rss      tw      fb
Keres

Egry Gábor








Hogy maga milyen szépen beszél magyarul!

 A hír: Balsai István, felidézve az egyszerűsített honosításról szóló jogszabály elfogadását, a döntést a ciklus meghatározó lépésének nevezte. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke azt mondta, hogy a kettős állampolgárságnak akkor lesz jótékony hatása a nemzet jövőjére, biztonságára, ha a magyarországi állampolgárság a létbiztonságot, az emberi élet egészséges feltételeinek megteremtését jelenti. A politikus azon véleményének adott hangot, hogy az autonómia ügyében jó esély van illúziók nélkül számon kérhető feladatokat meghatározni a tudománynak, a politikának és a népképviseletnek egyaránt. Az európai példák, ellenpéldák, eredmények és kudarcok feltérképezése bőven ad lehetőséget és feladatot - mondta, hozzátéve: "ami tény, hogy Trianon óta folyamatos, nemzetgyilkos, a Kárpát-medence valamennyi területére kiterjedő etnikai tisztogatás áldozatai vagyunk".

Mikulás Dzurinda Budapestre jön, maratont futni. S ha már erre jár, tárgyalni fog magyar politikusokkal is, főként a két ország viszonyát megterhelő kérdésekről, így a kettős állampolgárságról is. Arról a kettős állampolgárságról, amit egy szombati konferencián ismét a nemzetegyesítés legfontosabb lépéseként ünnepeltek, a parlamenti ciklus meghatározó lépéseként. Ez egyáltalán nem meglepő, a törvény ennek jegyében született, kezdettől fogva a legfontosabb érvek egyike volt. Semjén Zsolt ezt úgy is megfogalmazta, hogy minden magyar egyforma, nincs kétféle állampolgárság, és Magyarország minden magyaré.* A másik fontos érv a történelmi jóvátétel volt. Kilenc évtized elszenvedett sérelmeiért kell kárpótolni magyarokat az országhatáron kívül.** És a sérelmek között nem a legutolsó az, amikor kisebbségi magyarok úgy érzik, hogy magyarországi magyarok kétségbe vonják a magyarságukat.

A jelenség nem ismeretlen, sőt, ha csupán az időről-időre jelentkező panaszokat nézzük, általánosnak is tekinthető. Valójában azonban nehéz eldönteni, mennyire elterjedt gyakorlat ez. Az biztos, hogy nem kivételes, turisták, vendégmunkások, sőt, még bevándorolt magyarok is szembesülnek azzal, hogy rácsodálkoznak nyelvtudásukra (Nahát, maga Romániából jött, és ilyen szépen beszél magyarul!), vagy egyszerűen csak románnak nevezik őket. Olyannyira elterjedt, hogy egyes kutatók szerint mindez a magyarországitól elkülönülő magyar identitás kialakulásához vezetett.*** Ez utóbbi következtetést ugyan nehéz lenne általános érvényűnek elfogadni, de kétségtelen, hogy a magyarországi sérelmekről szóló történetek – köztük a bürokrácia lassúsága – igen gyakoriak, és az is, hogy részben erre vezethető vissza az a képzet, miszerint a magyarországiak nem is igazi, rendes, vagy csupán nem eléggé magyarok.

Tekintettel a valós sérelmekre, nagyon könnyű empatikusan elfogadni, hogy orvosolandó problémáról van szó. És a javasolt terápia akár sikerrel kecsegtetőnek is tűnhet. Mindazonáltal a történelem ezen a téren is tartogat meglepetéseket. Fennmaradtak ugyanis beszámolók a harmincas évekből, magyarországi tapasztalatokról, olyan erdélyi fiataloktól, akik hosszabb időt töltöttek itt, egyetemi részképzésen, nyári tanfolyamon vagy akár rendes egyetemistaként.**** Még egyszer felhívnám rá a figyelmet: a harmincas évekből. Amikor a magyarországi iskolákban a tanítás a „Magyar hiszekeggyel” kezdődött, amikor a revíziós propaganda étlapokon, gyufásdobozokon, hamutartókon volt része a mindennapoknak, amikor a politikában a revízió megkérdőjelezhetetlen követelésnek számított. Amikor tehát nem lehetett abban hinni, hogy a magyarokat a Kádár-rendszer vetkőztette ki „egészséges” nemzeti érzésükből.

Mégis, a beszámolók egészen döbbenetes dolgokról adnak hírt. Egy klinikai gyakorlatra érkezett orvostanhallgató itteni kollégái az erdélyiek magyarságában kételkedtek, egy tanítónőnek pedig közvetlenül vonták kétségbe a magyarságát. Az utóbbi beszámolóban az is olvasható, hogy Magyarországon „nem is olyan ritka kérdés: tudnak még magyarul?” Egy szociális gondozónőtől pedig „különben intelligens emberek” kérdezték, honnan tud ilyen jól magyarul. Az orvosgyakornokok beszámolóiban visszatérő elem itteni kollégáik féltékenysége. Attól féltek, hogy az erdélyiek elveszik a helyet a magyarországiaktól. Volt olyan is, aki a bürokráciát szidta, miután másfél év alatt nem kapott tartózkodási engedélyt. Ehhez képest az, hogy a magyarországiak nem hitték el, hogy Erdélyben a románok vannak többségben, hogy nem tudtak a nagy számú bukaresti magyarságról vagy úgy gondolták, hogy román nyelven nem lehet megtanulni az orvoslást, csak jelentéktelen tévhitnek tűnik.

Azt látjuk tehát, hogy az erdélyiek magyarországi fogadtatása nem nagyon függött attól, hogy a nyilvánosságban miként állították be őket, és miként viszonyult hozzájuk a politika. Mi lehet a tanulság (már amennyiben beszélhetünk erről) a mai „nemzetpolitika” számára? Általános szinten annyi, hogy a nemzet egysége nem azonos a homogenitásával, azzal, hogy mindenki számára ugyanazt jelenti magyarnak lenni. Éppen ezért erre törekedni igenis erőszaktétel sokakon, akik magyarok. Némileg gyakorlatibb szinten azt is megkockáztathatjuk, hogy sem az állampolgárság, sem a hozzá kapcsolódó egységpropaganda nem fogja megszüntetni a fentebb említett sérelmeket: ez a törekvés bizonyosan kudarcra van ítélve, ami persze arra is lehetőséget ad majd a jövőben, hogy ugyanezek a politikusok tovább ostorozzák a nemzetet aláásó erőket. S végül van egy mindenki számára személyes tanulság is: csak akkor kerülhetjük el, hogy akár akaratlanul is megsértsünk másokat, ha tényleg odafigyelünk egymásra, és megpróbáljuk megérteni egymást. Nem kell egyetérteni egymással, csak megérteni a másikat.



* Szép gondolat, és még szebb volt, amikor Semjén Zsolt azt is kijelentette, hogy nem csak a magyaroké. Hiszen ha egy brassói szász kéri a magyar állampolgárságot, aki kicsit tud magyarul, őt is szívesen látjuk. Bár talán a magyarul is jól tudó erdélyi cigányok valamivel többen vannak ma már, mint a civilizált szászok, akikre még eleink is tisztelettel néztek.
** Volt még egy harmadik, történelmi érv is: valójában az új rendelkezések csak megismétlik azt, ami már az első állampolgársági törvényben is szerepelt. És egy hét évvel később született, a tömegesen visszatelepülők (!) honosításáról szóló jogszabályban is. Ezeket olvasva nehéz megállni a pikírt megjegyzéseket a kormányférfiak szövegértési képességeiről. Habár az igazán pikáns az 1879-es állampolgársági törvény indoklása, amelyet Tisza Kálmán jegyzett. Ez a javaslat a 37. §-hoz kapcsolódva megjegyzi: „A kettős állampolgárság elavult fogalom, s ha érvényes volna is, oly visszásságokra és bonyodalmakra vezetne, hogy azt meg kellene szüntetni.”
*** Sajnos letölteni csak angolul lehet a vonatkozó tanulmányt Jon E. Foxtól. Magyarul ugyancsak tőle olvasható a Vándorló nemzet(i) – identitások című tanulmány.
**** Kénytelen vagyok ilyen apróságokkal untatni az olvasót, de miután a beszámolókat nem publikálták, sajnos csak levéltári lelőhelyüket tudom megadni: Magyar Országos Levéltár, P1077, Keleti Akció




Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!