rss      tw      fb
Keres

Lomnici csökkentett mártírtoborzója

A Legfelsőbb bíróság korábbi elnöke, Lomnici Zoltán felhívást tett közzé, amelyhez hanyatt-homlok csatlakoztak pártok, egyházak, kisebbségi képviseletek.

A felhívás célja, hogy az ENSZ által kijelölt Emberi Jogok Napja ne maradjon árván a naptárunkban, s párosuljon egy nemzeti emléknappal. December 10-e egyúttal legyen a – és itt mindjárt el is akadok, mert nem tudom pontosan, hogy akkor tehát micsoda is legyen.

„Emberi Jogok Napja, Kiegészítve a Magyar Emberi Jogok Napjával, inclusive Magyar Mártírok Emlékezete”? Esetleg ”Emberi Jogok – És Az Azok Megsértésének Áldozatául Esett Magyar Mártírok – Napja”? Ez így a naptárnak ünnepnap-ügyben kétségtelenül az all inclusive ellátása lenne, ennek ellenére várhatóan ugyanúgy el is utazna előle a fél ország, ahogyan a többi ünnepnapon is teszi, mivel hogy ezt még kimondani sem tudná.

Az adekvát elnevezés egyébként a Nemzeti Lóláb Napja volna.

Indoklom az alábbiakban.

Lomnici összefogást akar létrehozni az emberi méltóság védelme érdekében, ami igen tiszteletre méltó szándék. Ugyanakkor a felhívása mögé két, korántsem egyértelmű irányultságú gondolatot állít.

Az egyik: „Fel kell lépni az antiszemitizmus, a rasszizmus, a keresztényellenesség és a magyarellenesség ellen”.
A másik: „Az lehet az emberi méltóság védelmének alapja, hogy a mártírok emléke összeköt minket”.

Kezdjük az elsővel. (Bár szégyellem, hogy evidenciákat írok, de elkerülhetetlen, hiszen nem akárki állításai kapcsán teszem.) Tehát: az a fogalom, hogy „keresztényellenes”, ebben a kontextusban értelmezhetetlen. (A szót egyébként Gyurkovics Tibor író vezette be a mai közbeszédbe, azt állítva, hogy a Magyar Televízió székházában őt úgy „keresztényezték le” a „kékek”, ahogyan másokat lezsidózni vagy lecigányozni szokás. „Kékek” = zsidók.) Hasonló a helyzet a hazai viszonyokra vonatkoztatott ”magyarellenesség” szóval is, hiszen a „magyar” itthon nem etnikum, hanem maga a több etnikumot magában foglaló nép neve. Bajban lett volna Lomnici, ha az etnikai alapon magyarságvédő szervezetek (vagyis a neofasiszták, neonácik) jelentkeztek volna a felhívására – a nyilatkozataiban később el is hagyta a „magyarellenes” fogalmat a felsorolásból.
Vagy mégsem lett volna bajban? A Magyarországi Evangélikusok Lapjának adott, december 7-ei nyilatkozatában kifogásolta, hogy „a szélsőséges nézeteiről ismert Jobbik nem tett gesztust a magyar társadalom békéjéért tenni kész civilek és a kapcsolódó szervezetek, mozgalmak felé”! Tehet?

A rasszizmus és az antiszemitizmus létező, ideológiai irányzatok, melyek a fennálló politikai rendszerektől teljesen függetlenül, azokkal legfeljebb alkalmi szövetségeket kötve működnek, s komplex elméleteket hoztak létre. Lényegük, hogy az emberi faj egyes csoportjait homogenizálják és értékhierarchiába állítják. Elméleteik egyik alapja az, hogy az emberiségen belül valóban léteznek jellegzetes, olykor láthatóan jól elkülönülő alfajok (rasszok, vagyis nemzetségek), amelyek léte gyakran karakterisztikus kultúrákkal is összefonódik. A másik alapja pedig az ember szimbolizáló képessége, amelynek jegyében bizonyos helyzetekben valóban képes homogén virtuális közösségeket létrehozni, azonosulni velük és önmagát a reprezentánsuknak tekinteni. A rasszizmus-antiszemitizmus azonban sem térben, sem időben nem tesz különbséget a virtuális és a szó szerint veendő azonosulások között: a rasszista számára mindig mindenki a saját, homogénnak képzelt vonatkozási csoportjával azonos és azt reprezentálja.

Ilyen elméleti konstrukciók, szellemi irányzatok a kereszténységgel szemben soha nem léteztek, de nem is lehetségesek, lévén a kereszténység eszme, és nem sorszerű adottság, rasszi tulajdonság. „Antikeresztényizmus”, „antimagyarizmus” önálló szellemi irányzatként nem létezik.
Ettől persze még előfordult, hogy politikai alapon üldöztek keresztényeket, ez azonban ma nem aktuális. (A „magyarüldözés” magyarországi jelenlétéről beszélni pedig egyszerűen abszurd.) Mi több, nemhogy a keresztények üldözése jellemezné akár a társadalmi, akár a hatalmi törekvéseket, hanem kifejezetten az ellenkezője. Ilyen mértékű, minden szintre kiterjedő, az eredeti keresztény értékeket is súlyosan veszélyeztető, azokat vulgarizáló, számító és haszonlesésen alapuló igazodást azokhoz, akik keresztényeknek mondják magukat – és persze a kereszténység hatalmi képződményeihez, az egyházakhoz – már rég nem láttunk.

A keresztény egyházak ma kifejezetten hatalmi helyzetben vannak Magyarországon, a szó minden értelmében – ezt itt most fölösleges részletezni. Ehhez képest viszont – tisztelet a kevés kivételnek – vajmi keveset tettek akár a rasszizmus, antiszemitizmus ellen, akár általában az emberi méltóság védelmében.

Nem véletlen, hogy Lomnici felsorolásából kimaradtak például a melegek, s a nagy büszkén emlegetett, széles reprezentációjú csatlakozók között egyetlen meleg szervezet sincs. Márpedig ha létezik méltóságügyi sérelem, akkor az ma a melegek csoportjait illetően is létezik. S ennek egyik gerjesztője történetesen éppen a katolikus egyház, amely még a huszonegyedik században sem képes tisztázni a szexualitáshoz való viszonyát, holott az evolúció lehetőségét mint tudományos tételt már rég elfogadta. Ám még mindig elborzad attól, hogy az ember legalább annyira ösztönlény is (állati örökségekkel), mint amennyire észlény. Valamint hogy léteznek helyzetek, amikor szándékoltan hátrább sorolja a tudatosságát, megengedi az önfeledtséget, és elragadtatását nem az Istenre irányítja. A katolikus egyház csak szelektíven képes családnak tekinteni azt a helyzetet, melyben két ember egyazon szeretetközösségben, életvitelszerűen, egymásért folyamatosan felelősséget vállalva, egymást segítve él együtt, míg a halál el nem választja őket. Ha eltér a szexualitásuk attól, amit ő ideálisnak gondol, akkor azt bűnösnek tekinti, s rögtön el is felejti a szeretet és a kölcsönös felelősségvállalás mindenhatóságát.

Ugyanez az egyház viszont azonnal csatlakozik egy olyan kezdeményezéshez, amelyben mártírnak minősülhet.

Bárhogy nézem is, az eddigi folyamat bizony most azt a képletet adja ki, hogy a keresztény egyházakat addig nem izgatták különösebben az emberi jogok, amíg ők maguk is föl nem léphetnek az üldözöttség mártírglóriájával. Nem mintha érteném, miért van erre szükségük, de ez hatalmas lóláb. Tehát eddig passzívak voltak, ám mihelyt Lomnici megadta nekik erre a lehetőséget, siettek kiállni minden, méltóságában sértett ember mellett.

Kivéve a melegeket.

Vagy ha már elfogadjuk, hogy világnézeti alapon is van méltóság-sérelem: kivéve a kommunistákat. Végtére a fehérterror és a nácizmus is hozzátartozik a nemzet történelméhez – tessék ennek világnézeti áldozataira is emlékezni.

Vagy ha mégsem, akkor csak a valódi, aktuális problémáról beszélni, tehát a rasszizmusról, antiszemitizmusról, homofóbiáról.

De hiszen ezt tette az ENSZ, amikor kijelölte a december 10-ei napot – mérhetetlenül fölösleges tehát ráakasztani a saját mártírglóriánkat.

Főként, hogy az emberi méltóság védelméhez az ég világon semmi köze a színtiszta mártíromságnak. Amely pedig egyébként sem alkalmas arra, hogy egy nemzet egységét, identitását szimbolizálja. Már csak azért sem, mert a mártírok előállításához mindig kellenek agresszorok is, akik az esetek többségében ugyanannak a nemzetnek a tagjai szoktak lenni. Hamis dolog tehát azt mondani, hogy a nemzet egésze mártír, ez tart minket össze, és hamis dolog jelentkezni a mártíromságra.

Van még elég agresszorunk, nyugodtan rájuk bízhatjuk, időben meg fogják mondani, ki lesz az.