A szakmai érvek és az úthenger

Andor Mihály

Véletlenül kezembe akadt egy öt évvel ezelőtt írt cikkem, amely 2005 nyarán jelent meg a Népszabadságban, és nem tudtam eldönteni, hogy akkor voltam-e naprakészebb, vagy ma. Pedig azt mondják, a publicisztika egynapos műfaj. A magyar katolikus egyház 2005-ben leadta rendelését (ne tiltsák meg a buktatást az általános iskola alsó tagozatában; a különböző szociális hátterű gyerekeket válasszák szét, és úgy tanítsák őket), és amint lehetett, azaz napjainkban, a pincérnő rögtön kihozta. Az első fogást – a buktatást – már törvénybe iktatták, a második készül. Nagy vitára nem lehet számítani, mert a hatalmat – akárcsak a magyar katolikus egyházat 2005-ben – nem érdeklik a szakmai érvek. Mások a szempontjaik, és ezeket úthengerként érvényesíti. Az úthenger sem áll le vitatkozni. Igaz, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szóvivőjét, a kissé nyers modorú Veres András püspököt leváltották és száműzték, de talán nem azokért a dolgokért, amiket mondott, hanem azért, ahogy mondta. Hiába sorolják a szakemberek a viszonylag könnyen belátható érveket, az úthenger halad, és mindent eltapos, ami az útjába kerül. Legyen az gyereklélek vagy az ország jövője.


Road-roller – flickr/bob de lomond


A 2005-ös írás:

Fontolva hátráló


Úgy tartják, minden népnek olyan politikai osztálya és olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Remélem, a katolikus egyházra ez nem vonatkozik, és jobbat érdemelne az ország. A magyar katolikus egyháznak mintha valami különös érzéke lenne ahhoz, hogy különböző ügyekben a legreakciósabb álláspontot válassza ki.

Most például oktatáspolitikai kérdésekben sikerült ez a telitalálat. Veres András püspök a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nevében tiltakozik a buktatás tilalma ellen, mondván, „sem a józan megfontolás, sem az eddig helyesnek bizonyult pedagógiai elvek, se pedig a kisiskolások személyi-pszichikai fejlődése nem indokolják az évfolyam ismétlésének tiltását az első-harmadik évfolyamon olyan esetben, amikor a tanuló nem teljesítette az évfolyamra előírt tanulmányi követelményeket”.

Lehet, hogy létezik egy számomra ismeretlen katolikus pedagógia és pszichológia. De az a fejlődés- és neveléslélektan, amelyet én tanultam, már régóta tudja, hogy nincs két egyforma ütemben fejlődő emberi lény. Az egyik csecsemő már megragadja a kiszemelt tárgyat, amikor a másik még mellényúl, de végül mindegyik fogja tudni használni a kezét. Az egyik hamarabb kezd beszélni, mint a másik, de végül mindegyik fog beszélni. Ugyanígy van ez azokkal a készségekkel, amelyeket az iskola követel meg. A kézfejnek az íráshoz szükséges finommozgásai az egyik gyereknél később fejlődnek ki, mint a másiknál; a beszédhallás, a manipulatív rendszerezés, a számlálás, az összefüggés-megértés, a koncentrálóképesség és a többi alapkészség az egyes gyerekeknél más-más ütemben, ezért más-más időpontra fejlődik ki, de – a sérültek kivételével – tíz-tizenegy éves korra mindenkiben kifejlődik. Kutatások garmadája igazolja, hogy kellő idő alatt minden ép egyénnel elsajátíthatók az alapkészségek. Csak éppen alkalmazkodni kell az egyéni különbségekhez, mert nem mindenkinél ugyanannyi a „kellő idő”. Az a pedagógia, amely ezt figyelmen kívül hagyja, számtalan gyereknek szegi kedvét rögtön iskolás évei elején, és már az első osztályban megindítja azt a kudarcsorozatot, amely egyre jobban elidegeníti a tanulás világától.

Ahhoz pedig még pszichológiai műveltség sem kell, hogy tudjuk: a bukás stigmatizáló hatása, lelki terhei sok mindenre alkalmasak, csak arra nem, hogy kedvet csináljanak a tanuláshoz. Elhagyása tehát csak üdvös következményekkel járhat abban az életkori szakaszban, amikor még nagyok lehetnek a különbségek az alapkészségek elsajátítási ütemében, és amikor megalapozódik a tanuláshoz való viszony.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nem csak elveti a buktatás tilalmát, ötlete is van a megoldásra: „Ha valóban az esélyegyenlőség megvalósítása az oktatási kormányzat célja, törvényi szabályozással biztosítsa, hogy 8 vagy 10 vagy 12 éves korra milyen ismeret- és tudásanyaggal, milyen kompetenciákkal rendelkeznie a hátrányos helyzetű tanulóknak is, és tegye lehetővé olyan pedagógiai programok működtetését, finanszírozását, amelyek ezeket a célokat meg is tudják valósítani.” Lehet, hogy egy hiányzó „kell” szócska tette olyan sejtelmessé a mondatot, de azért érdemes próbálkozni a megfejtéssel. Ha jól értem, a javaslatnak az a lényege, hogy a hátrányos helyzetű tanulóknak második vagy negyedik vagy hatodik osztály végére másfajta követelményrendszert kellene felállítani, és ennek teljesítését kellene segíteni. Az embernek déjà vu érzése támad, hiszen ilyen már volt: úgy hívták, hogy kisegítő iskola, ahol nyolc év alatt csak hat év anyagát tanították meg, és végbizonyítványa semmire se volt jó. Csakhogy annak idején ezt enyhe fokban értelmi fogyatékos gyerekeknek hozták létre, az pedig nem rendeltetésszerű – mondhatni, illegális – használatának volt az eredménye, hogy cigány gyerekekkel töltötték fel. De legalább megpróbálták leplezni, mert úgy gondolták, hogy amit csinálnak, az se nem humánus, se nem erkölcsös, se nem igazságos.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nem próbál leplezni semmit, képmutatással tehát nem vádolható. Sőt azzal sem, hogy különböző ügyekben egymásnak ellentmondó állásfoglalásokat fogalmaz meg. Hiszen mi mással lehetne tökéletesebben megvalósítani a hátrányos helyzetű tanulók külön követelményrendszerét, mint elkülönített oktatásukkal. Nem meglepő tehát, hogy a Püspöki Konferencia titkára az ellen is tiltakozik – ráadásul „az esélyegyenlőség és az emberiesség nevében” –, hogy a szociális helyzetük miatt hátrányba került tanulókat „a többi tanulóval egy közösségben, azonos osztályban, csoportban”, vagyis integráltan próbálják felzárkóztatni. Az integráció szerinte két irányban is negatívan hat: „a fejlesztendő gyermek képességeit és tanulási kudarcait, fejlődési és pszichikai hátrányait csak növelni és elmélyíteni fogja, ugyanakkor gátló tényezőként fog hatni a szellemileg-lelkileg egészséges tanulók képességeinek kibontakoztatására, fejlődésére.”

Jómagam nem olyan családba születtem, amely bővében volt átörökíthető kulturális tőkének. Bizony észrevettem, hogy egyik orvosgyerek osztálytársam már tizenegy éves korában törzsvendég volt egy antikváriumban, és olyan könyveket olvasott, amelyekről tőle hallottam először. Érdekes módon, ez nem „negatívan” hatott rám, hanem fölkeltette az érdeklődésemet. Pénzt ugyan nem kaptam a szüleimtől, de beiratkoztam a könyvtárba. Későbbi tanulmányaim során aztán megtudtam, hogy egy általános pedagógiai szabály „áldozata” voltam, amely szerint a különböző képességű és indíttatású gyerekekből álló tanulócsoportban a jobbak magukkal húzhatják a gyengébbeket. Minden a pedagóguson múlik. Viszont egy kontraszelektált csoport általános színvonala megállíthatatlanul süllyed. Ha egy olyan iskolarendszerbe jártam volna, amilyen a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tiltakozásaiból körvonalazódik, nem sok esélyem lett volna arra, hogy első generációs értelmiségi legyek.

Lehetséges, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tiltakozásai sok embert elégtétellel töltenek el, hiszen már régóta így működik a közoktatás. A szocializmus idején az áttekinthető és egységes iskolarendszer leple alatt kialakult a tagozatos osztálytól a kisegítő osztályig ívelő „informális iskolarendszer”, amely főleg szociálisan differenciált, és sok esetben már 6 éves korban szelektált. 1990 után a szülők és a pedagógusok egy befolyásos csoportjának érdekei összetalálkoztak, a nyolc- és hatosztályos gimnáziumok elterjedésével sikerült nyílttá tenni a 10 és 12 éves kori szelekciót. És valóban: mennyivel kellemesebb tanítani, ha valahogy el lehet különíteni azokat, akikkel több a vesződség, mint az öröm. Mennyivel kevesebb munkát, szellemi erőfeszítést igényel csupa érdeklődő, otthonról sok segítséget kapó gyerekkel dolgozni, mint olyanokkal, akiknek a családjára nem lehet átruházni a munka egy részét, ráadásul néha még az órát is zavarják. A szülők is jobban örülnek annak, ha gyerekük olyan iskolába jár, ahol nem zavarnak pedagógiai „rosszcsontok”.

Pedig nemzetközi kutatások figyelmeztetnek arra, hogy az elitoktatás nem ment meg egy társadalmat a lecsúszástól, hogy egy nemzet csak együtt tud emelkedni. Egy 1996-os felnőttolvasás-vizsgálatban az a Svédország érte el a legjobb eredményt, ahol egyszersmind a legkisebb volt az alacsony és a magas iskolázottságú családokból jövők teljesítménye közötti különbség. Magyarországon volt legnagyobb a különbség, és ez a rendies vonás általánosan gyenge teljesítménnyel párosult. Nem lenne tehát jó visszahozni a rendi társadalmat, még akkor sem, ha a katolikus egyháznak jó emlékei lehetnek erről a korszakról, hiszen akkor volt hatalma teljében.


Megjelent a Népszabadságban, 2005. július 20-án



Andor Mihály, szociológus


Írásai a Galamusban:

Két érvvel több
Forradalmi felajánlás
Már itt a múlt
Megvan a 200 milliárd!
Ha én kormány lennék
Ha én kormány lennék 2.
Ha én kormány lennék 3.
Az eltájolt filozófus


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!