rss      tw      fb
Keres

Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig

Azt jól tudjuk, mi mindent adott Kína a világnak – többek között a selymet, a porcelánt, a papírt, a lőport, a tűzijátékot, az iránytűt, az abakuszt, az ecsetet. Mindez a híres Selyemúton került Dél-, Belső- és Elő-Ázsiába, s aztán Európába. Az talán kevésbé ismeretes, hogy a kínai kereskedők árui már akkor is ezt az utat használták, amikor még maguk a kínaiak sem tudtak a létezéséről – az árukat ugyanis nem ők szállították a végcélig; az egyes szakaszokon különböző nációjú kereskedők málházták át az árut saját karavánjaikra.


Csang Kien utazása – Wikipedia

A Selyemút fölfedezését Kína ugyanannak a katonatiszt-diplomatának köszönheti, akinek sokféle növény és állat kínai meghonosítását is – többek között a lucernáét, dióét, gránátalmáét, borszőlőét és a magas termetű lovakét. A Kína Columbusának és Marco Polójának is nevezett utazó, Csang Kien (Csang Csien, Zhang Qian) nem éppen kereskedő vagy kutatóúton járt, mikor mindezt fölfedezte honfitársai számára: Wu császár (i.e. 141–87) bízta meg azzal i.e. 138-ban, hogy keresse meg a Mennyei Birodalom nyugati határvidékéről szőrén-szálán eltűnt nomádokat, a jüecsiket. A jüecsik nem önszántukból, hanem egy pusztító hiungnu-támadás után költöztek jó messzire. Csang Kien végül az Amu-darja északi partvidékén talált rájuk. Az volt a feladata, hogy rávegye a jüecsiket, lépjenek szövetségre a kínai császárral, s forduljanak együtt a hiungnuk ellen. A kínai tisztnek csak tíz évvel később volt alkalma átadni az üzenetet, miután kiszabadult abból a nagyon sajátos fogságból, amelybe út közben keveredett: a hiungnuk föltartóztatták, egy évtizedig közöttük élt, megnősült, gyerekei születtek, de amikor úgy ítélte meg, hogy már nem figyelik gyanakodva, sikerült elszöknie. Aztán ment tovább rendületlenül a jüecsik keresésére, mintha az a tízéves intermezzo nem is lett volna. A jüecsiknek ugyan eszük ágában sem volt rettegett ellenségükre támadni, Csang Kien útja mégsem volt hiábavaló. Fontos volt a szőlő és a lucerna is, amely neki köszönhetően került a birodalomba, még fontosabb volt azonban, hogy leírta mindazokat az országokat és népeket, amelyeket Kína nyugati határán túl talált, a Kazak-steppétől délre, Transzoxániában, illetve a Tarim-medencében – ezeket a népeket Kína később megadóztatta, a virágzó déli kereskedelmet ellenőrzése alá vonta.


Csang Kien búcsút vesz Wu császártól, és elindul közép-ázsiai útjára – Mogao barlang, falfestmény, 618 –712.

Csang Kien tudósította először a világot a Kangkü (Kangcsü) nevű országról is, amely szintén az Amu-darja és a Szír-darja között, Transzoxánia északnyugati részén volt – Kangkü népe ezt követően egészen az i.sz. 3. századig folyamatos kapcsolatban állt Kínával. 270 után azonban hirtelen ők is eltűntek, vélhetően szintén egy hiungnu-támadás következtében. A hiungnuk több hullámban kerülhettek erre a területre. Legelőször Csi-Csi és az általa vezetett törzsek érkeztek ide, és a sanjü megölése és a szövetség leverése után nyilván sok hiungnu ezen a részen maradt. Egy jelentősebb hiungnu néprész később annak a név szerint nem ismert „északi sanjünek” a vezetésével érkezett, aki a Kínától 153-ban elszenvedett megsemmisítő vereség után húzódott nyugatra az északi hiungnuk zömével. Azokról is hallunk még szórványosan, akik akkor régi területükön maradtak. Ők hozták létre később a jüepanok országát, valahol az Ili folyó forrásvidékén. A Kangkübe települt hiungnuk az idők során úgy erőre kaptak, hogy 270 körül maguk vették kezükbe az egykori Kangkü területének felügyeletét. Egy kínai évkönyvből arról értesülünk, hogy 350 körül Toharisztánba (az egykori Baktria, a Hindukus és a Pamír által körülölelt terület az Amu-darja felső szakaszánál) és a tőle északra fekvő Szogdiába hiungnuk törtek be. A betelepülők később saját pénzt verettek, ezen a görög eredetű baktriai ábécével szerepel a nevük, olvasata hjóno. Amikor ezek a nomádok Észak-Indiát abajgatták, a szanszkrit forrásokban húna néven szerepelnek. A hjóno és a húna azért fontos forma, mert más-más írással jegyzi le azt a hangalakot, amelyet a kínai írásjelek próbáltak visszaadni, s amelyet csak hagyománytiszteletből írunk hiungnunak, hiszen eredeti kiejtése hongno, hjóngno lehetett. Deguignes tehát nem véletlenül kapcsolta össze a hiungnukat a hunokkal, a névalakok hasonlósága valóban szembetötlő. A 18. századi nagy francia sinológus nézetéről a korábbiakban csak annyit mondtunk, hogy ötlete, a hiungnuk és a hunok azonosítása, megjelenése óta heves vitákat vált ki. A 20. század elején egy magyar fölfedezésnek köszönhetően jutottunk – legalábbis látszólag – közelebb a megoldáshoz.


Wang szerzetes – Wikipedia

Stein Aurél második belső-ázsiai expedíciója során, 1907-ben fedezte föl a nyugati világ számára Tunhuang mellett az Ezer Buddha Barlangot – 492 templom huszonöt kilométeren át egymásba kapcsolódó rendszerét –, amelynek befalazott kincseire néhány évvel korábban bukkant rá az egyik templom őre, Wang Yuanlu taoista szerzetes. A barlangokban páratlan gazdagságban tároltak a 11. század előtt készült kéziratokat és nagyon korai nyomtatványokat, közöttük az első ismert nyomtatott szöveget 868-ból. A dokumentumok kínai, tibeti, szanszkrit, páli, hotáni szaka, szogd, ujgur, tohár és héber nyelvűek, legtöbbjük vallási tartalmú, zömmel buddhista, de van köztük taoista, nesztoriánus keresztény és manicheus is, valamint sok világi kézirat, jegyzék, levél. Ezek közül került elő egy Nanai-vandak nevű, Kínában élő szogd kereskedő levele, melyet egy másik szogd kereskedőnek, a szamarkandi Nanai-dvar fia Varzakknak írt. Ebben említi, hogy 311-ben a szogd szövegben hwn-nak írt, azaz hun-nak olvasandó nevű nép fölégette Szaragot – ez volt Lojang, a kínai főváros szogd neve. E rombolásról természetesen a kínai források is beszámoltak annak idején, csakhogy a hiungnuknak tulajdonítva a galádkodást. A szogd levél tehát azért különösen fontos, mert nemcsak a névhasonlóságot tudjuk immár fölmutatni, hiszen a levélben a hun népnév egyértelműen a hiungnukra vonatkozik.

A névazonosság tehát szinte megkérdőjelezhetetlennek látszik: a kínai források hongno-it (hiungnuit) a nyugati források hjóno, húna, hun névvel nevezték meg. Vannak, akik túllépnek a névazonosságon, és történeti kontinuitásról is beszélnek, ilyen például a neves iranista, Harmatta János: „az újabb kutatások tehát az európai hunok és a hsiung-nu-k között a történeti kontinuitást valószínűsítették, anélkül, hogy a két nép ethnikai, nyelvi, társadalmi, szervezeti vagy anthropológiai azonosságáról beszélhetnénk. „Na de akkor ez így most hogy?” – kérdezhetik sokan, teljes joggal. Hogyan lehet történeti kontinuitás etnikai, nyelvi, társadalmi, szervezeti vagy antropológiai azonosság nélkül? Harmatta János szerint a hiungnuk két ágát, azokat, akik az Ob felső folyása, az Irtis és Isim folyók vidékén éltek és azokat, akik elfoglalták Toharisztánt és Szogdiát, a heftaliták elődei – egy iráni, kisebb részben talán török nyelvű népekből álló nomád konglomerátum, ráadásul fehér hunoknak is hívták őket, hallunk még róluk – közbeékelődése választotta el egymástól, s ez után keltek át a Volgán az északiak. Ők azok, akik Európában hunokként jelentek meg. Ez volna tehát a történeti kontinuitás. De hol marad akkor az azonosság?

A hiungnuk szövetsége számos, különböző nyelvű, etnikumú csatlakozott és meghódított népet fogott össze. E népek önelnevezése, s a hiungnuk között használatos belső neve nyilván saját nevük volt akkor is, amikor a hiungnu szövetségbe tartoztak, az őket kívülről szemlélők azonban ritkán tudtak kiigazodni a szövevényes nomád államszervezeten. A hiungnuk hatalmának meggyengülése után ezek a népek újra önállósodtak, más népekkel más szövetségeket alkottak, s válhattak akár annak vezértörzsévé is. A történeti kapcsolat miatt azonban kívülről gyakran továbbra is a régi törzsszövetségi nevet ragasztották rájuk, azaz hiungnunak, hunnak nevezték őket – de ez nem jelenti azt, hogy bármi közük lett volna a hiungnuk vezértörzséhez, Modun népéhez.

A hiungnu–hun-kontinuitás kérdése általános steppei mintázatot követ: ugyanaz a népnév vonatkozhat egyetlen törzsre és egy egész törzsszövetségre is, s az új néprészek fölvehették a vezértörzs nevét. A képet tovább színezi, hogy ha belső lázongások után másik törzs került a törzsszövetség élére, megesett, hogy bár ugyanazok a népek maradtak ugyanott, ahol addig éltek, s a szövetség összetétele sem sokat változott, kívülről szemlélve mégis úgy tűnhetett, hogy a semmiből bukkannak föl vagy a semmibe vesznek hatalmas népek – pusztán azért, mert új nevük és persze új vezértörzsük volt. Másrészt félelemkeltés, tiszteletparancsolás céljából egykori nagyhatalmú törzsek nevét is fölvehették olyan törzsszövetségek, amelyek népeinek ősei az egykori tekintélyes birodalom részei voltak, meg olyanok is fölvehették, amelyeknek nem is volt közük hozzá. Végül pedig: egy egykori jelentős törzs helyére költöző törzsre a szomszédok is ráaggathatták a földrajzi értelemben elődnek számító törzs nevét. Mindez együttesen okozza, hogy olyan nehéz rendet tenni a steppetörténetben.

Ha olyan kevés forrás maradna fenn az elmúlt évszázadról is, mint amennyivel mi rendelkezünk a steppe mongolok előtti korszakairól, a mi utódainknak sem volna könnyű eligazodni azon, hogy akik kevéssé ismerték a Szovjetunió belső viszonyait, még a birodalom szétesése után is hajlamosak „volt szovjet népeknek”, sőr szimplán oroszoknak nevezni szlávokat, törököket, irániakat, uráliakat; vagy hasonlóan, jugoszlávnak hívni a szerbeket, horvátokat, szlovéneket, bosnyákokat, macedónokat, albánokat, nem egyszer magyarokat is. Pontosan így kaptuk mi is a türk és az onogur nevet – már csak ezért is érdemes alaposabban szemügyre vennünk a futólag már többször emlegetett, általánosan jellemző nomád szerveződési és kulturális sajátosságokat. Ezek a közös vonások nem pusztán keretét adják 1000 előtti történelmünknek: ez a mi történelmünk is.

Az i.e. 5. századi görög Hérodotosz és az i.e. 2-1. századi kínai Szema Kien nemcsak abban osztoznak, hogy saját kultúrájuk mindkettejüket a történetírás atyjának tekinti, s hogy mindkettejüknek a civilizációjukat fenyegető nomádok első részletes leírását köszönhetjük, hanem abban is, hogy mindkét mester leírása etalonná vált az őket követő történetírók számára, az általuk megalkotott nomád-rajzot évszázadokon át másolták az utódok. Ez a tekintélytisztelet sok fejtörést okoz a még későbbi utódoknak: nem egyszerű, sokszor nem is lehet megállapítani, hogy a forrásokban található nomád-kép azonosságait egy-egy újabb nomád szerveződés fölbukkanásakor milyen mértékben okozza a példakövetés, s milyen mértékben az újonnan megjelenő és a már ismert nomádok hasonlósága. Mert bizony a nomád népek kultúrája valóban számos egyezést mutat, Mandzsúriától az Alföldig, az i.e. 3. századtól a mongolokig. Mindez nyilvánvalóan nem teljes azonosságot jelent – de azt igen, hogy a társadalmi szerveződési minták, a haditechnika legfőbb elemei, a vallási nézetek, a gazdasági szerkezet lényegében ugyanaz, akkor is, ha egyedi sajátosságok valamennyi nomád nép esetében kimutathatók.


Mongólia, az Orhon folyó völgye – Wikipedia

Egyáltalán nem véletlen, hogy a nagy steppei nomád birodalmak ugyanazon a területen és egyazon séma szerint formálódtak, s hogy aztán ugyanazt az utat járták be nyugat felé. A hiungnuk tényleges szállásterülete Kína határaitól északra, az Orhon és a Szelenga folyók forrásvidékén lehetett, központjuk pedig nem messze volt a türkök szent Ötüken erdejétől, az ujgurok Karabalgaszun, illetve a dzsingiszi mongol birodalom Karakorum nevű fővárosától (a mai Ulanbatortól délnyugatra úgy 400 km-re, a mai Harhorin mellett). Ligeti Lajos éppen azért nevezte el az Altaj-hegységtől keletre fekvő steppét „első nomád őshazának”, mert ezen a területen újabb és újabb nomád törzsszövetségek szerveződtek, majd elsőként, szinte szükségszerűen, Kína ellen fordultak. Ezután lényegében ugyanaz a forgatókönyv játszódott le. A nomádok közül azok, akik akár hódítóként, akár hódolt népként megtelepedtek Kína északi tartományaiban, elkínaisodtak. Másik részük visszaszorult az Orhon és a Szelenga forrásvidékére, innen nyugatra fordult, és a Dzsungáriai-kapun keresztül vándorolt a Balhas- és az Aral-tótól északra fekvő területre, a Kazak-steppére – Ligeti ezt a területet nevezte „második nomád őshazának”. Innen fordulhattak délre, az iráni medence felé, de ott általában letelepedett iráni népek ellenállásába ütköztek, így többségük a könnyebb úton folytatta vándorlását nyugatra az Ural-hegység déli része és a Kaspi-tenger között, s megérkezett a pontuszi steppére. Ha még tovább mentek, azt csak a Fekete-tenger északi partvidékén, a dél-orosz steppén át tehették. Újabb állomás lehetett a Duna-torkolat vidéke, vagy még ettől is nyugatabbra az Alföld.


 Nyikolaj Rerih festménye (1926) – a nomádok a  Dzsungáriai-kapun átkelnek Oroszországba

A steppei országút a legtöbb esetben egyirányú volt: a keletre visszafordulók beleütköztek az újonnan alakuló nomád szövetségekbe, s ha vissza kényszerültek fordulni, kénytelenek voltak behódolni is. Letérni pedig nem tudtak erről az útról: sem a sivatagban, sem az oázisvárosokban, sem a fenyves- vagy lomboserdőkben nem folytathatták volna megszokott életmódjukat, s akkor sem, ha letelepedtek – az életmód változása a nomádok esetében nemcsak a nomád gazdálkodás föladását jelentette, hanem az erre épülő társadalmi szerveződés, államszervezés, beleértve a harcos külpolitikát, a viselet, a szokások, az etnikai identitás teljes szétesését is.

A szkítákkal kapcsolatban esett már szó róla, hogy a nagyállatartó nomádok is folytattak földművelést. Erre az adott módot, hogy az elterjedt hiedelemmel szemben nem összevissza kóboroltak a pusztában, hanem nagyon is szisztematikusan, másrészt a legelők váltása nem jelentette a törzs területének megváltoztatását is – erre csak akkor került sor, ha a magukénál jobb területet akartak megszerezni, vagy ha a szomszédok erre kényszerítették őket. A nemzetség vagy törzs vándorlása a téli és a nyári szállás között zajlott, lehetőség szerint vízparton vagy víz közelében. A téli szállást egy délebbi, védettebb völgyben, esetleg folyótorkolatnál, de mindenképp víz mellett rendezték be, hiszen az állatok itatását meg kellett oldani. Állataikat a szabadban teleltették, legfeljebb a növendékállatoknak építettek valami menedéket, viszont az egész állatállománynak próbáltak védettebb telelőhelyet biztosítani. A téli szálláson vetettek, majd tavasszal elindultak a hűvösebb éghajlatú nyári szállás felé: vagy északabbra, akár egészen az erdőövezet határáig, vagy a hegyi legelők irányába. A tél beállta előtt visszatértek, akkor aratták le a termést, és készültek föl a télre, mindenekelőtt az állatok ellátására. A nemzetség „igazi” területe, az „otthon” a téli szállás volt. A nyári legelők közösségi tulajdonban voltak, s ciklikusan más-más nemzetség használta őket. A vizek lehetőséget adtak a halászatra, aminek főként télen volt jelentősége, s a nomádok vadászatokat is rendeztek, amelyek egyben hadgyakorlatként szolgáltak.


Mongol steppe – flickr/Michael Folly

A steppei nomád gazdaság önellátó volt, s bár valóban a nagyállattartás volt az alapja, ez tehát soha nem jelentette a földművelés teljes hiányát – hasonlóan ahhoz, ahogy a „lovas nomád” sem azt jelenti, hogy minden törzsnek, nomád népnek lóból volt a legtöbb. Az állatállományban legalább ilyen fontos szerepet kapott a szarvasmarha, valamint a juh és a kecske. A lónak azért volt kiemelt szerepe, mert nemcsak húsát, tejét, szőrét dolgozták föl, mint a többi állatnak, hanem a ló segítségével biztosították teljes gazdaságukat, ez adta katonai erejüket, amellyel megvédték vagyonukat, és váratlan portyákkal, állandó fenyegetéssel letelepedett szomszédaikat kereskedelemre és adózásra kényszerítették. Az állatállomány összetétele sokszor változott: a nagyobb területváltások idején a lovak szerepe megnőtt a folytonos portyázások, az újonnan szerzett területek biztosítása érdekében folytatott hadakozások miatt: ilyenkor a teljes állatállományon belül magasabb volt a lovak aránya. Egy-egy törzsszövetségen belül néprészenként, törzsenként is eltérő volt a lóállomány jelentősége: a vezértörzs hatalmát erős sereg biztosította, szállásterületüket ezért a jó legelőket biztosító pusztákra igyekeztek helyezni.

A kézművesipar fejlesztései is elsősorban a hátaslovak használatához és a lovas harci technikához kapcsolódtak – a korai nomádokhoz képest a hunokig sokat tökéletesedett a nyereg, a kengyel, az íj, a tegez, a nyílhegyek. A harc a nomádoknál tulajdonképpen a gazdaság egyik ágazata volt. Egy közkeletű elgondolás szerint a nomádok nem tudtak mindent megtermelni, amire szükségük volt – elsősorban gabonahiányban szenvedtek volna –, szomszédaiknak viszont jó lovakra volt szükségük, így a nomádok élénk cserekereskedelmet folytattak letelepedett szomszédaikkal, s ha azok esetleg nem akartak volna már több lovat, akkor előbb kényszerkereskedelemre, majd ha az sem volt hatásos, akkor egyszerű rablásra váltottak. Ez utóbbinak két formája is lehetett: a tényleges fosztogatás, illetve a szépítgetve „ajándéknak” nevezett adó behajtása a rablás elkerülése érdekében – lényegében „védelmi pénz” szedése. Ez Kínára és nomád szomszédaira ugyanúgy érvényes volt, mint Bizáncra és a hunokra, és szintén a steppe mindkét végén divat volt fölfogadni a rettegett lovasokat akkor, ha más – akár belső – ellenségeikkel akartak elbánni. A klasszikus leírás azonban módosításra szorul: a nomádok valóban nagy kedvvel adóztatták környezetüket, de nem a gabona képezte érdeklődésük legfőbb tárgyát, hanem az arany, az elhajtható állatok és a szolgaságba vethető vagy szolgának eladható emberek. A rablóhadjáratok nem a szénhidrátszükséglet fedezését szolgálták, hanem a belső stabilitás biztosítását azáltal, hogy megfelelő mennyiségű zsákmány állt rendelkezésre a csatlakozott népek lojalitásának további megnyerésére. Az viszont igaz, hogy kisebb nomád csapatok szívesen adták el haderejüket letelepült szomszédaiknak.

A hadi hatékonyságnak tehát elsődlegesen nem kereskedelmi és külpolitikai, hanem nagyon is belpolitikai szerepe volt. A tehetős és ezért nagy befolyással rendelkező nemzetségek egyetlen nap alatt is földönfutóvá válhattak (és ez még a nomádok esetében sem kellemes dolog), ha nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megvédjék a lábon sétáló vagyont – a másik oldalról nézve ugyanez a haderő viszont biztosíthatta, hogy az állatállomány a lehető leggyorsabban gyarapodjon, a gyengébb nemzetségek állatainak elhajtása révén. Az állatok őrzésére, megőrzésére és mások állatainak elvételére is a néhány nagycsaládból álló nemzetség volt az ideális és egyben természetes méret: elég embert jelentett ahhoz, hogy ütőképes hadi egységet tudjanak fölállítani, de ne jelentsen gondot sem az emberek ellátása, sem összetartásuk. Lojalitásuk az első időkben magától értetődő volt, hiszen valóban vérségi kötelékek is összefűzték őket.

Ez a vérségi elv vált a nomád államszervezet alapjává, noha egyértelmű volt, hogy a nagy nomád birodalmak népei nem azonos származásúak, jó néhányan közülük egészen más nyelvet beszéltek, saját nevük és származásmondájuk volt. A fiktív rokonság mint összetartó erő azért működhetett nagyon is jól, mert a nagy nomád birodalmak kialakulása idején már a nemzetség tagjai sem föltétlenül voltak egymás vér szerinti rokonai. Az állandó harcok, portyák, torzsalkodások miatt a nemzetségek létszáma gyakran erősen megcsappant, így megszokottnak számított, hogy befogadtak elszegényedett néptöredékeket – „rokonná” válásukat az tette lehetővé, hogy elfogadták új nemzetségük eredetmítoszát és totemállatát. Innentől kezdve már csak fiktív közös származásról beszélhetünk, de mivel a nemzetség vagy törzs eredetmítosza és totemállata éppen a közös származás szimbóluma volt, a nemzetség régi és új tagjai ezt valódi vérségi kapcsolatként kezelték.

A nemzetséget a közös eredet mítoszán kívül az íratlan szokásjog, az ősöktől hagyományozott törvény (a magyar szó a török törü átvétele), a közös ünnepek és szertartások fogták egységbe. Ha volt a nemzetségnek a téli szállásból – még inkább egy korábbi téli szállásból – kialakult kultikus központja, szentnek tartott területe, akkor a legfontosabb ünnepeket itt, az „ősök földjén” rendezték. A leghíresebbé közülük a keleti türkök szent területe, az Ötükennek nevezett erdő vált annak köszönhetően, hogy a nagy keleti türk feliratok (lesz még szó róluk bővebben) többször emlegetik.


kesfetmekicinbak.com

A nemzetségek törzsekbe szerveződtek, a törzsek pedig egymással laza szövetségben álltak, mindaddig, amíg egy rátermett vezér nem egyesítette őket. A „népek összegyűjtése”, mint a türk feliratok nevezik, lavinaszerűen zajlott: ha egy nemzetség rövid idő alatt megnövelte állatainak számát, más nemzetségek is csatlakoztak hozzá, gyorsan saját törzse vezetőjévé vált, majd a törzs egyre növekvő erejét látva újabb törzsek álltak mellé, s ekkor már bőven volt ereje a behódolni nem akarókat katonai erővel alávetni. Bármilyen gyors ütemben növekedett is a törzsszövetség, közben változatlanul fenntartották a „vérközösség”, vagyis az azonos származás fiktív tudatát. Minél nagyobb hatalommal rendelkezett egy ilyen szövetség, minél több népből állt, annál kevesebb köze volt a közös származás alapelvének a valósághoz. A harcosokból és családjaikból, szolgákból, kézművesekből, kereskedőkből, sokszor a szövetségbe integrált földművesekből álló társadalom összetartását éppen ezért más erő, az igen erősen centralizált államszervezet is biztosította. A törzsszövetség, neve ellenére, nem önálló törzsek valódi, egyenrangú szövetsége volt, hanem törzsi mintára szervezett nomád állam.

A centralizált, piramisszerűen fölépülő nomád hatalmi lánc többszörösen hierarchikus volt. A nemzetséget a nemzetségfő vezette, a harcosokhoz és szabadokhoz képest a szolgák értelemszerűen alárendelt helyzetben voltak. De a törzsön belül hierarchia volt a nemzetségek között, a törzsszövetségen belül pedig a törzsek között. A vezértörzs magát méltóságban a többiek fölé helyezte, a törököknél magukat gyakran ’fehér’-nek, székhelyüket ’Fehérvár’-nak nevezték. Szép számmal ismerünk ilyet: ide tartozik Székesfehérváron és Gyulafehérváron kívül Nándorfehérvár–Belgrád és a kazárok központjának, Sarkelnek a neve. (A szláv Belgrád és a török Sarkel is ’fehérvár’-at jelent.) A törzsszövetség vezetőjét a vezértörzs uralkodó nemzetsége adta, a kagánt a szövetség többi népének vezetői vették körül – ezt Attila esetében is láttuk –, a közvetlen uralmat ők, illetve alvezéreik gyakorolták saját törzseik fölött, azaz a törzsek többségének viszonylagos önállósága megmaradt, saját uralkodójuk vezetésével vonultak hadba.


Sarkel romjai a Cimljanszki-víztározó partján – Wikipédia

Csak a legelszántabb ellenállást torolták meg kegyetlenül: az ilyen törzsek népe legyőzése után szolga lett, kagánjukat megölték – divat volt a nyomaték kedvéért ivócsanakot készíteni a koponyájából –, és a vezértörzsből kaptak új uralkodót. A csatlakozókat, de még a harcban legyőzötteket is igyekeztek mielőbb integrálni a szövetségbe. Ugyanakkor a szövetség megszegését egyértelműen lázadásnak tekintették, mert a „szövetség” elsősorban hadi kötelezettséget jelentett. Ennek fejében a hódoltatással vagy csatlakozással befogadott népek vezetői is szépen részesültek a zsákmányból, de a vezértörzs volt az, amely a presztízsjavak – arany, kiváló fegyverek, finom kelmék, prémek, fűszerek stb. – forgalmát ellenőrizte, és szétosztásuknál egyeduralkodó helyzetben volt. Erőskezű, megfelelő tekintéllyel rendelkező uralkodó híján a soklépcsős hierarchia és ez a moduláris fölépítés természetesen pillanatok alatt összeomolhatott. Ilyenkor sokszor előfordult a nomád törzsszövetségeknél, hogy egy korábban alávetett törzs vette át a hatalmat. A változékony szerkezet miatt nyelv és nép összefüggése a nomád törzsszövetségekben még átláthatatlanabb, mint egyébként – mai, a 19. században kialakult, a nyelv és a nép egységét egyébként is tévesen föltételező nemzetfogalmunk a honfoglalás előtti időszak etnikai viszonyainak megértésére és leírására végképp alkalmatlan.


Dzsingisz kán (tkp. kagán) (1162–
1227), a mongol törzsek egyesítője
Wikipedia

Éppen ezért volt minden nagy nomád birodalom megszervezésében elsődleges szerepe a piramis csúcsán álló kagánnak: stratégiai fölkészültsége, éleseszűsége, tisztánlátása, irányítókészsége s nem utolsó sorban karizmatikus vezetői mivolta volt az előfeltétele a nagy birodalmak kiépülésének. A bátorsága is, persze, de semmiképpen nem vakmerősége, s nem is vérszomjassága vagy mohósága. Ezek a tulajdonságok sokkal inkább romba döntötték a szövetséget, mintsem fölvirágoztatták volna, hiszen fölösleges hadakozásokhoz, elhibázott katonai lépésekhez vezettek – Attila jó pár ilyet elkövetett, szemben higgadtabb bátyjával.

A kagánnak (sanjünek) isteni fölhatalmazást tulajdonítottak: az éggel azonosított istenség földi fölkentjének tekintették. Sokan úgy vélik, hogy a kagán isteni fölhatalmazásának tanát Kínából vették át a hiungnuk, s ők adták aztán tovább a steppe őket követő urainak, az újabb kutatások azonban inkább amellett szólnak, hogy az uralkodó isteni kiválasztottságának hite sokkal inkább közös forrásokból származik a hiungnuknál és a kínaiaknál is, mert mindkét népnél nagyjából azonos időben jelent meg. Az alapelv szerint az égi bizalom abban mutatkozott meg, hogy a kagán isteni megbízása által tudta megszervezni és vezetni a birodalmat, azaz kiválasztottságát harci erényei és szervezőképessége bizonyították: a már megszerzett hatalom igazolta a kiválasztottságot, s nem a kiválasztottság előzetes elismerése nyújtott hatalmat. A nomád szemlélet az evolúció alapelveihez kétségtelenül jobban illeszkedik, mint a kötelező öröklésből származó vérszegény szerencsétlenkedés egy-egy állam élén. Noha a rangok a nomádoknál is öröklődtek, hiszen bármennyire fiktív volt a rokonság elve, a nemzetségi-törzsi rendszerben ez volt a címek elnyerésének természetes módja, az automatizmus mellett folytonos bizonyításra is szükség volt.

A kagán isteni fölhatalmazásának elve kétségtelenül nagy szerepet játszott a mindenkori kagán hatalmának megszilárdításában. Ugyanakkor ez az elv bizonytalanságot is vitt a hatalmi rendszerbe. Részben azzal, hogy a kagán esetleges hatalomvesztését, nagyobb katonai vereséget, de akár olyan természeti csapást, amelyben az állatállomány jelentős része elpusztult, az isteni bizalom megrendüléseként, visszavonásaként lehetett értelmezni. Másrészt a kiválasztottság elve megszüntette a kagáni rang öröklődésének automatizmusát, és bevezette mellé az alkalmasság elvét. Állandó konfliktusforrás jött tehát létre a kagáni címre áhítozók és a kagán, illetve a „jogos örökösök” között. (Ugyanez a „vér szerinti örökös” vagy „alkalmas örökös” vita az Árpád-kor trónutódlását is véres konfliktusokkal terhelte.)

A jó kagán uralkodása alatt tehát nagy volt a törzsszövetség hatalma, a rossz kagán alatt viszont szétszéledt a nép. A nomádoknál nem a területi hódítás, hanem a különböző törzsek, népek erejének összegyűjtése jelentette a birodalom megszervezését, a kagánnak ebben kellett jeleskednie: a hatalom mértéke nem a birodalom kiterjedésétől, hanem a hozzá tartozó törzsek egyesített hadi erejétől és állatállományának nagyságától függött. Igaz, a birodalom földrajzi kiterjedése annál nagyobb volt, minél több népet sikerült behódoltatni, de a nomádok értelemszerűen nem az általuk birtokolt föld, hanem az általuk ellenőrzött területek nagyságát akarták növelni. A nomádok nem költöztek be a letelepedettek közé, a városokba – ha igen, az minden esetben az asszimilációjukat, tehát nomád életmódjuk föladását, és a nomád haderő végét jelentette.

De volt a folytonos hódításnak más célja is: a hatalom megtartásának ez volt az egyetlen eszköze. Egy szervezeti fölépítéséből adódóan ennyire ingatag csúcson az ember csak egy módon biztosíthatta, hogy népe ne váljon alávetetté, saját koponyája pedig valaki ivóedényévé: ha ő hódított meg, ő tartott függőségben másokat. Mint Vásáry István, a török nomadizmus, történelem és nyelvek kiváló kutatója írta a nomád birodalmak hatalmi viszonyairól: „..az el [a török feliratokban egy-egy törzsszövetség hatalmát, a nomád „birodalmat” jelentő szó] hódítás által jön létre, s állandó újabb hódítás nélkül nem létezhet. Az igazi állam és az el közti lényeges különbség, hogy az államban a béke a rendes, törvényes állapot, s a háború a rendkívüli, törvényen kívüli. A nomád el természetes állapota a háború, békeidőben az el szétbomlik nemzetségi-törzsi egységeire.” Ennyit arról, hogy a permanens pártkampány valami nagy újítás volna.

Vásáry szerint az „el egy vezető, szervező törzs vagy törzsszövetség teremtette keret, melyben kétségtelenül az államra emlékeztet az el alá tartozó népesség többségétől különváló közhatalom, mely a csúcs, a kagán személyében központosul.” Ez a kagán által szervezett adminisztráció meglehetősen vékony réteg volt. A kagánnak volt saját testőrsége, katonai kísérete a leglojálisabb és legjobb harcosokból, voltak tanácsadói, írnokai, udvarában tartott tudósokat és papokat, a csatlakozott, s főként a behódoltatott törzsekhez helytartókat állíthatott, de nem cserélhette le a törzsi és nemzetségi vezetőket, ehhez nem volt joga, hiszen ezek a címek nemzetségen, törzsön belül öröklődtek. Legfeljebb megölethette más népek, törzsek vezetőit, és próbálhatott lojálisabbat keresni helyettük.

A belső képlékenységet még tovább növelte, hogy a vezető törzs – a kagán isteni kiválasztottságán kívül – nem is próbált semmiféle közös ideológiát kialakítani a törzsszövetségben. Igaz, nem is lett volna könnyű feladat megmagyarázni a meghódított törzseknek, miért is jó nekik az alárendeltség, vagy milyen magasztos cél érdekében kell súlyos adókat fizetniük. A vezértörzs ideológiája tehát nem volt különösebben szofisztikált: ismét Vásáry találó megfogalmazásában nagyjából összefoglalható abban, hogy „az én partikularizmusom legyen univerzális, mindenkire érvényes”. De hát a nomádok nem is cizellált érvekkel, hanem erővel szerettek eldönteni a vitás kérdéseket, s ha ez rendelkezésre állt, akkor az ideológiai üresség nem sokat számított – újabb általános emberi-társadalmi jelenség, nekünk sem ismeretlen.


Kubrat kán kardja, 7. század,
poltavai lelet – Wikipedia

Ebben a helyzetben természetesen a harcban használt eszközök és technika folytonos fejlesztésére volt szükség. Ennek megfelelően ezek a hunok által használtakhoz képest is jelentősen módosultak a steppe török korszakában. A legjellegzetesebb nomád fegyver, az íj repítőereje növekedett: az íjak hossza elérte a 170 cm-t is, keskenyebbé vált a fogásnál lévő középcsont, keskenyedtek, a 8. századtól el is tűntek a csont íjvégek, de már nem maradhatott el az íjat védő nyírkéreg-borítás. Az íjak annyira erőssé váltak, hogy a kínaiak szerint a türkök mesés állatok csontját használták készítésükhöz, ez adta volna félelmes erejüket. A nyilak átütőereje is növekedett: először súlyosabbá és nagyobbá váltak a korábban is használt háromszárnyú vas nyílhegyek – ilyet használtak az avarok –, majd ezeket lapos, kétszárnyú hegyek váltották föl. Több fért belőlük a tegezbe, és hevesebb nyílzáport tettek lehetővé. A korábban is használt hegyes, szúró csonthegyek helyett is vasat kezdtek használni, és vasból kovácsolták az újabb formájú nyílhegyeket is: ezek között volt nagy vágóélű, tompább, nagy ütőerejű, sőt villás és félhold alakú is. A 6-7. században csaknem minden nyílvesszőre erősítettek kis, átlyuggatott fémgömböket is, az így alkotott zengőnyilakból álló nyíleső már süvítő hangjával is megrettentette az ellenséget – érdekes, hogy ezt a haditechnikai fogást a Volgától nyugatra eső területeken nem alkalmazták. A nyílvesszőt a harcosok maguknak készítették kis csontgyalukkal, és ők illesztették rá a kovácsok által gyártott hegyeket is. A korábban egymás mellé illesztett nyíl- és íjtartó kettévált: az utóbbi átkerült a bal oldalra, lehetett merevebb, de az íj formáját követő puha bőr vagy szőrme is, az íjat felajzatlanul tették bele. A tegez a jobb oldalon maradt, és szélesebbé vált, a nyilakat pedig már nem heggyel lefelé, hanem heggyel fölfelé tartották benne, kezüket a tegezre erősített kéreg-gallérral védték a vágásoktól és szúrásoktól, de volt olyan tegez, amelynek fedele is volt.

Kétélű kardokat a 7-8. századtól szinte alig találtak a régészeti leletek között. Az egyélű kard karcsúbbá vált, majd lassan görbülni kezdett, a korszak végére pedig a másik oldal alsó részére is él került. Az íjtartót, tegezt, kardot vagy kardokat továbbra is övükhöz erősítve hordták, de ezeken kívül más eszközöket, ivócsanakot, tűzszerszámot is függesztettek rá. Az övet és a hozzá kapcsolt eszközöket egységnek tekintették, erre utal, hogy azonos díszítéssel, motívumokkal látták el. Az öv szimbolikus szerepe is jelentős volt: azt jelképezte, hogy viselője a teljes jogú harcosok közé tartozik.


Ivócsanak, nagyszentmiklósi lelet – Wikipédia

Közelharcban a kardon és rövidebb tőrön kívül csatabárdot és fokost, illetve buzogányt használtak, a lándzsákra pedig törzsi vagy nemzetségi jelképek, zászlócskák kerültek. Védekezésképpen lapocskákból vagy gyűrűkből készült páncélt hordtak, karjukat bronzsínekkel védték, pajzs alig-alig fordul elő a leletek között. A lószerszámok gazdag fémveretezése, illetve a ló fejét borító „álarc” a lovakat is védte az ellenség csapásaitól. A lovak sörényét egyébként díszesre vágták, farkukat befonták, szőrüket festhették vagy színezhették is, mert továbbra is jellemző volt, hogy a négy égtáj felé eső seregrészek, illetve a középen elhelyezkedő vezértörzs más-más színű lovakon harcolt. A vassal erősített fakengyel helyett egyre inkább széles, ívelt vaskengyelt használtak, a nyereg fából készült alapjának szerkezeti változtatásaival pedig egyre biztosabb ülést értek el.

A ruházat is módosult: a köpönyeget fölváltotta a térdig vagy lábszárközépig érő, karcsúsított kabát, ez nemes kelméből, selyemből és bársonyból is készülhetett, hímzéssel, prémmel, eltérő színű selyemszegélyekkel, a mellrészen és a galléron fémveretekkel díszítették – ez utóbbi a harcos védelmét is szolgálta. A kabát alatt a nők bő szoknyát, a férfiak bő nadrágot hordtak, ezt puha talpú csizmába tűrték. A fejfedők igen változatos formájúvá és anyagúvá váltak, lapos és hegyes egyaránt lehetett közöttük.

A lovaglás és a harc gyakorlására nagy figyelmet fordítottak – a hiungnuknál már láttuk, a gyerekeket nagyon korán birkákra ültették, hogy szokják a későbbi lovaglást, kis faíjakkal még egerekre is lövöldöztek. A nomád népek körében a források szerint mindig igen kedveltek voltak a különböző bokacsontjátékok: a birka bokacsontjából készült, kissé megfaragott és jelekkel ellátott „kockákkal” szerencse- és ügyességi játékokat is játszottak, játszanak ma is. A mai Mongóliában ezek között van olyan játék, melynek során a kis csontdarabbal egy célpontot kell eltalálni, s a csont elpöckölése közben ujjaikkal ugyanolyan mozdulatot kell tenni, mint amikor a nyílvesszőt elengedik. A húskészlet biztosítása mellett a harci gyakorlást is szolgálták az őszi nagy vadászatok, amikor a csapatrészek mozgásának összehangolására is, a fegyverhasználat gyakorlására is volt lehetőség. Az évente rendezett, versenyekkel, ünnepségekkel összekötött vadászatok erősítették a nemzetségi, törzsi összetartozást, s egy idő után kultikus jelentőségűvé váltak: a vezértől elvárták, hogy ilyenkor áldozatot mutasson be a törzs érdekében.

A nomád hitvilágról a közvélekedés leginkább azt tartja, hogy „sámánhitű” volt. A samanizmus mint jelenségegyüttes megismerésében a magyar kutatók élenjártak, hiszen népmeséink és a magyar népi hiedelemvilág, s nem utolsó sorban a magyar nyelv számos elemet megőrzött a samanizmusra jellemző elemekből – a magyar változatot, központi figurája, a táltos után táltoshitnek is szokták nevezni. Közismert a világfa, az ágain madár formájában ülő megszületendő lelkek, a vízen túlra, a falu telekfelosztásának tükörképeként elrendezett temetők, a kettőslélek-hit, az agancsos vagy madaras sámán, „lova”, a sámándob, melynek segítségével a világfa mentén az alvilágba, illetve az égi rétegekbe közlekedik. Jól tudjuk, hogy a foggal vagy hat ujjal, esetleg más pluszcsonttal születés ugyanúgy a táltosságra predesztinálta a gyermeket, mint ha burokban született.


Mongol sámán a 20. század elején
face.music.ch

A magyar szakosok megtanulták, hogy a révül, részeg jelentése azért áll olyan közel egymáshoz, mert nemcsak a monoton dob és ritmikus mozgás, hanem tudatmódosító szerek, füvek, mérges gombák hatását is segítségül hívták a sámánok, hogy transzba essenek. Sokan még arra is emlékezhetnek, hogy ugyanebbe az uráli eredetű szócsaládba sorolták a regöl, és rejt(őzik), sőt a ’forró’ jelentésű rekken szót is,  hogy ez utóbbi áll legközelebb az eredeti ’meleg, forró’ jelentéshez, ami a transz-állapotra utalt, s hogy van, aki még a reggel, rég szavakat is ide kapcsolja. Sokan nem felejtik el, ha egyszer már hallották, hogy az agyafúrt régebben nem ’ravasz’-t, hanem ’őrült’-et, ’bolond’-ot jelentett, s hogy az agyfúrás (-vésés), azaz trepanáció a honfoglaló sírok tanúsága szerint a sámánok rutinfeladata lehetett. A sírokban nyugvók jó 10 százalékán végeztek jelképes agyfúrást: ekkor csak a csont külső rétegét kaparták le egy területen – vélhetően fejfájás, elmebetegség, feszültségben, idegességben megnyilvánuló betegségek gyógyítása céljából. Valódi, sebészi koponyalékelést is végeztek azonban, méghozzá igen jó hatásfokkal, ezzel sok bevert fejű harcos életét mentették meg. Kevesebben tudják, hogy az „egyen meg az íz” szólásban az íz ’betegség, rossz szellem’ jelentésű (talán valamiféle ínysorvadást, skorbutot jelentett), de vannak, akik szerint eredetileg az árnyéklélek vagy a szabadlélek neve volt – a régiek hite szerint ez jár ki belőlünk, olykor dongó vagy fehér egér alakjában, s akkor álmot látunk, de ha eltéved, s nem tud visszatérni, megbetegszünk; a sámánnak is a szabadlelke társalog a szellemvilággal, amikor a sámán transzban van. A lélek pedig eredetileg a lélegzet-et (lehelet-et) jelentette, amely föltétlenül szükséges volt az élethez, ha valaki kileheli, akkor a lélegzet-lélek is megszűnik létezni, szegény páráról már nem is beszélve – a pára itt természetesen ugyanúgy az ember metonimikus megnevezése a lélegzetlélek másik nevével, a párá-val jelölve, mint az „egy lélek sem volt ott” kifejezésben a lélek.

Mircea Eliade (1907–1986), a szakralitás jelenségének korszakalkotó kutatója szerint a samanizmus rendkívül összetett jelenség – nemcsak Ázsiában, hanem Amerikában és Afrikában is neveznek így hiedelemkomplexumokat –, s legáltalánosabb megfogalmazása szerint „az eksztázis technikája”. A sámán fogalmát valamelyest szűkítve azt mondhatjuk, hogy a sámán az, aki révült állapotban transzcendens hatalmakkal veszi föl a kapcsolatot a törzs, a nemzetség érdekében. Nemcsak a samanizmus sokféle, a sámán funkciói is számosak: lehet gyógyító, jós, lélekvezető, közvetítő a szellemvilág felé. Egyetlen sámán is elláthat több funkciót, más népeknél viszont szaksámánok végezték az egyes feladatokat.

Volt, ahol az időjárásvarázslás is a sámánok feladatkörébe tartozott, a steppei nomádoknál azonban ez külön foglalkozás volt. Méghozzá nem is veszélytelen. Az esővarázslást a nomád népek különféle kövekkel – megbűvölt közönséges kő, kristály, villámcsapáskor létrejött természetes kvarcüveg, állatok gyomrában talált bezoár – végezték, összeütögették, vizet hintettek rá, vízbe merültek vele. A kő varázsereje egy idő után elszállt, „meghalt a kő”, de különféle technikákkal újra lehetett éleszteni. Varázsoltak esőt sötét színnel is: az esővarázsló fekete lovon vágtatott ki a mezőre, vagy a törzs fekete ruhában vett részt a szertartáson – a feketével a sötét esőfelhőket akarták megidézni. A varázskövek birtoklása azonban sokszor szerencsétlenséget hozott gazdájára: elszegényedett, minden varázslás alkalmával elvesztett valakit a rokonságból, s arra is nagyon kellett vigyáznia, nehogy valaki véletlenül rábukkanjon a kövekre és megérintse őket, mert könnyen meghalhatott az illető, vagy nagy vészt hozott a törzsre. Így aztán biztonságos helyen, jól elásva kellett tárolni az esőkövet. Az esővarázsló nem élhetett tudományával bármikor, szigorúan csak vezetői parancsra, ennek megszegése halálos ítéletet vont maga után, miként a balul sikerült varázslat is.

Az időjárásvarázslás szerte a világon ismeretes, de a steppei nomádoknál kifejlődött egy sajátos, életmódjukkal, gondolkodásukkal harmonizáló formája: amikor az eső, még inkább vihar, jégeső, hózápor előidézését meteorológiai fegyverként vetették be. A nedvesség tönkretette az íjakat, lehetetlenné tette a nyilazást, a vihar szétzilálta, legyengítette a sereget – az esővarázslók értelemszerűen csak az ellenséges törzsre kértek viharverést, sajátjukra nem. Ez a katonai célú esőidézés, a forrásokból kikövetkeztethetően, az első nomád őshaza peremén, a Tiensan-hegység északkeleti nyúlványain élő szakák körében alakult ki, tőlük vették át a szokást a törökök, később a törököktől a mongolok. (A vihart idéző magyar garabonciás alakjának csak nagyon érintőlegesen lehet köze a nomád esővarázslókhoz: a magyar hiedelemvilág garabonciását a német vihardémonnak, az ördöggel cimboráló középkori vándordiáknak és a régi magyar hiedelemvilág táltosának a figurájából gyúrták.)

A samanizmus nem vallás, hanem különböző hit-elemek összessége. Számtalan változata létezik, közös és egyedi jegyekkel. A steppei nomádok samanisztikus hiedelmei sem voltak teljesen egyformák, de eléggé hasonlítottak egymáshoz, s leginkább a közelmúlt szibériai sámánkultuszait szokták hozzájuk hasonlatosnak tekinteni – az uráli nyelvű szamojédok, a török nyelvű jakutok, tuvaiak, a tunguz nyelvű népek hiedelemvilága alapján, mindig sürgősen hozzátéve, hogy a recens anyag semmiképpen nem azonos az egykorival, ne gondoljuk tehát, hogy időutazásra mehetünk Szibériába samanizmust tanulmányozni. Az viszont nem véletlen, hogy a nyomok Szibériába vezetnek: általános vélemény szerint, nem a steppén alakult ki ez a hiedelemrendszer, hanem a steppei nomádok erdővidékről érkező nép-utánpótlása hozta magával.

A nomádok saját hitvilága egyfajta egyistenhit volt. A hiungnukra, türkökre, ujgurokra, kazárokra, mongolokra vonatkozóan források is említik ezt a vallást, de nagyon valószínű, hogy a hunok, bolgárok, avarok, magyarok is ezt követték, s egyes szibériai török népeknél máig kimutatható a nyoma. Ne szent iratokkal, részletes liturgiával, egységes rítusokkal és hierarchiába rendezett papsággal rendelkező vallásra gondoljunk, de mindenképpen egyistenhitre – annak ellenére, hogy szentségeket a legfőbb hatalomként elismert Égen kívül is tiszteltek. Az istenség neve Tengri volt a törököknél, ez egyébként az ’égbolt’-ot is jelentette. Sok muszlimmá vált török nép nyelvében ma is ennek az ótörök szónak a származékaival jelölik Allahot. Amikor a múlt században az öreg alföldi kunok a határban áldást kértek a búzára, s a végén elmormogtak valami tengeri, tengeri féle formulát, akkor nem a búzát tévesztették össze a kukoricával, hanem ősi, még a kun nyelvből származó imák emlékét elevenítették meg, Isten törökből magyarosított nevével, anélkül, hogy erről bármit is tudtak volna.


Güjük kán pecsétje 1246-ból. A első négy szó, fentről lefelé és balról jobbra olvasva: "möngke ṭngri-yin küčündür" - "Az örök ég hatalmánál fogva” - Wikipedia

A tengrizmus szinkretikus vallás volt: a már említett samanisztikus vonások mellett jól megfért az animizmus, a totemizmus és az ősök tisztelete. Tengrin kívül más szellemlényeket is tiszteltek, ilyen volt a földi halandók dolgait igazgató Szent Föld-Víz (iduq yer-sub) szelleme. Őt az ősi szállásterületen, a törzs bölcsőjénél tisztelték, s hozzá hasonlóan kiemelt szerepet kapott még Umay, aki a termékenységet, életerőt sugározta, s egyben a nők védelmezője volt – az umay egyébként ’placenta’ jelentésben közszóként is élt. A kagán főfelesége, a katun, mindig nagyon fontos szerepet töltött be a birodalomban: nemcsak azért, mert ő volt a hercegek anyja, hanem azért is, mert miként a kagán Tengrit képviselte, a katun Umayt reprezentálta. A tengrizmus egyik alapelvének tűnik a természettel való harmónia, ennek megfelelően tisztelték a különböző természeti jelenségek, többek között a Nap, a Hold, a csillagok, a tűz, a vizek, a hegyek, a kövek, a fák, az utak szellemeit. Ez az animista elképzelés jól megfért a törzs valóságos vagy legendás emberőseinek, illetve totemisztikus elődeinek – ez rendszerint farkas, sas, medve, szarvas, vaddisznó volt – a tiszteletével. A türkök hite szerint a jó szellemlények hegyekben, forrásoknál, szent helyeken éltek, a szellemvilág gonosz tagjai pedig a föld alatti világban laktak. A szellemvilággal a sámánok tartották a kapcsolatot, Tengrivel azonban nem: ez a kagán feladata volt.

Az ótörök feliratokon szerepel, s más forrásokból is tudjuk, hogy a kagánná váláshoz Tengri jóakarata kellett: legitim uralkodóvá csak az Ég által kiválasztott halandó válhatott, a kagán Tengri „égi adománya” révén uralkodhatott. Az isteni felhatalmazás, mint mondtuk, a győzedelmességben nyilvánult meg, valójában ez mutatta meg, hogy a kagánjelöltre „alászállt-e” a kegy, a fölkentség. Egyes török népeknél azonban nem maradtak ilyen elvont szinten, a törökül kut-nak nevezett „isteni adományt” egészen anyagszerűnek képzelték el, s közben a jelentése is jócskán alábbszállt: a kut már nem a kagán isteni kiválasztottságát jelzi, hanem a hétköznapi emberek emberfölötti hatalomtól származó szerencséjét, boldogságát, védelmét, sőt akár tárgyra is mondhatják, az embereket, állatokat védő talizmán neve is lehet. A kirgizek bíborszín zselés (kevésbé fennkölten sötétvörös kocsonyás) anyagnak tartják a kut-ot, amely a jurta füstkarikáján át hullik a tűzhelyre, s érintése szerencsét hoz. A kut használatos azonban ’életerő, lélek’ jelentésben is – ez pedig az egykori kagánok megválasztásának rítusát idézi.

A kagán beavatási rítusa több török népet illetően is fennmaradt, részletesen vagy töredékesen. A rítus részletei különböznek, de a cél és a funkcionális elemek nem. A kagán ugyan örök életére kapta Tengritől a fölhatalmazást, hogy uralja népeit, a kérdés az volt, hogy meddig tartson ez az örök élet. Hiszen Tengri – erről esett már szó –, ahogy adta, el is vehette az isteni megbízást.  Ennek jele lehetett akár valamilyen természeti csapás, akár egy nagyobb katonai vereség. Márpedig ha Tengri természeti csapás vagy katonai vereség által kifejezte, hogy megvonta a bizalmát a kagántól, hogy a fejedelem kut-ja elenyészett, az a kagán uralkodásának s egyben életének végét is jelentette. Ha nem következett be ilyesféle katasztrófa, s harcban sem esett el, akkor sem uralkodhatott örökké: a türk, az ujgur és a kazár rítus is tartalmazza azt az elemet, amikor a beavatás során a kagán maga jövendöli meg, hány évet szánt neki Tengri, s mikor telik majd ki az ideje. Nem egészen szellemi és fizikai ereje teljében vallott erről: a türköknél a leendő kagánt a birodalom előkelői egy nemezen kilencszer megforgatták, majd lóra tették, aztán selyemzsinórral fojtogatni kezdték – a fojtogatós eljárás az ujguroknál és a kazároknál is megvolt. A félholt uralkodótól aztán megérdeklődték, hány évet szabott ki neki Tengri, a hörgésből egy számot véltek kihallani, ez lett a kagán uralkodásának időtartama (években mérve). Ha letelt ez az idő, a kagánt megölték. (Eszes kagánok nyilván igyekeztek jó előre megszervezni, hogy fuldoklásukat ne riválisuk, hanem hű emberük értelmezze.) A kagán megválasztása után új nevet vett föl, mely általában bölcsességére vagy kiválasztottságára utalt.


Mongol jurta a Husztajn Nuruu nemzeti parkban – flickr/mdd

A kagánnak mindenféle szakrális teendői akadtak, például kora hajnalban a nap, esténként a hold köszöntése, a törzs fontos ünnepein áldozat bemutatása, s egyáltalán: ő felelt azért, hogy a törzsszövetség bírja Tengri jóindulatát és támogatását. A szakrális funkciók miatt a türköknél már számos előírással szabályozták a kagán által végezhető tevékenységeket, de a sereget még ő vezette, sok más uralkodói jogosítványát szintén maga gyakorolta. Az ujguroknál már több volt a kagánt korlátozó vallási előírás, de a szakrális vagy kettős királyság legkifejlettebb formáját a kazároktól ismerjük: szegény kazár kagán saját szentségének foglyaként ücsörgött a sátrában, mert földi halandó nem láthatta bármikor. Ha elővigyázatlanságból valaki mégis tanúja volt, amikor a kagán kilovagolt, a földre borulva kellett megvárnia, míg a fejedelem elhaladt. Népe előtt csak negyedévente mutatkozhatott, akkor is jó távol az emberektől. A legfontosabb kérdésekben ugyan ő döntött, de a világ folyásáról csak a valódi hatalmat a kezében tartó helyettese, a sád vagy kagán-bég napi jelentéseiből értesült. Az alkirály ugyan minden nap istennek járó alázattal lépett a kagán elé – mezítláb, s a napot, fényt szimbolizáló fáklyát gyújtva ült a kagán jobbjára –, a hadsereg irányítása, a napi döntések, a bíráskodás mégis az ő hatalmában állt.

Sokan meghökkennek, amikor a kereszténypusztító, egyházromboló nomádokról azt hallják, hogy vallási szempontból igen toleránsak voltak – pedig szinkretizmusuk ezt eredményezte. Az általuk tisztelt szellemeket ugyan nem volt különösebben szerencsés sértegetni – azért nem célszerű egy mongol jurta küszöbére lépni vagy a tűzbe köpni, mert a legbarátságosabb mongol vendéglátó is igen mogorvává válik, ha vendége sértegeti a ház vagy a tűz szellemét. De az európai városokat pusztító nomádok nem voltak sem képrombolók, sem keresztesek, sem inkvizítorok: nem ideológiai alapon vitték el a kegytárgyakat, hanem mert aranyból voltak, nem vallási ellenszenvből gyújtották föl a templomokat és mészároltak le mindenkit, hanem mert ez megfélemlítő technikájuk része volt – Mórával (és Tömörkénnyel) szólva „célszörű embörök” voltak, ha szögényök nem is. Ugyanakkor tudjuk, hogy a türkök nem bántották a hozzájuk keveredő papokat, az ujgurok könnyedén áttértek a manicheizmusra és a buddhizmusra, a bolgár kagán, Kuvrat a 7. század közepén megkeresztelkedett Bizáncban, noha népének nagy része, s valószínűleg ő maga is a tengrizmust követte továbbra is. A kazár uralkodó testőrsége muszlim volt, de birodalmának voltak keresztény alattvalói is, és azért tartott hét – két-két muszlim, keresztény és zsidó, valamint egy pogány – bírót maga mellett, hogy mindenki ügyében saját hite-törvényei szerint ítélkezzenek. Dzsingisz nemcsak sámánjaival jósoltatott a csaták előtt, az udvarában élő buddhista szerzeteseket, muszlim imámokat és keresztény papokat is arra kérte, hogy saját módjukon kérjék saját istenük segítségét a sikerhez. A honfoglaló magyarok zöme pogány volt, de egészen biztosan voltak közöttük keresztények, muszlimok és talán zsidó hitűek is.

Úgy látszik, a hódítás sok évszázados tapasztalata a steppei nomádokkal már precízen megtaníttatta, amit sok későbbi, nagy birodalomra áhítozó uralkodó és vezér nem (volt) képes megérteni: a homogenizáció, az erőszakos ideológiai térítés saját hatalmát teszi törékennyé – minél türelmetlenebb és erőszakosabb, annál inkább.


Előző részek:

Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai


Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!