Találkozás egy stratégával

Nemrég néhány percre találkoztam egy igazi stratégával, aki akár meg is ölhetett volna, de végül mégsem tette. Annál sokkal művészibb megoldást választott: olyat, hogy a végén megemeltem a kalapomat. Igaz, csak szalmakalap volt, de ez esetben talán mindegy.

Füvek és bokrok között létezett, lábak nélkül, és nagyjából másfél méter lehetett a teste.

A bozótos, amelynél összetalálkoztunk, egy derékmagasságig érő sziklafal felett indult, és felfutott a hegyoldalba. Egy pillanatra letettem a táskámat a füves rész peremére, s úgy látszik, az ezzel keltett, apró rezgések aktivizálták őt. A teste felső része úgy csapódott föl előttem függőlegessé, negyed másodperc alatt, mint a lövedék. A feje – jellegzetes, hátrafelé szélesedő hüllőfej – pontosan a szemem magasságába került. Mindketten beledermedtünk a képbe.

Furcsa módon semmi ijedtség nem volt bennem, s az első gondolatom az volt, hogy most kéne valahogy kivenni a táskámból a fényképezőgépet.

A második, hogy sok hülyeséget gondoltam már életemben, de azok között ez egészen biztosan elviszi a pálmát.

A harmadikra hallgattam, amely végre megfelelt a helyzetnek: „csak nem megmozdulni”.

A negyedikben viszont már egészen elpimaszodtam, és azt mondtam magamban neki, hogy „na most szeretnél sziszegni rám, mi? de bezzeg hogy nem tudsz?!”.

A kígyó tényleg nem tudott sziszegni, mert a szája teli volt egy zsenge zöld színben pompázó, tenyérnyi békácskával. Ez volt a szerencsém. A kígyónak ugyanis választania kellett, hogy az ebéd a fontosabb, vagy az, hogy kétes kimenetelű csapást mérjen rám, az ellenségére. Ráadásul abban sem lehetett egészen biztos, hogy valóban ellenség vagyok-e, vagy csupán zavaró körülmény, amelyre nem érdemes az energiáját pazarolni.

A kígyó hihetetlen szakszerűséggel, hajszál pontosan a teste közepénél tartotta fogva a békát – szegény párának olyan szabályos szimmetriával meredtek kétfelé a lábacskái, fogvatartója szájának két oldalán, hogy számítógéppel sem lehetett volna ennél pontosabban elrendezni. Ha rám hallgat, ezt a szakszerűséget a kígyó elébe helyezi a harcnak. Egyelőre azonban még a pozícióját akarta erősíteni, ezért megpróbált mégis valamiféle fenyegető hangot kiadni magából, ha már az obligát sziszegés nem megy. A helyzet azonban csak egy torz torokhangra adott lehetőséget, nagyjából ilyesmire: „HŐŐŐŐHHHHHHHHHHH”. Ám ennek alkalmatlanságától ő jobban megriadt, mint én, ezért inkább jobbnak látta, ha elhallgat.

Álltunk hát tovább, ugyanabban a mozdulatlanságban, csak a béka teste rándult időnként, alig észrevehetően. Ennyi jelezte csupán, hogy egyáltalán létezik az idő.

Végül azonban a kígyó fejében megszületett az ökonomikus döntés. Nem az addigi erőfeszítésének eredményéről – vagyis az elkapott békáról – fog lemondani, hanem az öncélú odacsapásról és a harci diadalról. Ugyanakkor viszont arról meg nem mond le, hogy a fölényhelyzete érvényesüljön.

Ennek jegyében kezdte meg tánccá szublimált visszavonulását.

A felsőtestét továbbra is rezzenéstelenül feszítette függőlegessé, hogy engem sakkban tartson. Ugyanakkor a teste alsó részével gyors és határozott tekergőzésbe kezdett. Mivel farkasszemet néztünk, ezt nem láttam, csupán érzékeltem, de meg voltam győzve. Megértettem, hogy a biztonságomnak az az ára: elhiszem neki, hogy számára nem létezik erőfeszítés, az itt nem tényező. Ezért tökéletesen mindegy, hogy az energiáit kihátrálásra, vagy az én megtámadásomra fordítja-e. Arra használja, amire akarja, s ha úgy tetszik neki, mozgását bármikor az ellenkező irányba csaphatja át. Hosszú szoknyás, orosz női néptáncosok tudják csak ilyen nagy erővel elhitetni, hogy igazából nem is dolgozik a lábuk, miközben szemmel láthatólag arrább és arrább jutnak a térben, amelynek bármely szegletét birtokba tudják venni.

A tekergőzéssel a kígyó egyre beljebb játszotta magát a fűben, a bozótos felé, mígnem amilyen szemvillanásnyi időben elém került, most ugyanolyan hirtelenséggel tűnt el a szemem elől.

– A mindenit! – küldtem utána most már hangosan az elismerésemet. – Ez aztán a megoldások megoldása. Te meglépsz, én pedig meghajlok az eljárásod szépsége előtt. S így, hogy már ki is merem nyitni a számat, még ódát is képes vagyok írni rólad. Ilyenek vagyunk.

Azután hazajöttem, és tapasztaltam, hogy hát nemcsak ilyenek vagyunk, hanem egészen másmilyenek is, és alighanem elég sokat kell várnom arra, hogy ismét meg tudjam emelni a kalapomat (mint említettem: szalma), tánccá szublimált kihátrálások, harci odacsapásról való lemondások lenyűgöző szépsége előtt.

Föl is tettem a szögre, az idő is rossz, jövő nyárig biztosan ott van.


Lévai Júlia                 


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!