Milyen rendőrségünk lett és milyet akarunk?
- Részletek
- KRÉMER FERENC
- 2010. máj. 13. csütörtök, 04:45
- Molnár Katalin
Molnár Katalin írása és részlet Krémer Ferenc új könyvéből
Molnár Katalin
Egy szociológus könyvet írt az elmúlt húsz évről. Ebben nincs semmi különös. Egy közel húsz éve a rendőrséget kutató és a magyarországi rendőrképzésben oktató szociológus elemző és kritikus könyvet írt a magyar rendőrség elmúlt húsz évéről. Erre már felkapják a fejüket néhányan. Sajnos csak néhányan, s messze nem azok, akiknek kellene.
A jó cím (Rossz döntések kora. Rendészetpolitikai tévelygések a rendszerváltás első húsz évében) felkelti az érdeklődést. A cím olyan jó, hogy azonnal kézbe kéne kapni a könyvet. Leginkább azoknak a politikusoknak, akik rosszul döntöttek, azoknak a rendészeti vezetőknek, akik asszisztáltak a rossz döntésekhez, de legalább azoknak a rendőröknek, akik fölött és akik nélkül az előbbiek döntöttek. Nem beszélve azokról, akik elszenvedték a rossz döntések nagyon rossz – és mára egyre inkább úgy tűnik, jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan – következményeit, vagyis nekünk, civileknek. De nem kapjuk kézbe, mert nem érdekel minket ez az egész. Sem a múlt, vagyis hogy mit, hol, miért és hogyan rontottunk el. Sem a jövő, vagyis hogy mit kellene, akár még most is, a 24. órában másként, jobban, átgondoltabban tenni. Mindkettőről szól Krémer Ferenc könyve. A rossz döntések, mindannyian tudjuk, érezzük, zsákutcába vezettek: tovább aligha fokozható rendőrségi presztízsvesztéshez, bizalmatlansághoz, rossz (köz)biztonságérzethez a civilek körében; és mennyiségileg és minőségileg egyaránt megtépázott, elégedetlen, motivációját vesztett állományhoz a rendőrök körében. A tennivalókkal kikövezett út, amelyik végre Európa felé indulna, nagyon más: egy politikai és társadalmi konszenzusban kiérlelt, (demokratikus!) értékekre alapozott, világosan elvekre épülő rendőrségi reform. Kevesen tudják, pontosan mit jelent ez, ezért összefoglalom: 1. A rend és a (köz)biztonság fogalmának, tartalmának újradefiniálását. 2. E fogalmak alapján végre valahára a rendőrség társadalmi szerepének tisztázását. 3. Az ennek a társadalmi szerepnek megfelelő értékekre és elvekre épülő konkrét lépéseket, intézkedéseket, amelyekkel a rendőrség is érzékenyen és adekvátan képes reagálni a hihetetlenül gyorsan változó társadalmi környezetre. 4. Mindezekből következően az egész rendőrség szervezeti struktúrájának modernizálását: demokratizálását, decentralizálását, demilitarizálását. 5. A rendőrségi szervezeti és foglalkozási kultúrának a gyökerekig (azaz a szakember- és vezetőkiválasztástól kezdve a képzésen át a karrierrendszerig) ható átalakítását.
Mindez látszólag rendőrségi ügy. De nem, ez a legteljesebb mértékig közügy. S igazán jó lenne, ha érdekelne minket. Talán végre (meg)értenénk és elfogadnánk a rendőrséget. Persze nem ezt, ami most van és készül, hanem azt, amiről Krémer Ferenc (is) álmodik.
Részlet Krémer Ferenc: Rossz döntések kora. Rendészetpolitikai tévelygések a rendszerváltás első húsz évében című könyvéből.
Hogy kell érteni a bűnözési adatokat
A rendszerváltás előtt a társadalmi problémákkal foglalkozó tudományok (szociológia, kriminológia, pszichológia) csúcsteljesítménye a „társadalmi beilleszkedési zavar” fogalma volt, amely látensen azt feltételezte, hogy létezik egy többé-kevésbé „jó társadalom”, amelybe csak be kellene illeszkedni, s máris eltűnnének a problémák. Az általánosan elterjedt felfogásban evidencia volt a társadalmi helyzet és a beilleszkedési zavar összekapcsolása, vagyis az a tétel, hogy bizonyos társadalmi helyzetekben lévő emberek – mindenekelőtt az alsó társadalmi csoportokban – eleve problémát jelentenek. Az „alapjaiban jól működő társadalom” víziója természetesnek tekinthető ott, ahol – mint a szocializmusban vagy a jóléti kapitalizmusban – létezett valamiféle strukturális idea, amihez igazítani akarták a magatartásokat és a kultúrákat.
A rendszerváltás kétségessé tette, hogy létezhet „jó rendszer”, ahová csak be kell illeszkedni. A gondolkodás- és cselekvésmódok, melyek addig sikerrel kecsegtettek, megváltoztak vagy legalábbis változóban voltak. Ennek következtében többek között az is kétségessé vált, hogy mi társadalmi probléma és mi nem az. Az ehhez hasonló helyzetekben az egyéni problémák különféle csoportjai „bejelentik” igényüket a társadalmi problémává válásra. A kérdés az, hogy a két szokásos problémakijelölő mechanizmus közül végül melyik válik dominánssá: az fogja definiálni a problémákat, hogy min akar sok ember változtatni, vagy az, hogy a különféle hatalmak birtokosai mit tekintenek problémának. Az előzőhöz nyilvánosságra és vitákra van szükség, az utóbbihoz elég a hatalmi (politikai, médiabeli stb.) deklaráció.
A bűnözés – bár eltérő definíciók alapján, de – mindig is a társadalmi problémák csoportjába tartozott. Ezért mondhatnánk akár azt is, hogy a 1990-1991-ben semmi különös nem történt, csupán azoknak a regisztrált eseteknek a mennyisége növekedett, amelyeket a törvények szankcionálni rendeltek. Ebből a statisztikai adatsorból tehát csak annyit láthatunk, amit ez a górcső látni enged, márpedig ez csupán a társadalmi problémák újradefiniálásának szűk szegmense volt. Mivel pedig ezt a látómezőt a korábbi koncepciók korlátozták, főleg az vált láthatóvá, ami az alsó osztályokra volt érvényes, vagyis az, amit az ezekbe az osztályokba soroltak követtek el. A regisztrált bűncselekmények száma szinte csak róluk tudósított, ezzel pedig igazolta azokat a tudományosan is megfogalmazott előítéleteket, melyek a velük foglalkozó intézetek magatartását és szemléletét kialakították. Az elszegényedés, a munkanélküliség és a társadalmi különbségek növekedése pedig szinte kínálták magukat a bűnözés növekedésének magyarázatára. Vagyis, a társadalmi problémák újradefiniálása a könnyebb úton, a hatalommal rendelkezők elképzelései szerint zajlott le és megerősítette azt, hogy az elszegényedők és a szegények jelentik a problémát. A különbség abban állt a rendszerváltás előtti és utáni felfogás között, hogy azt immár nem egy társadalmi ideához viszonyítás jegyében, hanem a társadalomból való kirekesztés érdekében fogalmazták meg. Ez pedig öngerjesztő folyamatként az alsó társadalmi csoportok, különösen a cigányok leválasztása irányába hatott, és tartósította a bűnözési szintet. Ebben egyúttal annak az adatnak a magyarázatára is lelhetünk, hogy bár a vagyon elleni bűncselekmények száma az új szint stabilizálódása óta csökken, az erőszak a kezdetektől fogva szinte folyamatosan növekszik.
A társadalmi problémákat tehát a korábbi értelmezési kereten belül maradva fogalmazták újra. Nem véletlen tehát, hogy az úgynevezett „cigánybűnözés” körüli vita nem volt képes nyugvópontra jutni, és sok rendőr még ma is szakmai fogalomként védelmezi. A rasszizmus megerősödése és a neonáci eszmék feltámadása szintén szorosan összefügg ezzel. Pedig hamis és félrevezető az a felfogás, amely magától értetődően kapcsolja össze a bűnözést és a társadalom alsó csoportjait, és legfőképp arra jó, hogy elfedje a velük szemben elkövetett bűnöket.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a trendváltást és a bűnözés magasabb szinten való stabilizálódását – feltehetőleg – a társadalmi problémák meghatározásának módjával magyarázhatjuk. A társadalmi átrendeződés és az ideiglenesség felfokozta az érzékenységet és csökkentette a társadalom problémafeldolgozó képességét. A regisztrált bűncselekmények számának emelkedése legfőképp erről tudósított, vagyis a probléma nem is annyira a bűnözés, hanem a konfliktusok szaporodása és az együttműködési képesség hiánya volt. Ennek felismerése azonban azt igényelte volna a politikusoktól, hogy teljesen új módon gondolkodjanak. Ehelyett azonban visszamenekültek a múltba, és arról kezdtek elmélkedni, vajon hogyan lehetne korlátozni azok szabadságát, akiket hibásnak gondoltak a bűnügyi statisztika ilyetén alakulásáért. A szolgaság azonban még soha senkit nem tett becsületesebbé! A szabadság hiánya pedig olyan társadalmat hoz létre, amelyben sem az „úr”, sem a „szolga” nem lehet teljesen tisztességes, ha a mérce az emberek egyenlősége.
Bármelyik magyarázatot fogadjuk is el, az világosan látszik, hogy a rendőrségnek nem volt és ma sincs reális hatása sem a bűnözési trendre, sem pedig a bűnözés szintjére, kizárólag a trendvonal körüli ingadozásokat képes befolyásolni, csillapítani. Nem szabad azonban lebecsülni ezt a hatást, hiszen az ingadozások igen jelentősek is lehetnek, és komoly hatást is gyakorolhatnak. A rendőrség létszáma, akárcsak a bűncselekményeké, a kétszeresére nőtt 1988 és 2008 között, s ez még akkor is így van, ha eltekintünk a határőrség és a rendőrség összevonásától. Mégis miért érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel egy a rendőrségről szóló tanulmányban? Csakis azért – vélem én –, mert fordítva viszont nagyon is erőteljes hatást figyelhetünk meg, sőt még az is elképzelhető, hogy a hatástalanság éppen annak következménye, hogy miként fogták fel és miként válaszoltak a politikusok a bűnözés növekedésére, majd szintjének hullámzásaira.
Van itt még egy probléma, az ugyanis, hogy a bűnözési szint robbanásszerű növekedése megerősítette azt az egyébként is közkeletű, ám annál inkább szűklátókörű felfogást, hogy a rendőrség mindenekelőtt a bűnüldözéssel kell, hogy foglalkozzon.
(Krémer Ferenc a Rendőrtiszti Főiskola tanára)
