mint a bírói kar tagja – igen. És bevallom, nem szeretem, ha hülyének néznek, ha politikai célokra használnak fel, azt meg kiváltképpen nem, ha utasítani vagy megfélemlíteni akarnak. Az ilyesmit senki sem viseli el szívesen. Az önmagát – az alkotmány szövegével egyezően - függetlennek definiáló bírói kar pedig egyenesen nem is viselheti el. A bírói függetlenség azt jelenti, hogy a bírák a döntéseik meghozatalánál csak a bizonyított tényeket és a jogviták eldöntéséhez szükséges jogszabályokat vehetik figyelembe. Nem utasíthatók, sem igazgatási vezetőik, sem politikusok által. És ez nemcsak azokra az országokra igaz, ahol a politikus a bűnöző szinonimája. Ebből egyenesen következik az is, hogy egy párt országgyűlési képviselője sem vonhat felelősségre valamely bírót az általa kifogásolt döntéséért, még akkor sem, ha Révész Máriusznak hívják. Azt ellenben megteheti, hogy a bírókiválasztásra vonatkozó szabályokat törvénnyel megváltoztatja, sőt – megfelelő többséggel – azt is elérheti, hogy csak saját pártjának szimpatizánsaiból lehessen bíró. Ez azonban horror lenne. Olyannyira az, hogy ismereteim szerint ez még az átkosban sem így működött. Másik oldalról sietve le kell szögeznem, hogy Révész Máriusz kijelentései nem erre irányultak, és nem is kívánom őket félremagyarázni. Abban egyetértés van köztem és a képviselő között, hogy a jogbiztonság megteremtése egy civilizált európai államban alapkövetelmény, amit joggal (mert mivel mással?) várnak el a polgárok; s abban szintúgy, hogy az ezzel ellentétes jelenségekre mindenki felhívhatja a figyelmet, beleértve a nép törvényhozói hatalommal felruházott fiait és lányait is.
Nem tartom azonban a jogbizonytalanság megtestesítőjének azt, ha az első- és a másodfokú bíróság között véleménykülönbség alakul ki valamely kérdésben, mert a másodfok feladata az, hogy az elsőfok esetlegesen hibás döntéseit korrigálja. Az, hogy néhány napon belül azonos szituációban nagyszámú ilyen döntés született, távolról sem a bírák alkalmasságának kérdését veti fel, sokkal inkább azt, hogy a magyar bírói kar képes-e a rendkívüli helyzetekre megfelelően reagálni. Megfelelően, vagyis úgy, hogy a funkcióját betöltve biztosítsa a békés többség nyugalmát. Nem nevezhető ugyanis másnak, csak rendkívülinek egy olyan eseménysorozat, amikor lánglelkű asszonyok és hasonló férfiak családtagjaik kocsiját is képesek felgyújtani, legalábbis nem bánják, ha mások megteszik, egy „igazmondásra épülő és kiszámítható jövő” reményében. Ennek tükrében pedig nem tehető más megállapítás, csak az, hogy mindkét szinten helyes döntést hoztak a bíróságok. Első fokon azért, mert a bíróság dolga, hogy rendkívüli helyzetekben, a rendelkezésére álló eszközökkel, minél hatékonyabban járuljon hozzá a rend helyreállításához, másodfokon azért, mert a rend valóban helyreállt, így azok sem maradtak sokáig letartóztatva, akiket – az ügyekben eljáró négy másodfokú tanács szerint – eleve szabadon kellett volna engedni. Ez a probléma tehát rendben megoldódott és idén tavasszal a korábban nehéz helyzetben lévő néptömegek előtt is megnyílt a remény egy könnyebb, boldogabb életre, kevesebb adóval, kevesebb gyilkossággal, rendőrgyilkossággal, lopással, korrupcióval, a politikai jellegű kinevezések megszüntetésével, kis létszámú államapparátussal, csökkenő hitelkamattal, növekvő bérekkel, meg minden.
Washington, Capitol Hill – flickr/Kevin H.
S ha már ezekkel ilyen jól állunk, nem lenne helyes a bírósági rendszer bosszútól vezérelt szétverése. Jobbítása igen.
A matematika-fizika szakos tanár országgyűlési képviselő, ha végzettségénél fogva nem is, de a Parlamentben töltött 12 év tapasztalataiból tudhatná, hogy a bírói felelősség szabályai hogyan alakulnak – nemcsak nálunk, hanem valamennyi civilizált országban. Sehol sem úgy, hogy valamely politikus felszólítására bírák fejei hulljanak a porba, függetlenül attól, hogy a bírói pályaalkalmasság kérdésében bárminemű kompetenciával rendelkezik-e a megrendelő, ez ugyanis mindegy. Az nem mindegy, hogy a választópolgár azt látja-e, hogy ha a politika fütyül, a bírói kar táncra perdül. Tudniillik, ha igen, akkor szűnik meg igazán a jogbiztonság, mert nem lesz ember, aki ilyen bíróságokban megbízna.
Révész Máriusz szerint a 2006-os bírói döntésekkel összefüggésben többüknek „van olyan megalapozott információja, hogy a bíróságon egyébként vezető beosztású bírók előzetes eligazítást tartottak, és elmondták, hogy mi az elvárás”. Rendben. Megkérdem, ha jogállamban élünk, vajon miért nem fordulnak ők, többen, a megalapozott információk birtokosai a bíróságok felügyeletét ellátó OIT elnökéhez, vagy – amennyiben fővárosi bírókról beszélnek – a Fővárosi Bíróság (FB) elnökéhez annak érdekében, hogy panaszukat kivizsgálja. Jogszabály van erre. Alkalmas politikustól elvárható lenne, hogy ismerje. Szintén ezzel kapcsolatban kell megjegyeznem, hogy az említett „elvárás” megfogalmazása nem feltétlenül rossz, ellenkezőleg, bizonyos esetekben helyénvaló. Tudni kell ehhez, hogy a bíróságokon hol élesen, hol tompán elválik egymástól az igazgatási és a szakmai vezető személye. Magasabb szintű bíróságokon a szakmai kérdésekben a kollégiumvezető irányítja a munkát, és az elnök az, aki igazgatási kérdésekben dönt. Például abban, hogy kit terjeszt elő bírói kinevezésre az OIT-hoz, kit helyez át másik bíróságra, kiből lehet jegyzőkönyvvezető és hány tollat kaphatnak negyedévente a dolgozók. A városi és kerületi bíróságokon az elnök és helyettese optimális esetben szakmailag is kitűnik kollégái közül, s mivel e bíróságokon nincs külön szakmai vezető, a szakmai jellegű feladatokat is kénytelen ellátni. Ez a magyarázata annak, hogy megoldásra váró új helyzetekben vele beszélik meg a bírák a jogértelmezési problémáikat, s azt követően vagy a közös álláspontnak megfelelően járnak el, vagy ha nem alakult ki ilyen, úgy, mint ha meg sem beszélték volna, mindenesetre legalább lelkiismeretesen megpróbálkoztak vele. Ennyit az eligazításról. Más kérdés, hogy ha a képviselő olyan esetről tud, amikor az igazgatási vezető politikai jellegű „elvárást” közölt a beosztottaival, azt először nem a sajtónak, hanem Baka Andrásnak vagy Gatter Lászlónak (az FB elnökének) kellett volna elmondania. Már csak azért is, mert ez minimum fegyelmi kérdés, a fegyelmi eljárás kezdeményezője pedig az elnök. A jogszabályok értelmében. Azokéban, amelyek Révész Máriusz értelmezésében falként akadályozzák meg az ügy tisztázását, mert nem engedik, hogy a bírók nyilatkozzanak.
A kijelentéssel szemben legkevesebb két kifogásom van. Az egyik, hogy értelmetlen, mert a bírói felelősségrevonást nem akadályozzák: a fegyelmi eljárásban a bíró elmondhat mindent az ügyről. Na nem a médiának vagy a parlamentnek, hanem a szervezeten belül a törvény alapján felállított fegyelmi bíróságnak. A másik, hogy a bírók nyilatkozattételi tilalmát ugyanolyan könnyen eltörölheti a kormánytöbbség, mint Nenyiről a légyszart le-, tehát erre kár hivatkozni. Én például több dologról nagyon szívesen beszélnék, ha a törvény lehetőséget biztosítani rá. Ha kötelezne, az ellen tiltakoznék.
Arról viszont nem ártott volna szót ejteni, hogy az albizottság által meghallgatott bírónő milyen minőségében jelent meg a testület előtt. Figyelembe véve ugyanis, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának elve még nem tűnt el az Alkotmányból, ezt csak önkéntes alapon tudom elképzelni, s ismerve a kolléganő segítőkészségét, valószínűleg így is történt. Csak az ilyesmit meg kell osztani a közvéleménnyel. Legalább olyan hangsúllyal, mint a bírákat illetően felmerült „alapos gyanút”.
„Úgy vélem, a bíróságok még függetlenek, amit… a miniszterelnök és …az igazságügy-miniszter fájlal a legjobban. Ezért kísérlik meg újra és újra e függetlenség korlátozását a bírói önkormányzat autonómiájának felszámolásával, a személyi kérdésekbe való beavatkozással, a bírák mentelmi jogának megkérdőjelezésével, de nem kevésbé az Alkotmánybíróság ellen indított megannyi brutális támadással, az alkotmánybírák nyilvános megzsarolásával, amihez a biztonsági szolgálat archívumából rángatnak elő anyagokat. Undorral szemlélem ezt az egészet, hisz túlságosan jól emlékszem a bírák befolyásolására a diktatúra éveiben, amikor minden ítéletet a hatalmon lévő kommunisták szájíze szerint hoztak meg. Ma szerencsére nem ez a helyzet, bár az ügyészségeket már majdnem teljesen sikerült politikai nyomás alá vonni.”
A fenti idézet Adam Michniktől, a lengyel Gazeta Wyborcza főszerkesztőjétől származik és értelemszerűen saját hazájának viszonyairól szól. Jó lenne a hasonló folyamatokat nálunk elkerülni. Már amit még lehet.
***
* Cserni János helyreigazítása: Volt hivatali kollégáim a cikk megjelenése után felhívták a figyelmemet arra, hogy nem ál-, hanem műbírónak neveztük egymást annak idején. A tíz évnyi, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalán kívül töltött idő után erre már rosszul emlékeztem, így az Érintettektől elnézést kérve a vitatott kifejezést a műbíró szóra cserélem.
Előzmények a Galamusban:
MTI-hír: Révész: ügyészek és bírák felelősségét is vizsgálni kell a 2006 őszi események kapcsán
Bolgár György interjúja Révész Máriusszal
Bolgár György interjúja Fleck Zoltánnal
Bolgár György interjúja Bócz Endrével