Nemzeti egységtankönyv

Fazekas Csaba


Boross Péternek nagy visszhangot kiváltó interjúja jelent meg a Heti Válasz augusztus 26-i számában. Feltűnést keltett az egykori miniszterelnök korábbi, a Fideszt és Orbán Viktort illető saját kritikus megnyilvánulásaival való szembefordulása, sajátos konzervativizmus-értelmezése, a leendő alkotmányban a miniszterelnöki pozíció további erősítésének vágya, a gyermektelenségi adó bevezetése, a királyság államformája iránti vonzalom stb. Ám az interjú egyik részlete alig kapott figyelmet, s nemcsak azért kapták fel rá kevesen a fejüket, mert a szövegkörnyezet üzenetei még ennél is erősebbek voltak, hanem azért, mert lassan leszokunk a meghökkenésről. Boross az alábbiakat mondta: „Mikszáth Kálmánnal szólva: a magyar hátán szántani is lehet, csak az ekevas nemzetiszínű legyen. Nagy igazság, miközben a liberálisok még mindig gúnnyal, iróniával kezelik meséinket, legendáinkat, regéinket. De itt az alkalom: például 15-20 évig egyetlen, közös történelemkönyvet kellene bevezetni az egész országban a sok fércmű helyett. A magyar szellemiséget kifejező szigorú fellépés lenne ez a mai anarchikus posvánnyal szemben. Persze, tudom, horthysta leszek megint emiatt. Megjegyzem: jobb, mint kádáristának lenni.”

Na, vegyük sorra. A mikszáthi citátum ezúttal egyszerű szerencsétlenkedésnek, pontatlan megfogalmazásnak is tűnhet. Az már azonban feltűnő, hogy amit a nagy palóc ironikusan vetett papírra, azt Boross komolyan gondolja, követendő példának tartja. Vagyis talán úgy érti, nem baj, ha szántani fog a Fidesz-kormány a hátunkon, legyünk rá büszkék, mert nemzetiszínű ekevassal teszi. (A legutóbbi kötcsei Orbán-beszédből kiszivárgott részletek is sejteni engednek ilyen szántogatási, vagyis megszorítási kísérletet.) Én speciel nagyon büszke vagyok a magyarságomra, de jobb szeretem ezt egyenes gerinccel megvallani, nem úgy, hogy egy ekevas alatt görnyedek, aminek a színét se látom, csak mások mondják, mennyire nemzeti.

Nem tudom továbbá, kiket értett gúnyolódó liberálisok alatt, de célt téveszt. A liberálisok (vagy konzervatívok, vagy akárki mások) nem gúnyolódnak, amikor a meséket, legendákat, regéket annak tekintik, amik: meséknek, legendáknak, regéknek – nem pedig kötelezően elsajátítandó tananyagnak. Márpedig Boross szavait nem lehet másként értelmezni, számára – úgy tűnik – fontosabb a legendárium, ha az nélkülözi is a történeti hitelességet, viszont erősíti a jobboldal által sulykolt nemzeti identitásképet. Világos beszéd, sajátos üzenet a történettudomány és a történelemtanítás autonómiáját, szakmaiságát féltőknek, történészeknek, történelemtanároknak, legyenek azok bármilyen pártállásúak. Eddig sem volt kétséges, hogy a jobboldal karakterformáló ideológusai számára legalább olyan fontos – kiragadott példaként – Szent István Szűz Máriának történt országfelajánlása (lévén ez valóban legenda), mint az államalapító uralkodó valós tevékenységének bemutatása. A történelmi múlt ebben a felfogásban nem vagy nem elsősorban tudományos kérdés, hanem valami homályos identitásnevelés puszta eszköze. Álláspontom szerint nemcsak az a baj, hogy a történetírás „harag és részrehajlás nélküli” művelésének alapelve sérülhet a jobboldali bölcsek nyomulása következtében, hanem az is, hogy a politika szolgálatába állított múlt megint „újraszínezés” áldozata lesz. Boross és elvbarátai szerint a történelmi forrásokból kiolvasható, szakmai ismeretekkel levont következtetései talán nem elég jók, nem elég nemzetiek. Pont ellenkezőleg gondolom: Pelikán elvtárs halhatatlan bon-mot-ját elferdítve („kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégiscsak a mi narancsunk”), megállapíthatjuk, hogy történelmi múltunk éppen elég érdekes, tanulságok megfogalmazására alkalmas, sőt lelkesítő – önmagában is. Nem szorul rá legendákkal való színezésre, már csak azért sem, mert amit a politikusok nagyon bele akarnak láttatni a történelembe, az az esetek többségében nem is volt benne.


Sleep of the paranoia – flickr/jef safi


Nem ez az első alkalom, hogy a politikai jobboldal a történelemkönyveken akarja elverni a port a fiatalok kevésbé nemzetinek vélt magatartásáért (ez általában a pártjuk iránti kisebb bizalom érzetével azonos – vagy amit ők bizalomnak tartanak), vagy attól várják egy új generáció számukra kedvezőbb identitásképének kialakulását. Szögezzük le: nagyon-nagyon fontos, hogy az általános és középiskolák tanulói kezébe tartalmilag pontos, jól tanulható és tanítható történelemkönyvek kerüljenek, ez valóban alapvető abból a szempontból, hogy a jövő generációi megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek a világ és a magyar nép történelmi múltjáról. De legalább az is ennyire leszögezni való tény, hogy a most használatban lévő tankönyvek összességében alkalmasak e cél megvalósítására. Elfogadhatatlan és sértő „fércművekként” lesajnálni a hazai történelemkönyveket, „anarchikus posványként” látni és láttatni a hazai történelemtanárok, tankönyvszerzők munkáját. Nem várható el Boross Pétertől, mint politikustól, hogy ismerje a hazai tankönyvpiacot, és képet alkosson róla, vagy elmélyedjen a történelemtanítás didaktikai kérdéseiben, az viszont igen, hogy ne gondolja magát ezen a téren ennyire markáns véleményt formáló és ideológiai útmutatásra felruházott személynek.

Tény, hogy a történelemtanárok ma egy-egy évfolyam esetében több tankönyvből is választhatnak. A rendszerváltás utáni évek tartalommegújító vitáin már régen túl vagyunk. Összességében elmondható, hogy 2010-ben, ha változatos is a kínálat, valamennyi tankönyvre igaz, hogy szigorú engedélyeztetési eljáráson esett át, valamennyi esetében megkerülhetetlenek a Nemzeti Alaptantervben, illetve a kerettantervi követelményekben foglalt követelmények. Az új érettségi rendszere szintén termékenyítőleg hatott a tankönyvírásra, és középiskolai tankönyveink segítségével jól fel lehet készülni az érettségire. A most iskolai használatban lévő tankönyvek mindegyikére igaz: a segítségükkel lehet történelmet tanulni Magyarországon. A szakmai megközelítés változatossága sem ártott az ügynek, gondoljunk csak az adatbifláztatás helyett a forrásközpontú történelemtanítást előtérbe helyező, a dokumentumok, folyamatok önálló elsajátítási, feldolgozási képességeit fejlesztő törekvésekre stb. Egy „központi” tankönyv követelése így nem más, mint a politikai hatalomnak az iskola világába való durva beavatkozási kísérlete. Ráadásul Boross ezt 15-20 éves időtávlatban követeli (a jobboldalon lépten-nyomon felbukkan e hosszabb távú tervezési ciklus…), amelynek irányát is megszabja, amikor a „magyar szellemiség” szigorú megköveteléséről beszél. (Hiába mondja, hogy „itt az alkalom”, a kétharmados parlamenti támogatottság a tankönyvpiac teljes központosítására sem adott okot és felhatalmazást.)

Kitérőként megjegyzem, hogy a történész és a történelemtanár szakmája már csak olyan, hogy mindig voltak, vannak és lesznek is viták, minden tankönyvvel kapcsolatban felmerül majd egy-egy vitatható megfogalmazás, aránytévesztés stb. E vitáknak azonban mindenkor a szakma keretei között, annak eszköztárával kell folynia, és nem valamiféle központi (párt)utasítás megvalósítására kell irányulnia.

Boross egyébként ezzel túl is lépett például a mai oktatáspolitikában irányadónak számító KDNP tervein, a párt ugyanis tavaly novemberi, „Iskola – erkölcs – tudás” című oktatáspolitikai téziseiben úgy fogalmazott, hogy „egy tantárgyhoz egy-egy évfolyamon alapesetben legfeljebb három tankönyvet lehet engedélyezni”. Ez is nehezen volna érthető, hiszen ha négy vagy öt kiadó jelentet meg egy-egy évfolyam számára szakmailag megalapozott, a tantervi követelményeket szem előtt tartó tankönyvet, akkor miért ne virágozhatna ezen a mezőn – ha nem is száz, de – 4-5 virág… A jobboldalon egyébként, mint írtuk, nem ez az első eset a történelemtanításba való durva beavatkozási kísérletre. 2006 márciusában Orbán Viktor egy, akkor „Országépítő Találkozók” nevű kampányrendezvényen fejtette ki, hogy a történelemtankönyvek a rendszerváltás után is „marxista-baloldali-osztályharcos” szemléletűek maradtak, amit egyébként egyik gyermekének egyik tankönyvére vetett felületes pillantással állapított meg ilyen tévedhetetlenül. (Erről csak annyit, hogy a tankönyvszerzők, lektorok, történelemtanárok kollektív lemarxistázása már négy évvel ezelőtt is egyszerűen hülyén hangzott.) Orbán akkor teljes tankönyvcserét ígért, amit a választások 2006-os végeredménye akadályozott meg. A Boross-interjúból látható, hogy a jobboldal történelemkönyv-fóbiája csak erősödött azóta, és ha arra gondolunk, hogy a „nemzeti együttműködés” túlideologizált orbáni rendszere már parlamenti nyilatkozatban és kötelező falragaszban is testet ölthetett, nem lehet illúziónk afelől, hogy előbb-utóbb mindez az iskolában (tankönyveinkben) is felbukkan. Egyelőre nem túl vigasztaló, de tény, hogy a történelem tankönyv, bár nagyon fontos, csak egyik összetevője a tanításnak, tanulásnak. Volt rá néhány évtizedünk, hogy megtanuljuk: rossz könyvek mellett is lehet jól tanítani és tanulni a történelmet, továbbá, hogy azon politikusok, akik mindenáron a tankönyvekben akarnak tetszelegni, előbb-utóbb be is kerülnek a tananyagba – csak nem úgy, ahogy szeretnék.

Jut eszembe, Boross is megemlítette, hogy majd horthystának fogják minősíteni „egytankönyves” tervei miatt, bár szerinte ez „jobb, mint kádáristának lenni”. Csak két apróság: egyrészt a Kádár-korszakot is hosszú távra tervezett, az ideológiai átnevelés szándékával átitatott, egyetlen kötelező tankönyv jellemezte. Másrészt a riport más helyén Boross szobrot követelt a sajátos népesedéspolitikai direktíváiról elhíresült Ratkó Anna egykori egészségügyi miniszternek. Igaz, a miniszter asszony nem a Kádár-kort, hanem az azt eggyel megelőző rendszert reprezentálja.


www.fazekascsaba.hu


A szerző történész, egyháztörténész, a Miskolci Egyetem BTK Politikatudományi Intézetének igazgatója, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke

Írásai a Galamusban:

A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!