rss      tw      fb
Keres

Egry Gábor









A G-7 e heti vendége Egry Gábor politikatörténész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa


Vendégünkről

A rovatról



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Hogy maga milyen szépen beszél magyarul!

 A hír: Balsai István, felidézve az egyszerűsített honosításról szóló jogszabály elfogadását, a döntést a ciklus meghatározó lépésének nevezte. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke azt mondta, hogy a kettős állampolgárságnak akkor lesz jótékony hatása a nemzet jövőjére, biztonságára, ha a magyarországi állampolgárság a létbiztonságot, az emberi élet egészséges feltételeinek megteremtését jelenti. A politikus azon véleményének adott hangot, hogy az autonómia ügyében jó esély van illúziók nélkül számon kérhető feladatokat meghatározni a tudománynak, a politikának és a népképviseletnek egyaránt. Az európai példák, ellenpéldák, eredmények és kudarcok feltérképezése bőven ad lehetőséget és feladatot - mondta, hozzátéve: "ami tény, hogy Trianon óta folyamatos, nemzetgyilkos, a Kárpát-medence valamennyi területére kiterjedő etnikai tisztogatás áldozatai vagyunk".

Mikulás Dzurinda Budapestre jön, maratont futni. S ha már erre jár, tárgyalni fog magyar politikusokkal is, főként a két ország viszonyát megterhelő kérdésekről, így a kettős állampolgárságról is. Arról a kettős állampolgárságról, amit egy szombati konferencián ismét a nemzetegyesítés legfontosabb lépéseként ünnepeltek, a parlamenti ciklus meghatározó lépéseként. Ez egyáltalán nem meglepő, a törvény ennek jegyében született, kezdettől fogva a legfontosabb érvek egyike volt. Semjén Zsolt ezt úgy is megfogalmazta, hogy minden magyar egyforma, nincs kétféle állampolgárság, és Magyarország minden magyaré.* A másik fontos érv a történelmi jóvátétel volt. Kilenc évtized elszenvedett sérelmeiért kell kárpótolni magyarokat az országhatáron kívül.** És a sérelmek között nem a legutolsó az, amikor kisebbségi magyarok úgy érzik, hogy magyarországi magyarok kétségbe vonják a magyarságukat.

A jelenség nem ismeretlen, sőt, ha csupán az időről-időre jelentkező panaszokat nézzük, általánosnak is tekinthető. Valójában azonban nehéz eldönteni, mennyire elterjedt gyakorlat ez. Az biztos, hogy nem kivételes, turisták, vendégmunkások, sőt, még bevándorolt magyarok is szembesülnek azzal, hogy rácsodálkoznak nyelvtudásukra (Nahát, maga Romániából jött, és ilyen szépen beszél magyarul!), vagy egyszerűen csak románnak nevezik őket. Olyannyira elterjedt, hogy egyes kutatók szerint mindez a magyarországitól elkülönülő magyar identitás kialakulásához vezetett.*** Ez utóbbi következtetést ugyan nehéz lenne általános érvényűnek elfogadni, de kétségtelen, hogy a magyarországi sérelmekről szóló történetek – köztük a bürokrácia lassúsága – igen gyakoriak, és az is, hogy részben erre vezethető vissza az a képzet, miszerint a magyarországiak nem is igazi, rendes, vagy csupán nem eléggé magyarok.

Tekintettel a valós sérelmekre, nagyon könnyű empatikusan elfogadni, hogy orvosolandó problémáról van szó. És a javasolt terápia akár sikerrel kecsegtetőnek is tűnhet. Mindazonáltal a történelem ezen a téren is tartogat meglepetéseket. Fennmaradtak ugyanis beszámolók a harmincas évekből, magyarországi tapasztalatokról, olyan erdélyi fiataloktól, akik hosszabb időt töltöttek itt, egyetemi részképzésen, nyári tanfolyamon vagy akár rendes egyetemistaként.**** Még egyszer felhívnám rá a figyelmet: a harmincas évekből. Amikor a magyarországi iskolákban a tanítás a „Magyar hiszekeggyel” kezdődött, amikor a revíziós propaganda étlapokon, gyufásdobozokon, hamutartókon volt része a mindennapoknak, amikor a politikában a revízió megkérdőjelezhetetlen követelésnek számított. Amikor tehát nem lehetett abban hinni, hogy a magyarokat a Kádár-rendszer vetkőztette ki „egészséges” nemzeti érzésükből.

Mégis, a beszámolók egészen döbbenetes dolgokról adnak hírt. Egy klinikai gyakorlatra érkezett orvostanhallgató itteni kollégái az erdélyiek magyarságában kételkedtek, egy tanítónőnek pedig közvetlenül vonták kétségbe a magyarságát. Az utóbbi beszámolóban az is olvasható, hogy Magyarországon „nem is olyan ritka kérdés: tudnak még magyarul?” Egy szociális gondozónőtől pedig „különben intelligens emberek” kérdezték, honnan tud ilyen jól magyarul. Az orvosgyakornokok beszámolóiban visszatérő elem itteni kollégáik féltékenysége. Attól féltek, hogy az erdélyiek elveszik a helyet a magyarországiaktól. Volt olyan is, aki a bürokráciát szidta, miután másfél év alatt nem kapott tartózkodási engedélyt. Ehhez képest az, hogy a magyarországiak nem hitték el, hogy Erdélyben a románok vannak többségben, hogy nem tudtak a nagy számú bukaresti magyarságról vagy úgy gondolták, hogy román nyelven nem lehet megtanulni az orvoslást, csak jelentéktelen tévhitnek tűnik.

Azt látjuk tehát, hogy az erdélyiek magyarországi fogadtatása nem nagyon függött attól, hogy a nyilvánosságban miként állították be őket, és miként viszonyult hozzájuk a politika. Mi lehet a tanulság (már amennyiben beszélhetünk erről) a mai „nemzetpolitika” számára? Általános szinten annyi, hogy a nemzet egysége nem azonos a homogenitásával, azzal, hogy mindenki számára ugyanazt jelenti magyarnak lenni. Éppen ezért erre törekedni igenis erőszaktétel sokakon, akik magyarok. Némileg gyakorlatibb szinten azt is megkockáztathatjuk, hogy sem az állampolgárság, sem a hozzá kapcsolódó egységpropaganda nem fogja megszüntetni a fentebb említett sérelmeket: ez a törekvés bizonyosan kudarcra van ítélve, ami persze arra is lehetőséget ad majd a jövőben, hogy ugyanezek a politikusok tovább ostorozzák a nemzetet aláásó erőket. S végül van egy mindenki számára személyes tanulság is: csak akkor kerülhetjük el, hogy akár akaratlanul is megsértsünk másokat, ha tényleg odafigyelünk egymásra, és megpróbáljuk megérteni egymást. Nem kell egyetérteni egymással, csak megérteni a másikat.



* Szép gondolat, és még szebb volt, amikor Semjén Zsolt azt is kijelentette, hogy nem csak a magyaroké. Hiszen ha egy brassói szász kéri a magyar állampolgárságot, aki kicsit tud magyarul, őt is szívesen látjuk. Bár talán a magyarul is jól tudó erdélyi cigányok valamivel többen vannak ma már, mint a civilizált szászok, akikre még eleink is tisztelettel néztek.
** Volt még egy harmadik, történelmi érv is: valójában az új rendelkezések csak megismétlik azt, ami már az első állampolgársági törvényben is szerepelt. És egy hét évvel később született, a tömegesen visszatelepülők (!) honosításáról szóló jogszabályban is. Ezeket olvasva nehéz megállni a pikírt megjegyzéseket a kormányférfiak szövegértési képességeiről. Habár az igazán pikáns az 1879-es állampolgársági törvény indoklása, amelyet Tisza Kálmán jegyzett. Ez a javaslat a 37. §-hoz kapcsolódva megjegyzi: „A kettős állampolgárság elavult fogalom, s ha érvényes volna is, oly visszásságokra és bonyodalmakra vezetne, hogy azt meg kellene szüntetni.”
*** Sajnos letölteni csak angolul lehet a vonatkozó tanulmányt Jon E. Foxtól. Magyarul ugyancsak tőle olvasható a Vándorló nemzet(i) – identitások című tanulmány.
**** Kénytelen vagyok ilyen apróságokkal untatni az olvasót, de miután a beszámolókat nem publikálták, sajnos csak levéltári lelőhelyüket tudom megadni: Magyar Országos Levéltár, P1077, Keleti Akció




Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Propagandamisztérium?


A hír
: „Azonnali hatállyal törölte Belénessy Csaba, az MTI stratégiai alelnöke az egyik szlovákiai magyar lapot, a parameter.sk-t a támogatottak köréből. A honlap eddig ingyen juthatott hozzá az MTI híreihez, de mivel az alelnök úgy véli, ’szélsőséges’ hangnemben írnak az oldalon, megvonta a támogatást. A lapot kiadó cég vezetője, Barak László viszont politikai szálat sejt a háttérben, tudniillik az oldalon rendszeresen kritizálják a második Orbán-kormány munkáját.”


A fenti hírt olvasva kellő szarkazmussal akár azt is megjegyezhetnénk, hogy a nevezett szlovákiai portál talán még profitál is abból, ha rákényszerül, hogy máshonnan szerezzen információt. Mi lehetne előnyösebb, mint izgalmasan friss hírekkel verni meg az MTI vizében kényelmesen pancsoló vetélytársakat? Csakhogy a nemzeti hírügynökség körül ennél furcsább dolgok is történek mostanában. Például a Szabó Ervin könyvtár elnevezése körüli médiafelfordulás.

A hétvége üres óráit sikerrel használta ki egy elszánt, amúgy a tágabb közönség számára a legtöbb történészhez hasonló mértékben ismeretlen csapat, és sikerült is nagy nyilvánosságot teremteni elképzelésükhöz. A kommunikáció törökgáborai nyilván elégedetten csettintenek majd, és elmondják, hogy mintaszerű akciót láttunk, minden kevéssé ismert csoportnak hasonló módon kellene felhívnia a figyelmet magára, a Szabó Ervin körül kibontakozott vita pedig ugyanúgy végződik, mint annyi más hasonló jellegű közéleti „eszmecsere”: sárdagasztásként. És persze azzal, hogy a legtöbb emberben azok a címek maradnak meg (hiszen ezek jelentek meg először), amelyek a kommunista Szabó Ervinről beszélnek, kijelentő módban.

Túlzás lenne azt állítani, hogy ez szívderítő helyzet, és mindez arra is alkalmat adhatna, hogy általában a sajtó helyzetéről, színvonaláról, az újságírás mai állapotáról keseregjek. Azt gondolom azonban, hogy a valóban látványos és tanítani való akció súlyos kérdéseket vet fel a nemzeti hírügynökség szerepével kapcsolatban is. Hiszen mi is történt pontosan? Múlt héten csütörtökön alakult egy szervezet, a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány. Ennek vezetője nem mellesleg a Nagy Magyarország című történeti ismeretterjesztő folyóirat egyik vezetője. Másnap a mérsékelt konzervatív sajtó hazai zászlóshajójában a Jobbikhoz kötődő szerző leleplezi a „kommunista” Szabó Ervint, akit még az olyan megrögzött baloldaliak is elmarasztaltak nemzetellenessége miatt, mint Jászi Oszkár vagy Révai József. (Most ne menjünk bele abba, mi igaz ebből és mi nem, Szabó Ervinről remélhetőleg megjelenik néhány valóban alapos írás a közeljövőben.) Két napra rá az alapítvány vezetője követeli, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nevét változtassák meg, és az államtitkár buzgón helyesli az ötletet – noha, önkormányzati intézményről lévén szó, legfeljebb korlátozottan illetékes. Az MTI pedig – nagyon helyesen – megkeres egy „szakértőt”, ugyan mondjon valamit a megvádoltról.

A történet itt vesz igazán pikáns fordulatot. A „szakértő” a hírügynökségnek nyilatkozva meglepő módon rendre a napilapban megjelent cikkben megfogalmazottakat adja elő, ami azért némileg vékonyka tudást sejtet. Vagy talán ennél többet? Nos, a szakértőről könnyen kideríthető, hogy tiszteletre méltó munkássága során legfeljebb érintőlegesen találkozott Szabó Ervinnel, mivel életét a magyarországi szlovákok kutatásának szentelte. De akkor miért őt kereste meg az MTI, tehetjük fel a kérdést? Biztos választ természetesen nem adhatunk, legfeljebb feltevéseink lehetnek. Az biztos, hogy én laikusként úgy gondolnám, ha az MTI valamilyen történeti kérdésben szakértőt keres (és nincs a munkatársai között egy kolléga, aki felvilágosítást nyújthatna), akkor vagy az MTA – vasárnap sajnos zárva tartó – Történettudományi Intézetéhez fordulnak, vagy esetleg megkísérelnek egy rövid kutakodással fellelni valakit, aki a korszakkal és a témával foglalkozik. Az OSZK katalógusa, a Századok interneten elérhető repertóriuma, a Múltunk repertóriuma és tartalomjegyzékei, a MATARKA adatbázisa remek lehetőséget kínál bárkinek arra, hogy gyorsan tájékozódjon, kit érdemes megkeresni a 20. század első évtizedeinek eszmetörténetére vonatkozó kérdésekkel. Ezek alapján keveseknek jutna eszébe az MTI által megtalált szakértőt felhívni. Na de mit tesz Isten, a „szakértő” véletlenül nagyon is közel áll az akciót kitervelőkhöz, időnként bemutatja a lapjukat, társszerzője egyik oszlopos tagjuknak. Nehéz elhessegetni az érzést, hogy valahol valakik már előre tudták, kit kell felhívniuk.

Mindez azonban nem veszélytelen játék. A Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány nagyjából annyira ismert a közvélemény előtt, mint bármely más hasonló szervezet, vagyis alig. Az MTI-nek viszont tekintélye van, és ez a tekintély legitimálja a megszólított szakértőt is. Az MTI-hír révén Szabó Ervin máris „kommunista” lett, nehezen megkérdőjelezhető minősítést kapott. Ugyan ki állna neki kideríteni, vajon igazat mondott-e az idézett történész? És mi lesz a sorsuk azoknak, akik remélhetőleg hamarosan leírják, ki is volt Szabó Ervin valójában? Milyen könnyű lesz őket „kommunistabérencnek” bélyegezni!

Túl azon, hogy joggal merül fel a kérdés, vajon tényleg tudatosan asszisztált-e valaki az MTI-től ehhez a lépéshez (és a jövőben számíthatunk-e még hasonló lépésekre?), van egy általánosabb kérdés is, amely felmerül a Szabó Ervin-vita kapcsán. A Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány egyik célja a marxista történetírás elleni küzdelem. Ez a fogalom ma, a szakmán belül, jószerével értelmezhetetlen. Számukra sajnos nem, jól láthatóan mindenki marxista, aki nem ért velük egyet. És mindenkit ki kell törölni a történelmi emlékezetből, akit ők kommunistának bélyegeznek. Ha ehhez asszisztál egy kulturális államtitkár és a nemzeti hírügynökség, akkor nagyon könnyen egy új történetírói paradigma részesei lehetünk. Ezentúl toll helyett radírral születnek a történelemkönyvek.




* Alább jórészt következtetések és feltételezések sorakoznak, amelyet a dolgok logikája köt össze. Mindaz, amit leírok lehetséges, de nem bizonyos.
** Ezt sejteti az is, hogy a Nagy Magyarország magazinhoz kapcsolódó www.tortenelemportal.hu weboldalon meglepő módon külön menüpont szerepel Szabó Ervin számára. Alatta sokáig kizárólag a Magyar Hírlap cikke volt olvasható, vasárnap azonban el kezdtek gyűlni a tudósítások.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Váteszdemokrácia

Hír: Orbán Viktor az OÉT ülésén: „Az első száz napban is láthatták, hogy a konzultációkat komolyan vesszük, hiszen azokat a javaslatokat terjesztettük be a parlament elé, amelyeket a megelőző egy év során folytatott konzultációk alapján az emberek a legfontosabbaknak tartottak, és amelyekről megegyeztünk velük a választások során.”
„Természetesen semmilyen törvény nem írhatja felül a választói akaratot, és e tárgyban szeretném az Önök figyelmét felhívni arra, hogy mi most egy olyan kormányt képviselünk, amelynek a kormányprogramja teljes egészében tartalmazza a választási programot. Mi nem tudunk eltérni a választói akarattól. Egyébként sem tudnánk, úgy általában sem helyes dolog ez, de miután ez benne van a kormányprogramban, értelemszerűen egy teljes magyar parlamenti választáson megkapott, kétharmados többséggel létező választási program szerepel a kormányprogramunkban, attól mi nem tudunk eltérni, mert a saját választóinkat értelemszerűen nem hagyhatjuk cserbe és nem csaphatjuk be".
„A kétharmados parlamenti felhatalmazással korszakos kormányzásra, radikális, mélyreható változásokra készülnek. – A mi ambíciónk az igazi nagy konszolidációs kormányzás: lezárni az elmúlt húsz évet és megvetni egy új korszak alapjait – fogalmazott a miniszterelnök.”


Az nem lehet vitás, hogy a május vége óta működő kormány célja egy merőben új korszak megalapítása. Egy olyan korszaké, amely végre visszazökkenti a 65 éve kisiklott magyar történelmet a rendes kerékvágásba. Ha valakinek ezzel kapcsolatban voltak is kételyei korábban, az a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának elfogadása óta nem sok érvet találhat ennek cáfolatára. Az új, egyelőre inkább csak elképzelt korszak jellemzőiről persze vita folyik. Vajon demokráciának tekinthető-e még, vagy leplezett, esetleg egyenesen leplezetlen diktatúra lesz? Autoritárius berendezkedés, „putyinizmus”, netán a Közép-Ázsiában divatos forma vár ránk? Vagy ez is demokrácia lesz, csak másfajta, nem liberális, hanem illiberális, nem procedurális, hanem tömegdemokrácia? Nem lényegtelen kérdések ezek, és a vita sem az, még ha sokaknak hisztérikusnak tűnhet is egy-egy megszólalás. A résztvevőket azonban – talán meglepő módon – összeköti az, hogy ilyen vagy olyan módon elfogadják a demokratikus berendezkedést érvényesnek és jónak. Aki az ezt fenyegető veszélyről ír, annál ez egyértelmű, de többnyire aki nem lát ilyesmit, az is abból indul ki, hogy ez a rendszer megfelelő, vitapartnereik egyszerűen rosszul értelmezik azt, ami ma történik.*

Szerintem érdemes túllépni ezen a megközelítésen, és a Fidesz kormányának eszmei-ideológiai alapját szemügyre venni. Úgy gondolom, hogy a kormány tevékenységének fő kérdése – és egyúttal célja, ha mégoly illuzórikus is – a közösség mibenléte és intézményesítése. Ez nem ugyanaz, mint a fentebb említett vita, legfeljebb érinti azt. A demokrácia magában foglal szilárd intézményi és eljárási kereteket, melyek egyúttal a közösséget is intézményes formába öntik. A demokrácia elfogadásán alapuló vita tehát nem kérdőjelezi meg a közösség jellegét, ellenben a Fidesz igen. Teszi mindezt a nemzeteszme, a nemzeti ideológia alapján.

A Fidesz legfontosabb eszméje ma a nemzet és a nacionalizmus. Ez nem mond ellent annak, hogy egyúttal kereszténynek is tekinti magát, különösen mivel nacionalizmus és kereszténység – a magyar történelemben is – szorosan összefonódtak. Természetesen a nacionalizmus és a demokrácia sem zárják ki egymást, erős, tartós demokratikus-republikánus államok említhetők ennek példájaként Franciaországtól az Egyesült Államokig. A Fidesz nemzeteszméje azonban – és ez az igazi probléma – nem biztos, hogy ilyen könnyen összeegyeztethető procedurális demokráciával.

Miért – kérdezhetnénk –, hiszen ők csak a kivételes választói felhatalmazással élnek. A Fidesz választói akaratot képvisel, s ha ezt erőszakosan teszi is, ha jelzi is olykor, hogy élni fog mindazzal, amire többsége feljogosítja, a legitimitása megkérdőjelezhetetlen. Ám éppen ezen a ponton érdemes szemügyre venni, milyen közösségkép áll a törekvés mögött. Vajon valóban a választás aktusából eredezteti-e a felhatalmazását? Ebben lehet segítségünkre mindaz, ami az OÉT ülésén elhangzott.

A kulcs nem a választói akaratra, a felhatalmazásra való hivatkozás, hanem a kormányprogram megítélése. A kormányprogram maga a választási program, ezért a kormánynak felhatalmazása van megtenni mindazt, amit szeretne és egyeztetnie sem kell, ha pedig partnerei valamit elleneznének, akkor is végrehajtja a terveit. A lényeg nem a program következetes képviselete, hanem a tárgyalásokhoz való viszony. Amire Orbán hivatkozik – kormányprogram és választási program azonossága, az ehhez kötődő választói felhatalmazás – fontos eleme például a brit gyakorlatnak is: ott a győztes párt választási programjában foglalt lépéseket nem akadályozhatja meg a Lordok Háza. Ebből azonban nem következik – Magyarországon sem –, hogy egy program jó vagy rossz, ahogy az sem, hogy a megvalósítás kormány által elképzelt módja jó. A különböző tárgyalások nemcsak eltérő érdekek egyeztetésére szolgálnak (noha ez is fontos eleme a társadalom működésének), hanem arra is, hogy a gyakorlati elképzeléseket bírálatnak tegye ki. Ezzel szűrhetőek ki az elkerülhető hibák, a felesleges kanyarok. Ezzel szemben mit látunk? A kormány elképzelései eleve jók, azokat nem lehet vitatni és bírálni. A kormány letéteményese valamiféle különleges tudásnak, amit „partnerei” legfeljebb megerősíthetnek.

Érdemes felfigyelni a kormány társadalmon belüli szerepének felfogására is. A kormányzat – a választók felhatalmazásával – a nemzet egészével azonos. Nem meghatározott szereppel bíró intézmény egy társadalomban, amely elfogadja, hogy a közösség tagjai többféle szerepben tűnnek fel, ezért különböző érdekeiket (munkavállalóként, szülőként, turistaként, vallásosként) különböző intézmények képviselhetik. Ehelyett saját magát minden tekintetben a tagok képviselőjének, az egyén totalitását reprezentálónak tekinti. „Mi képviseljük a magyar választók választásokon kinyilvánított akaratát, amelyben ott vannak a munkaadók és munkavállalók akarata, tehát ránk nemcsak mint a kormányzópárt képviselőire tekintsenek, hanem mint  a választópolgárok képviselőire” - mondja. Éppen ezért vetheti alá saját akaratának az egyszerű érdekképviseleti szervezeteket, akik jó esetben igenis képviselik ugyanazokat a választópolgárokat.

Ez a két fontos elem vezet el minket a Fidesz nemzetfelfogásához. A párt víziója a magyarságot organikus egységnek látja, amelynek léte természeti törvény és parancs. Léte során a nemzet küldetést teljesít be (itt most a közép-európai régió legversenyképesebb államává kell válnia és egymillió munkahelyet kell teremtenie), a küldetés mibenléte azonban nem ismert, csak kevesek számára. Ők azok, akik hivatottak a nemzet vezetésére is, pusztán azért, mert felismerik a küldetést és a nemzet ebből következő érdekét. Ennek megfelelően valódi programot sem kell adjanak, elég mindezt kinyilatkoztatniuk: egy eleve igaz – lényegében transzcendens – programról nem lehet vitatkozni. Támogatottságuk sem a programjuknak szól, hanem annak, hogy a nemzet tagjai felismerik: ők hivatottak a vezetésükre. Ennek megfelelően legitimálásuk egyszeri aktus, de örökre szól. Elég egyetlenegyszer elnyerniük a nemzet támogatását, ez örökre igazolja elhivatottságukat, hiszen az a választás különleges, a nemzet önmagára találása, hivatott vezetőinek felemelése. A választás nem a programot erősíti meg, hanem a nemzet hivatott vezetőjét ebben a mivoltában. Ettől kezdve viszont már a tagoknak kell magukat alávetniük annak a nemzeti érdeknek, amit vezetőik tudtukra hoznak.

Ebből logikusan következik a politikai és állami berendezkedés OÉT előtt is sugallt képe. A kormány nem egyik intézmény a bonyolult társadalmi rendszerben, hanem maga a nemzet. A párt sem párt – ezért nem is számít pártpolitikának, ha saját kádereit ülteti a közigazgatás pozícióiba –, hanem a társadalmat megszervező erő, amely mindenkit minden tekintetben képvisel és megjelenít. A konzultáció sem konzultáció, csupán a megerősítés aktusa, ezért nem is lehet része bármiféle vita. A feladat pedig nem az érdekek egyeztetése a konfliktusok kihordásával és feloldásával, hanem az egyetlen szervezeten belül megjelenített csoportérdekek olyan harmonizációja, amely a vélt nemzeti érdek elsőbbségén alapul, annak alárendelve, önkényesen jelöli ki a megoldást.**

Mindez, ebben a formában, egyáltalán nem egyeztethető össze a demokráciával és az egyén szabadságával. Nem véletlen, hogy a huszadik század számos autoriter rendszere alapult hasonló gondolatokon, amelyek az egyéni szabadság tagadásáig is eljutottak. Hozzá kell azonban tenni, hogy önmagában az organikus nemzetfelfogás képviselete nem vezet tekintélyuralmi berendezkedéshez, nagyon is megfér a demokratikus berendezkedést elfogadó, mindazonáltal hagyományorientált konzervatív felfogással is. Orbán Viktor kormányáról is csak az idő dönti el, hová is sorolható, noha kétségtelen, hogy sok jel mutat ebbe az irányba. Persze az időre bízni a döntést nem azonos azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket.


*Vannak természetesen olyanok, akik kívül esnek ezen a körön, és még sem látnak veszélyt, ők azonban tényleg tekintélyuralmi vagy diktatórikus rendszert szeretnének építeni.
** Szemérmetlenül magamat ajánlom részletesebb magyarázatként.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Államcsőd és demokrácia
 

A hír: A politikusi béreket a gazdaság állapotához kötik
A szlovák kormánykoalíció megegyezett a jövő évi költségvetés keretszámaiban, és több takarékossági intézkedésben - jelentette be Iveta Radicová miniszterelnök szerdán délelőtt a koalíciós tanács éjjeli ülésének eredményeit ismertetve. A megállapodás szerint jövőre a költségvetés hiányát az idén várt GDP-arányos 7,8 százalékról 4,9 százalékra csökkentenék. "Megtakarítunk 980 millió eurót, elsősorban az állami kiadások csökkentésével. Az állam képviselőinek bére tíz százalékkal fog csökkenni" – közölte Radicová.  A kormány spórolni fog, s leállítja az értelmetlennek, jelenleg feleslegesnek minősített beruházásokat, kiadásokat. Egyebek közt leállítják a pozsonyi vár sokat vitatott felújítását is. Ugyanakkor jövőre emelik az autópálya- és útépítésre, a családtámogatásra és az árvízvédelemre szánt összegeket, s több pénzt kapnak az oktatásügyi dolgozók is.
A miniszterek és a képviselők fizetése csökkeni fog. Az új szabályozás az lesz, hogy a miniszterek és a parlamenti képviselők bére a jövőben az előző évi gazdasági eredménytől, a költségvetés alakulásától fog függeni. Minél magasabb lesz a deficit, annál alacsonyabbak lesznek a következő évi politikusi bérek.
Ivan Miklos pénzügyminiszter szerint a jövő évi bércsökkentés 10-11 százalék körül várható, a következő két évben pedig valamivel mérsékeltebb. Amikor a költségvetési hiány három százalék alá esik, a következő évben nem lesz bércsökkentés. Ezt az állapotot három év alatt szeretné elérni a koalíció.


Remélem megengedhető, hogy a megfigyelő néha jobban szabadjára engedje a gondolatait, és olyan területekre is elkalandozzon, amelyekhez nem igazán ért, ám izgatják a fantáziáját. Erre adott nekem alkalmat a szlovák kormány intézkedése, amely ugyan időlegesnek tűnik, de talán nem haszontalan továbbgondolni a jelentőségét egy tágabb összefüggésben, a politikai berendezkedés és a demokrácia kapcsán is. Első ránézésre nyilván nem könnyű elképzelni, mi köze lehet ezeknek a képviselők fizetéscsökkentéséhez, azon kívül, hogy a lépés bizonnyal igen népszerű lesz. Nehéz időkben a politikusok jövedelmének megnyirbálásával könnyű jó pontokat szerezni, és persze az is megkérdőjelezhetetlen, hogy valóban nem árt, ha a polgárok ilyen módon is érzékelhetik képviselőik szolidaritását. Az intézkedés értelme persze némileg elvontabban is felfogható: általában is gyakori az a kívánság, hogy meg kellene fékezni a kizárólag osztogatásra hajlamos, elképesztő méretű költségvetési deficiteket feleslegesen felhalmozó politikusokat. Erre többféle javaslat és megoldás is született már, a szlovák példa talán abban egyedi, hogy a vállalati menedzsment egyik elemét emeli át a politikába.

Sokkal gyakoribb valamiféle törvényi korlát és a politikától független ellenőrző intézmény felállítása. Németországban az alkotmányba foglalt, az új államadósság mértékét meghatározó korlátozás feladata az eladósodás csökkentése. Lengyelországban is alkotmányos adósságszabály állít akadályt a választásokra készülő kormányok szavazatvásárló kísérletei elé. Egy másik megoldás a 2010 májusában létre hozott Office for Budget Responsibility, amely arra hivatott, hogy a kormányzat rendelkezésére álló összes adatot felhasználva megalkossa saját előrejelzését a költségvetési folyamatokról, és ez alapján megítélje, hogy van-e legalább 50 százalék esélye a pénzügyminiszter által kitűzött költségvetési célok elérésének. Mint látható, az első típusú megoldások szigorúbb korlátot jelentenek, az utóbbi pedig elsősorban olyan, a kormánytól független becslést, amely egyúttal alkalmas lehet a kormányzati tervek realitásának megítélésére is. Magyarországon jelenleg a kettő kombinációja létezik, törvénybe (de nem alkotmányba) foglalt szabály mondja ki az adósságcsökkentés kényszerét, a Költségvetési Tanács pedig köteles költségvetési előrejelzést készíteni. Azonban olyan törekvések is vannak (Magyarországon is szóba került ez a Költségvetési Tanács létrehozásakor), hogy a testületeknek legyen joguk a költségvetés megalkotását blokkolni is, sőt néha az is felmerül, hogy a költségvetés sarokszámainak meghatározását is rájuk kellene bízni. Végül szólni kell még az EU most formálódó szorosabb gazdasági kormányzásáról: úgy tűnik jövőre már az Európai Bizottságnak is lesz beleszólása a tagállami költségvetések létrejöttébe.

A fenti megoldások az alapvetően „pazarló” politikusok (hiszen egyéni érdekük a választók megnyerése, ezért költenek rájuk) és a racionális, szakmai, tudományos szakértők közti ellentét eszméjére épülnek. Eszerint az előbbiek valójában alkalmatlanok olyan fontos kérdések eldöntésére, mint a költségvetés, erre az utóbbiak lennének hivatottak. Ha sikerül elérni, hogy az utóbbiak valamilyen módon meghatározhassák az előbbiek játékterét, akkor minden jobb lesz, mint ha hagyják őket szabadon garázdálkodni.

Ami a fenti megoldásokat illeti, laikusként nehéz megítélni, mennyire bizonyultak működőképesnek. A német kormánykoalíció tavaly őszi megalakulásakor éppen a szakma által a büdzsé sokkal jobb őrének tartott német liberálisok és konzervatívok játszottak el komolyan a gondolattal, hogy bizonyos kiadásokat az államháztartáson kívülre helyezve könnyítsék meg saját dolgukat (és teremtsenek fedezetet választási ígéretük, a nagyszabású, sőt forradalmi adócsökkentés megvalósításához). Erről végül csak az után mondtak le, hogy a köztársasági elnök közölte, a terv szerinte alkotmányellenes, nem írná alá a törvényt, és a pénzügyminisztérium szakértői is erre jutottak. A lengyel kormány ebben a pillanatban egyszeri bevételekkel szeretné megakadályozni, hogy költekezése az alkotmányos korlátokba ütközzön, és olyan költségvetést készít elő, amely nagyon-nagyon optimista gazdasági pályára épül, így növelve, legalább papíron, a bevételeket, és a következő év közepéig-végéig elhalasztva a szembesülést az esetleges korlátokkal. (Érdemes megjegyezni, hogy a Nomura elemzője szerint az utóbbi történik Magyarországon is. Peter Attard Montaldo így értékelte Matolcsy György bejelentését, aki a 3 százalékos költségvetési deficit elérésének egyik feltételeként nevezte meg – az ötből – a jövő évi 3 százalékos gazdasági növekedést.*) A Költségvetési Tanácshoz hasonló szervezetek pedig leginkább abban bízhatnak, hogy szakértő imázsuk miatt véleményük kellő súllyal esik majd latba a közvéleményben, így a kormány meghátrálásra kényszerül, ha vitatná a tanács megállapításait. Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy a szigorú szabályok és intézmények is csak akkor képesek lefogni a politikusok osztogató kezét, ha azok hajlandók bizonyos mértékben kooperálni, és ha létezik tagolt, sokszínű nyilvánosság, ahol véleményük teret kap.

Némileg más megközelítést jelent a szlovák javaslat: ez közvetlenül, anyagilag is érdekeltté teszi a politikusokat a takarékosságban. Elviekben azonban ez is kijátszhatónak tűnik (végül is a költségvetési hiány a bevételek növelésével is csökkenthető, a költségvetés papírja pedig túltervezett bevételi sorokat is elbír, legalább elhalasztva a fizetéscsökkenést), és az sem biztos, hogy tényleg biztosítja, hogy megérezzék a képviselők is, ha az országnak rosszabbul megy. Ha már jövőre 3 százalék alá szorítanák a hiányt, az nyilván sokakat érintene kedvezőtlenül, de ők mentesülnének a negatív hatások alól. Megint csak oda juthatunk, hogy ha a politikusok nem óhajtják felvállalni a népszerűtlen lépéseket, akkor nehéz rákényszeríteni őket ezekkel az eszközökkel.

Nagyon fontos azonban látni, hogy sokkal többről van szó, mint a költekezés korlátozásáról. A költségvetési jog a parlamentáris rendszerek kulcsa. Az angol forradalom, az amerikai függetlenségi háború egyik kiváltója volt, ki rendelkezhet a beszedett adókkal, és ki dönthet elköltésükről. Magyarországon az 1848-as áprilisi törvények egyenesen megtiltották az országgyűlés feloszlatását addig, amíg el nem fogadta a költségvetést és a zárszámadást. Éppen ez a rendelkezés adott jogi alapot arra, hogy az országgyűlés dacoljon a feloszlatással és kezébe vegye a szabadságharc irányítását. Éppen ezért nehezen elképzelhető, hogy a választott törvényhozó testületek költségvetési jogát nagyon alapos indok nélkül korlátozzák.

Probléma az is, hogy korántsem biztos a „jó” szakértők és a „rossz” politikusok szembeállításának érvényessége. Nem csupán arról van szó, hogy a „szekértő” lehet rossz is. Ezt elvileg ellensúlyozza az, hogy egyszerre sokan lépnek fel ebben a szerepben. A kérdés inkább az, mihez is ért, illetve amihez ért, az feljogosítja-e arra, hogy lényegében a kormányzás minden kérdéséről döntsön. (Hiszen a költségvetés egy kormány legátfogóbb törvénye, ebben összegződnek céljai és lépései.) Vajon a gazdaságpolitika egyenlő-e a kormányzással, a költségvetés a makromodellek költségvetésével és a gazdasági szakértők által kitűzött célok vannak-e annyira egyértelműen magasabb rendűek, hogy ezeknek rendelődjön alá minden más politika? Vagy kicsit átfogalmazva: képesek-e a szakértők a maguk szűk kompetenciája alapján kizárólagos érvénnyel meghatározni a közjó mibenlétét?

Nem pusztán az vethető fel, hogy ha a politikusról feltételezzük, hogy egyéni érdekeit követi, akkor miért nem tesszük ezt olyanoknál, akik ráadásul a legtöbb esetben még csak nem is a tudományos szférában tevékenykednek (esküt sem tettek arra, hogy a közjót szolgálják), hanem a gazdasági élet jól körülhatárolható szektoraiban. Nekik nem lehetnek ehhez kötődő egyéni érdekeik, amelyek befolyásolhatják azt, hogy mit is tartanak követendőnek, jó gazdaságpolitikának?** És vajon a közgazdaságtan, amire építenek, képes-e a társadalom egészét átfogóan értelmezni és minden területre vonatkozóan meghatározni, mi lenne optimális politika? A politikusok ráadásul leválthatóak egy idő után – vagyis a látszat ellenére igenis erős kontroll alatt állnak –, míg a szakértők nem. Ezekre a dilemmákra itt nem igen ajánlhatok választ, de azt hiszem érdemes tisztában lenni velük.

Ha azonban tovább gondoljuk azt a tendenciát, amely az elmúlt évtizedeket jellemzi, a gazdaságpolitika mozgásterének szűkítését független intézményekkel – és ide tartozik például a független jegybankok doktrínája is –, talán megkockáztatható az a kijelentés, hogy a politikai rendszeren belül a népszuverenitást képviselő intézmények korlátozása (mert hiszen erről van szó) felveti azt a kérdést: ki dönthet a közjóról? Hagyományosan – és persze ideáltipikusan – ezt a szerepet a parlament töltötte be, de az új fejlemények mind arra épülnek, hogy erre a szerepre az immár alkalmatlan, mert nem képes józan, a gazdasági növekedést maximalizáló politikára. Ennek a mibenlétét természetesen tudományosan határozzuk meg, célja pedig az, hogy minden szempontból optimális, mindenki számára jobb helyzetet teremtsen. Nem foglalkozom azzal, vajon a közgazdaságtan egyáltalán alkalmas-e arra, hogy előálljon ezzel végső modellel, annál inkább érdekel annak az igénynek a végső következménye, hogy tudományosan megalapozott gazdasági növekedési modellnek rendeljük alá, korlátozzuk a politikát. Hiszen ha létezik egy ilyen tudományosan alátámasztott modell, ami igazolhatóan mindenkit jobb helyzetbe hoz, akkor nehezen indokolható bármilyen cselekvés, ami ellentmondana ennek. (Sőt, ez már akkor is igaz lehet, ha pusztán annyit fogadunk el, a gazdasági növekedés maximalizálása minden mást megelőző cél.) Lényegében az merülne fel, hogy le kell építeni mindent, ami ennek ellentmond, ami ezt akadályozhatja, és persze értelmetlenné tenné a plurális politikát is.*** Minek kellenének olyan pártok, melyek tudományosan igazolhatóan negatív programot képviselnek?

Ma még szerencsére nem tartunk itt, és egyáltalán nem biztos, hogy eljutunk idáig. A dilemma azonban örök, és úgy látszik, akár még a piacgazdasággal összekötött demokráciában is újratermelődhet: létezik-e olyan egyértelmű „igazság”, aminek aztán a társadalom alávethető, aminek jegyében átalakítható? Egyáltalán nem azt szeretném sugallni, hogy a nép által választott politikusok előtt nincsenek korlátok, még kevésbé azt, hogy vágjuk sutba a közgazdaságtant. Arra szeretném felhívni a figyelmet, milyen keskeny lehet a mezsgye a józan és felelős politika, a körültekintő döntéshozatal és a demokrácia, a szabadság korlátozása között. Erre vonatkozóan sokkal megnyugtatóbbak azok a példák, amelyek azt mutatják, hogy nemcsak józan politikusok, hanem olyan választópolgárok is vannak, akik időnként önként vállalják, netán honorálják a megpróbáltatásokat. (Lásd az idei holland és svéd választások eredményét.) Nem biztos, hogy jól döntenek, de azt igazolják, hogy az ideálisnak tekintett, tudatos, olvasott, és persze mindennapi megélhetési gondokkal nem küzdő választók is képesek lehetnek hatékonyan lefogni a politikusok kezét. Lehet, hogy a korlátok és szabályok szaporítása helyett ilyen polgároknak kellene helyet teremteni. És bízni benne, hogy mégsem fogják demokratikus úton megszavazni az államcsődöt.


­­­­­­­­­­­­*El kell azonban ismerni, hogy a legtöbb előrejelzés – egyelőre – nagyjából reálisnak tarja ezt a becslést.
** Például igazán érdekes ez a felmérés.
*** Felmerülhet természetesen, hogy a politika egyszerűen korlátozódhat a megtermelt jövedelem elosztására is, a megtermelt jövedelem pedig akkor a legtöbb, ha a növekedés maximális. Nagyon gyakori azonban az, hogy a növekedés érdekében az elosztás megváltoztatása kerül szóba.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Eltűnt idő
 

A hír: Csökkent a német szolgáltató szektor beszerzési menedzser indexe: a mutató az augusztusi 57,2 pontról 54,6-re csökkent szeptemberben - derül ki a Markit Economics felmérésének előzetes számaiból.
A Bloomberg által megkérdezett elemzők az index stagnálására számítottak (az 50 pont feletti érték gazdasági növekedést jelez). A feldolgozóipari index is csökkent szeptemberben, az előző hónap 58,2 pontos értékéről 55,3-ra - az elemzők 57,6 pontra csökkenő értéket vártak átlagosan.
A német magánszektor a vártnál nagyobb visszaeséssel zárta a harmadik negyedévet, a termelés növekedési üteme január óta a legalacsonyabb szintre esett vissza - kommentálta az adatokat Tim Moore, a Markit elemzője.


Nem, nem csaptam fel közgazdasági elemzőnek, és nem fogok a gazdaság jövőjéről, szükséges vagy szükségtelen intézkedésekről értekezni. (Vagy legalábbis nem többet, mint néha mindannyian szoktunk.) A német (és az európai) gazdaság növekedésének lassulásáról szóló hírt sem a közelgő katasztrófa jeleként választottam, hanem ismét csak tágabb összefüggések illusztrálására alkalmas információként. Persze ehhez nem árt kicsit bővebben is értelmezni miről is van szó.

A Beszerzési Menedzser Index egy minden hónapban elvégzett felmérés, amelynek során vállalatokat kérdeznek meg arról, hogy az előző időszakhoz képest többet vagy kevesebbet termeltek, több megrendelést kaptak-e külföldről és belföldről, tervezik-e új munkaerő felvételét, nőttek-e a készleteik, sikerül-e időben teljesíteni a megrendeléseiket és így tovább. A cél az, hogy ezeket az adatokat összevonva és értékelve jelezzék a vállalatok körében zajló folyamatokat. Az index történelmileg elég jól együttmozog a gazdasági növekedéssel is. A mostani eredmény érdekessége nem önmagában rejlik – elvégre még mindig gazdasági növekedést jelez, nem pedig az egyre többek által félt újabb recessziót –, hanem abban, amit a megelőző időszakhoz képest mutat. Az idei évben az index értékei nagyon magasak voltak, amit aztán főként a második negyedévi GDP-növekedési adatok is igazoltak. (Németországban az előző negyedévhez képest 2,2 százalékos, az előző év második negyedévéhez képest 4,7 százalékos volt a gazdaság bővülése.) A mostani adatok lassulást mutatnak, ami nem meglepő, mértéke azonban már úgy tűnik, meglepte a szakmai közönséget.

Magyarország felől nézve ennek természetesen van egy közvetlen olvasata is. Nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg a német gazdaság fellendülése nélkül a magyar gazdaság növekedése sem lehetséges. (Sőt, a második negyedévben még a rekordot jelentő német növekedés sem volt ehhez elég.) A kiugró második negyedéves teljesítmény és még inkább a továbbra is pozitív várakozások ezért a magyar kilátások pozitívabb megítélését is magukkal hozták. Csakhogy számos jel utal arra, hogy a jelenleg szinte kizárólag az exportra alapozva növekvő Németország – számottevően növekvő belső kereslet hiányában – sokkal érzékenyebben reagál külső piacainak ciklikus változásaira, ami felerősíti mind a pozitív, mind a negatív hatásokat. Ha jól mennek a dolgok Németországon kívül, akkor még jobban mennek az országon belül, ha azonban másutt rosszabbra fordul, akkor Németország ezt sokkal jobban megérzi. (Kiváló példa ennek az ellenkezőjére Franciaország, amelyik ugyan nem mutatott fel olyan kiugró növekedést, mint a németek, de ott a recesszió is sokkal kisebb mértékű volt, és úgy tűnik, mostani lassulása is mérsékeltebb lesz.) Mindennek kellene átszűrődnie Magyarországra, úgy, hogy közben itt sem számíthatunk a belső kereslet jelentős élénkülésére.

Túl a közvetlen magyarországi gazdasági következményeken (vajon kellő lendületben marad-e a német gazdaság ahhoz, hogy jövőre Magyarországon 3 százalék körüli növekedés legyen?), egy érdekes társadalmi jelenség is kitapintható mindennek tükrében. Nem meglepő, hogy a német GDP-adat egykor rendkívüli lelkesedést okozott, hiszen hosszú válságos időszak áll mögöttünk. A lelkesedés azonban olyan elsöprő volt, mintha azt jelentették volna be, hogy mindez örökké így is marad. A kancellár hirtelen az üzletemberek kedvence lett, most már minden döntését ünneplik (még Magyarországról is kap eulógiát), kemény, a költségvetési szigort (külföldön legalábbis) mindenek fölé helyező politikáját tartják általánosan célravezetőnek. (Ez érezhető az EU politikájában, megmutatkozott a legutóbbi G20 csúcstalálkozón.) Természetesen lehet, hogy Merkelnek igaza van, de a hangulatváltozás sebessége az, ami figyelemre méltó, mind pozitív, mind negatív irányba. Aligha hihető, hogy minden egyszerre teljesen megváltozott volna. (Ahogy a gazdaság várható lassulása is sugallja.)

És a német kancellár megítélésében ehhez legalább szükség volt néhány hétre, de a gazdasági lapokban, portálokon olykor órák is elegendőek ehhez. Előfordul, hogy reggel még egy valuta rettenetes zuhanásáról olvashatunk, hogy aztán néhány óra múlva már rendületlenül erősödjön és újabb csúcsot hódítson meg. Tőzsdeindexek omlanak össze és kelnek életre ugyanezen néhány óra alatt, államadósságtól szorongatott költségvetések szabadulnak meg a nyomástól és kerülnek korábban soha nem látott végveszélybe egy-két napon belül. Hiába magyarázható mindez az információéhséggel**, felgyorsult világgal, azzal, hogy a ránk zúduló hírek közt lassan már csak a nagyon „ütősekre” van időnk, a következmény nagyon sajátos és, azt hiszem, veszélyes is: lassan teljesen átalakul az időről alkotott fogalmunk.

Korábban a gazdasági folyamatoknak volt a régmúltba nyúló kezdetük, és a jövőben is folytatódtak. Volt történelem, és talán volt valamiféle igény arra, hogy a jelent is a korábbi tapasztalatok alapján – és ne csupán azok analógiájával – értsük meg. (Mert persze olyan is volt, aki óvott a túlzott eufóriától, például a német GDP adat kapcsán, csak őket nehéz meghallani a napi gyakoriságú csodák és katasztrófák robajában.) Ma sokkal inkább úgy tűnik, hogy a történelem nem kezdődik és nem is ér véget, minden pillanat maga a történelem teljessége. Vagy – legjobb esetben – a történelem minden pillanatban elkezdődik, és egyetlen, szilárd, kijelölt úton folytatódik a jövőben. (Jó példa erre az EU utolérésének dátuma. Tizenöt, húsz, huszonöt évig minden ugyanúgy megy majd, itt konstans módon x százalék, ott konstans módon y százalék lesz a növekedés.) Ha ismerjük a jelent, akkor urai vagyunk a jövőnek is, hiszen egyszerűen csak extrapoláljuk. Múltat pedig olyat csinálunk, amilyet nem szégyellünk.

Talán nem kell ecsetelni, milyen mértékben szem elől téveszthető a társadalmi folyamatok összetettsége, ha hagyjuk, hogy az idő ilyen érzékelése mindent eluraljon. Közvetlenebb veszélyeit érzékeltetendő pedig elég talán annyi is, hogy úgy tűnik, ma már senki sem emlékszik rá, februárban még miként ítélte el a miniszterelnök az egykulcsos adót.


*Azt már szinte félve említem, hogy olykor ez jó, ha fél-egy százalékos mozgást jelent.
** Persze nyilvánvaló, hogy mondjuk egy technikai elemzőnek ez kevésbé bulvárszerű, és jelentősége is van.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!