Még egyszer a találkozókról: Putyin-Orbán-Gyurcsány
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2009. december 13. vasárnap, 13:00
(avagy hogyan tájékoztat a sajtó?)
A „Kinek savanyú a szőlő” című írásban azt vizsgáltam, miként tájékoztatott Gyurcsány Ferenc Putyinnál tett magánlátogatásáról a Magyar Nemzet. A cikkhez felhasznált írás, amely Gyurcsány 2007-es oroszországi látogatásról szól, a hvg.hu-n olvasható, és szintén tanulságos következtetések levonására ad alkalmat. 2007. március 24-én „Gyurcsány kijátssza az orosz kártyát” címmel Meixner Zoltán adott összességében kitekintő összefoglalást Gyurcsány Ferenc akkori oroszországi tárgyalásairól.
(Forrás: www.kremlin.ru)
Már a bevezető sorok előrevetítik a fő vonalakat: eredményes gazdasági tárgyalások; az ellenzék ennek ellenére élesen támadja a miniszterelnököt. A szerkesztőség viszont a címmel („Gyurcsány kijátssza az orosz kártyát”) hangulatilag az ellenzéki támadáshoz viszi közelebb a cikket – éppen ellentétesen azzal, amiről az írás egyébként meggyőzhetné az olvasót.
Íme a korrekt bevezetés:
„…Az orosz érdekövezet peremén elhelyezkedő új EU-tagok közül – különböző okok miatt – szinte csak Magyarországgal felhőtlenek Moszkva politikai és gazdasági kapcsolatai. Így Magyarország betöltheti azt a híd-szerepet, amit a rendszerváltozás óta szinte minden hazai politikai erő a felvirágzás egyik fontos pillérének tartott.
Márpedig egy hídfő igen sok pénzt termelhet az országnak. Jó példa erre a napokban oly sokat emlegetett Kék Áramlat gázvezeték (amely a Fekete tenger melléki gázmezőktől Ankaráig már el is készült), nemkülönben a hozzá kapcsolódó hatalmas gáztározók tervei. De megjelenhetnek Magyarországon, azaz uniós felségterületen azok a részben orosz pénzzel és szellemi háttértámogatással működő kutatóhelyek is, amelyek közül az első, a miskolci nanotechnológiai központ már lassan üzembe áll. Nagy üzleti lehetőségek vannak a logisztika területén is. A záhonyi átrakókörzet létesítményeinek korszerűsítése Európa egyik legfontosabb vasúti fordítókorongját hozhatja létre, ami a kelet-nyugati vasúti áruforgalomban szinte megkerülhetetlenné tenné Magyarországot. Az orosz beruházások révén új munkahelyek jöhetnek létre, és a hazai GDP a vártnál erőteljesebben növekedhet.”
A szerző a továbbiakban megemlíti, hogy a gazdasági együttműködésnek ára is van, a nagyobb függőség, és hogy az EU az energiapolitikában éppen e függőség lazítását szeretné elérni. És itt ismerteti Német Zsolt álláspontját:
„… a legnagyobb ellenzéki párt külpolitikai szakértője egyenesen azt állította, hogy a miniszterelnök rosszul vizsgázott az európai szolidaritásból, amikor nem tette le egyértelműen a garast az unió által favorizált Nabucco gázvezeték mellett a Kék Áramlattal szemben.”
Majd rámutat:
„…az EU vezető nyugat-európai országai, illetve azok befolyásos energetikai óriásvállalatai már régen megkötötték a maguk hosszú távra szóló különalkuit az oroszokkal. Így aztán a szolidaritásra hivatkozni nincs túl sok értelme. Másfelől elég racionálisnak látszik az az érv is, hogy amíg a megvalósításáról nincsenek pontosan kidolgozott elképzelések (többek között a végleges nyomvonal sem világos), addig nem lehet dönteni arról, hogy melyik vezeték megépítése állna Magyarország érdekében.”
Vagyis az írás összefoglal minden olyan szempontot, amelynek alapján a szerző akár azt a következtetést is levonhatná, hogy Magyarország miniszterelnöke hatékonyan képviselte tárgyalásain az ország érdekeit, az ellenzék pedig olyan érvekkel támadott, amelyek megalapozottsága, éppen az ő cikkében közölt információk alapján, megkérdőjelezhető.
Úgyhogy tegyük fel a kérdést: vajon mi késztette arra a gazdasági honlap szerzőjét, hogy ezt a következtetést mégse vonja le? Miközben írásában láthatóan arra törekedett, hogy háttérinformációkkal alátámasztott elemzésben tájékoztassa olvasóit? És az információkat vajon miért úgy tálalja, hogy a hangsúlyok közben átrendeződjenek? Miért tartja például természetesnek és szükségesnek azt, hogy az alábbi ellenzéki szerepfelfogást helyeselje:
„A Fidesz kritikája persze érthető, hiszen minden létező módon igyekszik borsot törni a kormányfő orra alá. Másrészt a Magyarországon növekvő orosz üzleti befolyás erősítené az MSZP, és relatíve gyengítené a Fidesz gazdasági hátterét.”
„A Gyurcsány megbuktatására törekvő ellenzéknek nem igazán érdeke, hogy a kormányfő, orosz forrásokkal is segítve, úrrá legyen az ország gazdasági nehézségein, s jelentősen javítsa politikai pozícióit.”
Ezek egy tárgyilagos elemző számára valóban érthető szempontok? Vajon nem lenne elvárható tőle, hogy ne a politikai erőviszonyokat, hanem az ország gazdasági és geopolitikai érdekeit tartsa szem előtt értékítéleteinek megfogalmazásakor?
Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, a közgondolkodásban végbement változásokra, a politikai apátiára, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az ilyen értékítéletek vajon mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy a közgondolkodásban mára elfogadottá váljon az a vélekedés, miszerint az ellenzéknek nincs semmilyen politikai felelőssége, minden önkontroll nélkül képviselheti kizárólag saját pártpolitikai érdekeit.
Az érthetőnek minősített ellenzéki felvetéseket a szerző – talán, mert súlytalanságukat az éppen általa feltárt valós összefüggésekkel szemben maga is zavarónak érezte – megtetézte egy további információval:
„… Gyurcsány – talán jobb meggyőződése ellenére – moszkvai látogatásakor kifejezetten hízelgett Putyinnak, s Oroszországot ’nagyon fejlett demokráciának’ nevezte.”
Ennek az információnak – amely, mint látjuk, egy nem tudni, pontosan milyen összefüggésben elhangzott mondatról szól – ebben a kontextusban az a szerep jutott, hogy azonos szintre emelve az ellenzéki támadásokkal, mintegy ellenpontozza őket.
Végül a szerző az utolsó megjegyzéssel ismét igyekszik javítani az összképen – mintegy visszalendítve kicsit a mérleg nyelvét :
„A „kölcsönös gazdasági segítség” ma még sokak emlékezetében kellemetlen emlékeket ébreszt. Így a miniszterelnöknek – okkal, ok nélkül – még akkor is meg kell küzdenie e fantomokkal, ha Magyarország már egy egészen másfajta biztonsági és gazdasági szövetségi rendszer és erőtér része.”
Igen. Ez így van. Például az előítéletesség fantomjával – tehetjük hozzá, amelyre „az orosz kártya kijátszására” utaló cím kifejezetten rájátszik. Vagyis a fenti megjegyzés kétségtelen igazságot fogalmaz meg, csak éppen az a gond vele, hogy a tanulságát a szerző rögtön saját írására nézve is levonhatná.
Elnézést kérek az olvasótól, ha kicsit hosszadalmas volt a levezetés, de csak így tárhatók fel azok a látszólag jelentéktelen részletek, amelyek megmagyarázzák, hogy ebben a végletesen megosztott politikai erőtérben milyen apró mozzanatok egymásra rakódásával jutottunk el a „pártatlan tájékoztatás” fogalmának a mai magyar sajtóban uralkodó értelmezéséig. Ma a pártatlan tájékoztatás ugyanis pusztán annyit jelent, hogy egyenlő távolságot kell tartania a különböző politikai tényezőktől, függetlenül attól, hogy álláspontjuk milyen viszonyban van a valósággal. S ha az egyik politikai tényező álláspontja távolabb esik a valóságtól, akkor az újságíró dolga – épp e pártatlanságfogalom jegyében –, hogy kiegyensúlyozással korrigáljon rajta.
Kiegyensúlyozni pedig nemcsak aktívan, hanem passzivitással is lehet. Erre jó példa a hvg.hu egy másik írása a Fidesz elnökének mostani szentpétervári útjáról, és találkozásáról Putyinnal. A cikk „Orbán: az oroszok segíteni fognak az energiafüggetlenség elérésében” címmel jelent meg, 2009. november 25-én. Ez esetben a kiegyensúlyozó attitűd „hallgatással” valósul meg: a hetilap megelégedett azzal, hogy kizárólag Orbán Viktornak az MTI által közzétett beszámolóira szorítkozzék, elsősorban arra, amit az Magyar Televízió Ma reggel című műsorában adott elő a történtekről, továbbá az ő és a pártszóvivője egyéb nyilatkozataira. A cím egyszerűen megismétli Orbán üzenetét. Noha a sajtóban a cikk megjelenésének idején már számos találgatás folyt arról, hogy milyen körülmények között jött létre a találkozó és mennyi ideig tartott, az írás minderre még csak utalást sem tesz. (Ismeretes, hogy a Putyin-Orbán találkozóról szóló hír először a Fidesz honlapján jelent meg, majd később az MTI hírei közt, igaz, nem külső forrásra, hanem Szijjártó Péterre hivatkozva. Majd a Népszabadság adott hírt az eseményről az orosz kormányszóvivőt idézve, aki szerint: „’Spontán találkozója’ volt Orbán Viktornak Vlagyimir Putyin orosz kormányfővel,” „előzetesen nem beiktatott” beszélgetése.
Ehhez képest a hvg.hu beéri azzal, hogy megismételje:
„Orbán Viktor hétfőn úgy nyilatkozott újságíróknak: azért ment a hétvégén Szentpétervárra, hogy rendezze az orosz-magyar kapcsolatokat.”
„Szijjártó Péter akkori tájékoztatása szerint Oroszország miniszterelnöke és a Fidesz elnöke az orosz-magyar kapcsolatok jövőjéről tárgyalt.”
„Orbán Viktor hétfőn a Parlamentben hangsúlyozta: a Fidesz kormányzásra készül, és mint kormányzásra készülő erő minden, a magyar külpolitika szempontjából fontos tényezővel rendezi a kapcsolatokat. „Én azért mentem oda, hogy az orosz-magyar kapcsolatokat rendezzem. Tiszta, világos és átlátható kapcsolatokat akarunk’ - mondta Orbán Viktor, hozzátéve, hogy ma ezek a kapcsolatok inkább zűrösek, Magyarország részéről ’zűrös alakok zavaros helyzeteket teremtenek, és a zavarosban halásznak’. Ez elfogadhatatlan, ez a posztkommunista átmeneti időszaknak a kultúrája, ezen túl kell lépni, ’mindenki a saját háza táján söprögessen, én is ott söprögetek, erről mi, magyarok tehetünk elsősorban’ - vélekedett.”
Ez esetben tehát elmaradt a két ország kapcsolatrendszerére vonatkozó háttér bemutatása (még a hvg.hu olyan korábbi összefoglaló jellegű írására való utalás is, amelyet fentebb elemeztünk), elmaradt a Fidesz korábbi kommunikációjára és konfliktusaira vonatkozó ismeretek felfrissítése, vagyis elmaradt a lehetőség, hogy az olvasó ezek tükrében értékelhesse a pártelnöki nyilatkozatot. Egyetlen megjegyzést sem váltott ki a „Magyarország energiafüggetlenségére” vonatkozó, eléggé vitatható tézis sem. Mit kell értenünk rajta? Védhető-e egyáltalán ez az álláspont?
Érdekes fejlemény, hogy 2009. december 12-én interjú jelent meg a Népszabadságban, Seres Attila tollából, Oroszország új nagykövetével, aki viszonylag későn, de megerősítette, hogy Orbán Viktor valóban négyszemközt tárgyalt Putyinnal. Témánk szempontjából ez annyiban releváns, hogy a nagykövet, Alekszandr Tolkacs helyzetértékelése, amely a felek tárgyalásainak alapját képezte – az interjúból kitűnően – gyökeresen eltér az Orbán által előadottaktól:
„- És hogy kommentálta az orosz fél Orbánnak azt a kijelentését, hogy manapság a kétoldalú kapcsolatok zűrösek a magyarok hibájából?
- Sehogy sem kommentáltuk, mivel mi nem látjuk ezt a káoszt. Ismereteim szerint kapcsolataink nagyon jók, konstruktívak. Állítom, hogy a kelet-közép-európai régió országok közül talán éppen Magyarországgal a legjobbak a kapcsolataink. Semmilyen káoszt nem látok. Rendszeresek a magas szintű találkozók, dinamikusan fejlődnek a kereskedelmi kapcsolataink. A krízis miatt természetesen van némi visszaesés, de még így is 14 milliárd dollár volt tavaly a kétoldalú árucsere forgalom volumene. Bár minden országgal ilyen jól állnánk! Természetesen mindkét részről a kapcsolatok továbbfejlesztését szeretnénk. Nálunk lesz, feltehetőleg a jövő év elején, a kétoldalú kereskedelmi vegyes bizottság ülése. Tehát káoszról szó sincs. Mellesleg én magam nem tudom, honnan vették ezt az információt, hol mondta ezt Orbán?
- A magyar sajtónak nyilatkozta.
– Tudja, önöktől, újságíróktól eltérően én óvakodnék ettől a gyakorlattól: amíg magam nem látom, vagy hallom, nem feltétlenül hiszem el, hogy ezek a szavak elhangzottak. Mert hát, ha megfigyelte, a nemzetközi politikában gyakran hallani, hogy ez vagy az ezt meg azt mondta, a valóságban azonban ebből semmi nem igaz. Természetesen Orbán úrnak szíve joga úgy értékelni a helyzetet, ahogy jónak látja. De ugyanezt a jogot én is fenntartom magamnak. Ön engem kérdezett, a válaszom pedig az: kapcsolataink nem kaotikusak.”
Talán nem meglepő a fentiek alapján, hogy a hvg.hu az orosz nagykövettel készült interjúra is csak az MTI által kiadott közlemény megismétlésével reagált.
A kiegyensúlyozó újságírás – akár passzív, akár aktív formájában – láthatóan nem pártfüggetlen jelenség. Leginkább a politikai besoroltatás miatti aggodalom vezérli, az pedig csak egy meghatározott politikai irányban jár olyan következményekkel, amelyek öncenzúrára sarkallnak. Az emiatt bekövetkező torzulások azonban nem maradnak nyom nélkül a közgondolkodásban. Egy idő után végletesen kikezdik a társadalom immunrendszerét.
