rss      tw      fb
Keres

„Szakszerű” zsidólista a neten

Köröznek egy linket: http://hu.metapedia.org/wiki/Zsidók_a_magyar_közéletben.,  amely mögött a „Metapédia, másféle lexikon” feliratú lap rejlik.

A lexikonokat komolyan kell venni, hiszen bármilyen fogalmat írunk is be a keresőbe, a rendszerben ezek az első helyeken ugranak be. Tehát vegyük komolyan ezt is.

Ami az önmeghatározásukat illeti, a lap készítői nem hazudnak: lexikonjuk valóban minden szempontból kimeríti a másféleség fogalmát.

Már abban eltérnek a megszokott lexikonoktól, ahogyan az egyes szócikkek címe és tartalma közötti összefüggést kezelik. Mondhatom, hogy ilyen merész megoldásokkal még egyetlen lexikonban sem találkoztam. Íme, néhány példa:

A szócikk címe:
Sólyom László – jogász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1990 és 1998 között az Alkotmánybíróság első elnöke, 2005. augusztus 5. óta a Magyar Köztársaság elnöke.

Mellette a jól ismert kép:


Ezután kinyitom a cikket a részletekért, és ezt látom:

Sólyom László


„Sólyom László, zsidó, (1908-1950) Muraszombaton született. Édesapja, Schick Ferenc állami hivatalnok volt, korán elhunyt. Fiait az özvegyi nyugdíjból nevelő édesanya anyagi eszközök híján kisebbik gyermekét katonai pályára szánta; először a Bocskai István Katonai Középiskolába, majd a Ludovika Akadémiára került” – stb., stb.; az idegen lexikonból átvett szöveg szó szerinti idézetként folytatódik egészen odáig, hogy „A régi tisztekkel szemben elindított tisztogatások 1950. május 20-án őt is elérték, letartóztatása után koncepciós perben halálra ítélték, és augusztus 19-én kivégezték”. Még szerencse, hogy „1956-ban részben rehabilitálták” – nyilván ezért lehet még ma is ő a köztársasági elnök.

A szöveget a sulinetről vették át, de az, hogy a név után, legfontosabb meghatározóként és állítmányi funkcióban a „zsidó” szó álljon, már természetesen az ő „leleményük”.

A Kis János filozófusról közzétett portré legfeltűnőbb eleme a barokkos cirádájú, banki tranzakcióknál jelentős izgalmakat ígérő névaláírás:


Ám ha elolvassuk az SZDSZ első elnökének életrajzát a lexikonban, cseppet sem fogunk csodálkozni. Hogy is írna másképpen szegény? Műveltsége, múltja erre predesztinálja:

Kis János, ev. püspök, író. *1770, +1846. Soproni teológus korában, 1790-ben a magyar nyelv és irodalom művelése érdekében megalapítja a Magyar Társaságot, az iskolai önképzőkörök mintáját. 1808 óta soproni lelkész, 1812-ben a dunántúli ev. egyházkerület szuperintendensévé, (püspökévé) választották. Gazdag irodalmi munkássága során leginkább idegen írók és költők (miért, mit várhatunk egy liberálistól?! L.J.), Horatius, Juvenalis, Persius, Goethe, Schiller stb. műveit fordította és dolgozta át magyarra. Igen sokat tett a magyar irodalom és művelődés fellendítéséért. Kazinczynak lelkes híve és barátja volt. Költeményeit csendes, elmélkedő hang jellemzi. Sok filozófiai és esztétikai munkát is írt, ill. fordított, több egyházi jellegű műve is van, több beszédét kiadta. Figyelemre méltó önéletrajza: K. J. szuperintendens emlékezései életéből, (1845-46; 2. kiadása az Olcsó Könyvtárban, 1890).”

A legmerészebb eljárásban azonban Kende Péternek volt része. Hogy melyiknek, az nem kérdés: mindkettőnek.

A szócikk már a címében is jelentős veszélyeket hordoz azon számítógépes rendszerek számára, melyek jelzik ismerőseink ünnepeit: félő, hogy a rendszer összeomlik, amikor a szócikk címében megjelölt Kende nevéhez ér, hiszen neki két születésnapja is van. A fotón ugyanis az 1952 februárjában született szociológust-esszéírót látjuk, de, mint kiderül, a nyolcvankét éves, történész Kende Péter születési időpontja szintén az övé:


„Kende Péter (Budapest, 1927. december 26.) zsidó szociológus és politikai esszéista”.

Ez azonban még hagyján: a fotón látható Kendének a saját életútja eseményei mellett egy párizsi emigráció jeles napjait is vállalnia kell, ugyanakkor annak szellemi hozadékai nélkül! A szócikkben ugyanis az életrajz a történész-társadalomtudósé, az életmű viszont kizárólag a jogász-publicistáé: a szócikk az általa tárgyalt és montírozott Kendét megfosztja a társadalomtudós összes cikkének és könyvének listájától. És ráadásul milyen bonyolultan teszi mindezt!

Életútja elején még látjuk, hogy „1956-ban újságíróként részt vett a felkelésben, majd elhagyta Magyarországot”, s ezután hosszasan párizsi emigrációban élt. Mindezek fajsúlyos dolgok, az írásaiban azonban semmi nyomuk. Az kétségtelenül az életútjából is kimaradt (pedig közismert), hogy 1959-1964 között a brüsszeli Nagy Imre Intézet főmunkatársa, továbbá hogy 1962-1988 között az igen jelentős, párizsi Irodalmi Újság munkatársa volt, így ezzel az időszakkal Kendének (bár most már nem tudom, melyiknek is) nem kell elszámolnia. De azután ismét jelentős területek következnek az életútban, így például az, hogy közel negyven évig társadalomtudósként, egyetemi oktatóként és rangos francia lapok tudományos cikkírójaként tevékenykedett. Hol vannak mindennek a produktumai?  Hogyan kerülhetett be Kende (hát az, amelyikre itt gondolnunk kell) a legmagasabb helyekre anélkül, hogy bármit is dolgozott volna? És akkor csodálkozunk?!

Kende (valamelyik; a kiválasztása nézőpont kérdése) a szócikk szerint csak a nyolcvanas évektől végez érdemi munkát, ám akkor igen sajátos módon. Életrajza alapján ugyanis ebben az időszakban a párizsi Társadalomtudományi Főiskolán tanít: 1979-től 1991-ig. Ha viszont átugrunk az itt felsorolt művei listájára, azt látjuk, hogy Kende, miközben ötvenhatos emigránsként Párizsban társadalomtudós, itthon, a Kádár-rendszerben kiváltságokat élvező író!

„Már 1985-ben, amikor a magára valamit is adó magyar írónak még kuss volt a neve, Kende megírja a ’Röpirat a zsidókérdésről’ című kis könyvét” – tudjuk meg a lexikonból.

Ha ez így van, akkor vagy a Kádár-rendszer volt száz százalékig toleráns az emigránsokkal (akkor viszont nem értjük, hogyan keletkezett a „disszidens” kifejezés), vagy a montírozási technikáról derült ki, hogy nem célszerű szócikkek előállításához alkalmazni. Ám a szerző ezt nem így látja, mert ez következik: Kende említett írása „1989-ben meg is jelenik kis vékony könyv formájában, mintegy szimbolizálva a küszöbön álló rendszerváltoztatás lényegét: Magyarország szabad préda a zsidók számára”. Vagyis egyszerűen arról van szó, hogy „a zsidók” – még ebben a montírozott, életmű-hasított állapotukban is – mindenre képesek, de főként az abszolút hatalom bitorlására.

Mindenesetre az már biztosan körvonalazódik, hogy miként is jön létre egy-egy szócikk: a szerző kiválaszt egy általa zsidónak vélt, vagy akként ismert személyt, majd beüti a keresőbe a nevet. Ami ott az első helyen kijön, azt beteszi a név alá. (A Metapédia egy WikiWiki rendszerű webhely, ami azt jelenti, hogy az ott olvasható cikkeket bárki szerkesztheti.  A lexikon esetében a lap valamikor megadta a témát: „Zsidólexikon”, s ettől kezdve azt bárki továbbírhatja, ehhez elég a megfelelő linkekre rákattintania. A névtelen szerkesztőség szemmel láthatólag nem egységesíti és nem ellenőrzi a cikkeket, egységesítő erővel kizárólag a lap antiszemita-fasisztoid szemléletmódja érvényesül, amit szemérmes módon „vállaltan nemzeti érzelemnek” neveznek.)


Aryan is back – flickr/Mystic Mustings

Természetesen előfordul az is, hogy az illető eltalálja a nevet és a személyt, vagy hogy egyszerűen kimásol egy másik lexikonszöveget, és nem tesz hozzá semmit. Ilyenkor a szöveg tényei (amelyek természetesen azt illusztrálják, hogy a személy hasznos, értékes produkciókkal gazdagította a magyarságot) meglehetősen intenzíven ütköznek a lexikon szellemiségével. Ilyen pl. a Kovács Margitról vagy az Örkény Istvánról írt szócikk.  De, mint láttuk, a szerző nem mindig találja el. S a felsoroltak mellett így lesz Jancsó Miklós filmrendezőből is múlt század eleji orvos, aki „1893-ban a kolozsvári egyetemen a klinikai propedeutika magántanára lett, 1910-től ugyanott, később pedig a szegedi egyetemen a belgyógyászat rendes tanára volt”. (Propedeutika: előkészítő oktatás, bevezetés egy tudományba. Hát …). A mai Kerényi György rádiós neve mögött is ezért áll a múlt századi, Kodállyal együtt dolgozó Kerényi György, zeneszerző és zenei író életműve. Révész Sándor publicista nevében Révész Sándor rockénekes mosolyog ránk a képen (nagyon helyes kép, amúgy), s a Hungaroton sajtóosztályának vezetőjeként, majd popmenedzsereként (és nem az igazgatójaként, mert az Bors Jenő volt) működő Erdős Péter neve mellett is ezért látjuk a közgazdász Erdős Péter arcát. Utóbbi kettő montírozását azonban sajnos még nem végezték el a lexikonkészítők, de kíváncsian várjuk, hogy a publicista Révész tud-e egyáltalán azon a szorítós fejhangon énekelni, ahogyan az énekes Révész a Nem tudtam, hogy így fáj refrénű dalt oly nagy sikerrel abszolválta.

Általában véve a lexikonban kétféle színnel jelölik a címeket: kékkel és vörössel. A kékeseknek már „utánanéztek”, a vörösöknek még nem. Mondanom se kell, az utóbbiak jártak jobban, kivéve, akik nem zsidók: ők most nagy izgalommal várhatják, hogy vajon mi fog még róluk kiderülni. (A zsidókat már valószínűleg nemigen érhetik nagyobb meglepetések: megedződtek.) Természetesen nem sorolhatom fel, hogy kik a kakukktojások – még azt a barátomat és rokonomat sem, akiről tudom –, mert hiszen a származásáról mindenki csak önmaga nyilatkozhat. Ezért egyedül Daróczi Dávidról írhatom le, hogy nem zsidó, hanem cigány származású volt, továbbá jelezhetem, hogy a „Lévai” név mögött gyakran a felvidéki Léva városa áll, és semmi egyéb. A többieket illetően elégedjünk meg azzal, hogy sokan vannak a listán. És nemcsak azokról beszélek, akiket a szerző félzsidóként (pl. Antall József, Horn Gyula) vagy kriptozsidóként (pl. Gyurcsány) jelöl. (Kriptozsidó a lap magyarázata szerint: „olyan zsidó eredetű személy, akinek tevékenysége arra irányul, hogy a zsidók érdekét szolgálja, de zsidóságát következetesen tagadja, esetleg keresztény templomba jár, gyerekeit is megkeresztelteti, vagy magát ateistának vallja, stb.. Megjelenése gyakran elárulja származását”.)

A szerzők agyát egyébként annyira elvakította a zsidó származás képzelt mindenhatósága, hogy a köztudottan bolgár papával rendelkező Dobrev Klára is így szerepel: „A zsidó Aczél elvtárs lánya..

Nem kérdés, hogy a lexikon ideológiai vezérelve szerint az zsidó, akit ők annak ítélnek, továbbá mindenki zsidó, aki a számukra gyűlöletes. A „zsidó” szó itt nem egy meghatározott történettel és kultúrával jellemezhető csoport, nép, nemzet vagy vallás létét jelzi, s az egyediség szintjén nem úgy utal a származásra, mint az ember létezésének sokféle meghatározója közül az egyik tényezőre, hanem mint a teljes személyiségét determináló, legfőbb jellemzőre. De hát ezzel semmi újat nem mondtam.

Az újdonság sajnos abban rejlik, hogy az efféle összeállítások minden következmény nélkül megjelenhetnek „lexikon” elnevezéssel, és úgy, mintha valóban meg is felelnének a műfaj kritériumainak.

Hogy a szövegben rejlő sarlatánságok vagy egyszerű szakszerűtlenségek mikor beszélnek önmagukért, és mikor nem, az ma már egyre inkább kiszámíthatatlan, hiszen általában is inog a mérvadó viszonyítási pontok egyértelműsége.

Ha végignézünk a listában alkalmazott, a szakmaszerűségnek egyértelműen ellentmondó módszereken, az alábbi, tipikus eljárásokat látjuk:

– A szerző nem tárgyszerű adatokra, kutatási eredményekre hivatkozik a szócikk összeállításában, hanem másoknak az övével azonos szemléletű, többnyire gyalázkodó (és persze sosem pontosított, adatolt) kommentárjait idézi, tényszerű állításokként.

Pl. Göncz Árpádnál: „Az ismeretségi körében is aktívan dolgozó, ’Patkány’ fedőnéven működő hírhedt besúgó személyazonosságát államtitoknak nyilvánító iratot (…) személyesen ő írta alá. Ezért érintettségére hivatkozva többen, főleg nemzetközi szinten (???) bírálták. Nyilvános gyűléseken többször kifütyülték. (…) a kormánypárt tagjai azt vetették szemére”, stb., stb.

– A szerző az esetleges pontos idézetekbe önkényes kiegészítéseket, értelmezéseket ír be.

Pl. Kabos Gyulánál: „1938. április 8-án az újságok nyilvánosságra hozzák a zsidótörvények érvénybe lépését. Azaz a zsidó megszállás csökkenését bizonyos szakmákban”. Vagy Marsovszky Magdolnánál:az antiszemitizmus ma Magyarországon kulturális kód. Ezért találkozunk vele lépten-nyomon, megkerülhetetlenül” – idézik Marsovszkyt egy interjúból, majd zárójelben ezzel egészítik ki: „(Vagy talán azért, mert a zsidó nép képtelen együtt élni békében az őt befogadó magyar néppel)”.

– A szerző a saját indulati feszültségeiből eredő minősítéseket használja leíró értelmezésként, tárgyszerű közlésként. (Tegyük hozzá: indulatait eredetileg nyilvánvalóan nem válthatták ki a szóban forgó személyek, hiszen, mint láttuk, többségükről halvány fogalma sincs, nemhogy bármilyen, személyes élmény is fűzhetné össze őket. Itt tehát változatlanul egy közhelyes helyzetről: a mások vagy az önmaguk iránti indulatok rávetítéseiről van szó).

Csak néhány, tipikus „lexikon-szöveg”, az indulatfröccsenések közül: „ez a seggfej”, „tehetségtelen zsidó”,liberál-bolsevista terrorbanda”, „körömletépő vezércsicskák”, „adottsága a primitívség”,”jelleme: gerinctelen féreg”, „környezete: rohadék, gyilkos bolsik”. S végül egy igazi, cizellált megfogalmazás: „genetikai terheltsége sem elhanyagolható, hiszen eredendő gonoszsága, faji aberráltsága, a cionista-talmudista országrontókhoz való kötődése a napnál is világosabb”.

–  A szerző olyan, tudatosan hamis minősítést használ tárgyszerű megjelölésként, amely semmilyen értelemben nem fed semmiféle társadalmi valóságot vagy igazságot. Ennek jegyében a szerzők önálló nemzetiségnek tekintik a magyarországi zsidóságot, s nem tartják a magyar zsidók anyanyelvének a magyart. Ezért jelöltek meg többeket is így: „nemzetisége: magyarul beszélő zsidó”, vagy: „magyarul beszélő zsidó író, drámaíró, műfordító”. Emellett ”zsidó táncdalénekesek” azok a magyar sztárok, akik nem Izraeli vendégművészként érkeztek hozzánk, hanem itt születtek, magyar állampolgárok, és lehet, hogy életükben nem is jártak Izraelben.

Ma már ezek a klisék és indulatvezérelt megfogalmazások olyannyira részeivé váltak a magyar közbeszédnek, hogy erősen kérdéses, vajon gyanússá tesznek-e egy ilyen állexikont, mondjuk az olvasási gyakorlatuk elején járó gyerekek körében. Eszükbe jut-e vajon nekik, hogy megkérdőjelezzék az olvasottak alapvető dimenzióit, hogy rákérdezzenek, utánajárjanak bárminek is, vagy tekintély-alapon elhiszik, hogy mindezek érvényes dimenziók.

A kérdésre nem tudok választ adni, de azt tudom, hogy ez ma csöppet sem jelentéktelen gond, hiszen a mérvadó-nem mérvadó, a hiteles-hiteltelen helyek beazonosításának nehézségeit jelzi, és ezzel valamit mindenképp kezdeni kell. Nem pusztán egy területen: globálisan.


Lévai Júlia                


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!