rss      tw      fb
Keres

Fazekas Csaba








A G-7 e heti vendége Fazekas Csaba történész, egyháztörténész, a Miskolci Egyetem BTK Politikatudományi Intézetének igazgatója, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke


www.fazekascsaba.hu


Írásai a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv


A rovatról



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Egyházi esküvő – előzés jobbról


A hír: Az egyházi esküvő polgári érvényességének bevezetését javasolja a Jobbik; az erről szóló indítványt a jövő héten nyújtják be az Országgyűlésben – közölte Novák Előd, a Jobbik országgyűlési képviselője vasárnap Budapesten. Indokolt lenne egyszerűsíteni a jelenlegi szabályozáson, a kettős házasságkötésen. Méltatlan, hogy „kétszer kell kimondani a boldogító igent” – mondta Novák Előd. Emlékeztetett, a Fidesz már 2001-ben felvetette, hogy a polgári és az egyházi esküvő egyformán elismert legyen. Dúró Dóra, a párt szóvivője rámutatott: az unió számos országában az állam elismeri az egyházi esküvőt. A párt a kérdésben egyeztetést kezdeményez az egyházakkal – tette hozzá. Saját példájukat idézve elmondta, a szabályozás bevezetéséig megoldást kínálhat az, ha a házasulandók kihelyezett polgári esküvőt tartanak a templomban. Novák Előd és Dúró Dóra a jelenlegi Országgyűlés egyedüli házaspárjaként nyújtják majd be a javaslatot.


A hír több szempontból is tanulságos. Először is az juthat eszünkbe, hogy nincs új a nap alatt, szép lassan újra „tematizáljuk” azokat a kérdéseket, amelyeket az első Orbán-kormány alatt már feszegettünk, és elsősorban a demokratikus köztársaság berendezkedéséhez, egyén és hatalom viszonyának elméleti és gyakorlati kapcsolatrendszeréhez kötődnek. Nem mintha az elmúlt nyolc évben a jobboldalon nem szólaltak volna meg ilyen típusú igények, kezdeményezések, ígéretek, de a nyolc évnyi baloldali-liberális kormányzás idején ezek a viták háttérbe szorultak, miközben például – konkrét ügyünkhöz kapcsolódva – a vallásgyakorlás jogával a polgári társadalmakban megszokott szabadság alapján élhettek az egyházak és a hívő emberek.

Másrészt feltűnő, hogy az eredetileg a Fidesz 2001. évi XIII. kongresszusán felvetett ötletet ezúttal a szélsőjobb pártja igyekszik felkarolni, óhatatlanul azt sugallva, hogy például az állam-egyház viszony tekintetében nagyon is hasonló véleményt képviselnek a jobbközép kormányhoz és nagyhatalmú pártjához, vagy annál akár még keresztényebbet-konzervatívabbat is. Viszont a kabinet megalakulása óta sok fontosabb (és sokkal szimbolikusabb) dologgal kellett Orbánéknak foglalkozni. Az egyházaknak teendő gesztus azon kezdeményezések közé tartozik, amivel a Jobbik igyekszik beelőzni, és kényszerhelyzetbe hozni a Fideszt. Ha már utóbbi – és meglepő módon szatellit-frakciója, a KDNP – eddig nem vette elő az egyházi esküvő ötletét, most lecsaptak rá, ezzel próbálják igazolni a szélsőjobb gyakori kommunikációs elemét (miszerint ugyanazt akarják, mint a Fidesz, csak határozottabban, erősebb kézzel), hiszen az ötlet támogatása elől a kormány nem akarhat és nem is tudhat kitérni. Legfeljebb módosító indítványokkal próbálják sajátjukká átlényegíteni, vagy benyújtanak fideszes képviselők is egy hasonló tartalmú javaslatot és azt fogadtatják el. (Figyelemre méltó, hogy Harrach Péter mostani KDNP-frakcióvezető az áprilisi győzelem tudatában úgy nyilatkozott, hogy az egyházi esküvő egyenjogúsítása „most nincs napirenden”. Kicsit hárítani, jelentékteleníteni is akarta a témát, azt állítva, hogy anno csak „egy személy ötlete” volt, semmi több – ami egyébként nem igaz, a Fidesz 2001-ben komolyan tervezte az intézkedést, 2002. évi választási programjának markáns pontját alkotta a javaslat, ld. még alább.)

További fontos tanulság, hogy a Jobbik a Fideszt előzve, látványos gesztussal fordul a „történelmi egyházak” felé. (Bár a törvényjavaslat szövegét csak később ismerheti meg az olvasó, nem kétséges, hogy a Jobbik címzettjei a katolikus, református és evangélikus egyházak.) A szélsőjobbot ugyanis hivatalos egyházi körök nem kedvelik, elsősorban azért, mert érdekeik képviseletét, igényeik kielégítését csak a minél erősebb Fidesz-kormánytól várják, illetve – másodsorban – azért sem, mert a Jobbik ideológiája és szimbolikája egyre nyilvánvalóbb módon nem egyeztethető össze a keresztény hittel. (Egyértelműen ellenük irányult például a püspöki kar felszólalása pogány kultuszok ellen, konfliktusba kerültek a karácsonyi jobbikos keresztállítások miatt, a parlamenti választások előtt stb.) A Jobbik számára pedig nagyon fontos, hogy potenciális híveit önnön „kereszténysége” nyomatékosításával meg tudja szólítani, a Fidesz iránt fogékonnyá vált bizonytalanokat pedig meg tudja tartani. (Nyilvánvaló, hogy nemcsak a vallásos és vallásoskodó emberek között vannak Jobbik-szimpatizánsok, hanem a papság soraiban is, gondoljunk csak az egykor gárdazászlókat avató papokra.) Márpedig e politikai célra remek alkalom az egyházak társadalmi befolyását szimbolizáló házasságügy felmelegítése, amivel a Fidesz-szövetséges püspököket is kínos helyzetbe hozzák, utóbbiak ugyanis aligha fognak tárgyalóasztalhoz ülni a Jobbikkal. Legalábbis reméljük, ha ugyanis az egyházak a szélsőjobbal egy törvényjavaslat egyeztetésére hajlandónak mutatkoznak, e legitimitással nagy szolgálatot tesznek a radikálisok eszméinek elfogadtatása érdekében is.

A tanulságok sorában a következő (nem az utolsó), és fentiek mellett kevésbé érdekes, hogy miért pont Novák Előd és szóvivő-felesége jegyzi e javaslatot. Nyilván kapóra jött, hogy jelenleg ők az egyetlen képviselő-házaspár, de sejtésünk szerint az akció legalább annyira Novák politikai pozíciószerzését is szolgálja. A Jobbikon belül is feltűnő jelenségnek számító alelnök korábban is elhíresült sajátos akcióiról és performanszairól (immár parlamenti képviselőként például „lógjon” bekiabálásáról stb.), nyughatatlan és energikus figura, aki számára az egyházi esküvő polgárjogra emelése az öntudatos keresztény politikus imázsát teremtheti meg a mozgalmár/botrányhős helyett (vagy mellett).

Novák Elődék javaslata egyébként hajszálpontosan megegyezik azzal, ami a Fidesz említett 2001-2002-es terveiben szerepelt. Akkor a Fidesz úgy nyilatkozott, hogy a polgári házasság a vallásos emberek „kényszerítése”, a templomi esküvő pedig a „polgári szabadság” jelképe. Hajmeresztő szó- és fogalomhasználat volt ez, pro és kontra sok cikk született a témáról.* Új érvet megfogalmazni a kérdésben majd egy évtized után aligha tudunk, de bizonyosan megtesszük, mert az ellenzőkre és támogatókra egy dolog biztosan elmondható: mindkét fél tudja, hogy jóval többről van szó, mint egyszerű házassági helyszínválasztásról. 2002 óta egyébként a Fidesz keveset foglalkozott a kérdéssel, egyházpolitikáját sokkal inkább a napi politikai kérdések, az egyházak rövid távú (ezért a baloldali kormány ellen hatékonyabban bevethető) „sérelmeinek” felkarolása jellemezte. Azért persze feledésbe sem merült, sőt! Például Rétvári Bencének, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárának 2006-os személyes indíttatású blogbejegyzése azért is érdekes, mert Novák Elődék javaslatával szó szerint megegyezően azt hozta szóba, hogy a macerás törvénymódosítás (a kötelező polgári házasság megszüntetése) helyett, vagy legalább addig, amíg ez bekövetkezik, a templomban is lehessen polgári esküvőt tartani, tetszetős kecske-káposzta-megoldásként. Rétvári is azzal érvelt, hogy ha érvényes polgári esküvőt lényegében bárhol lehet tartani, miért is ne lehetne templomban.

Ezen a pontos röviden tényleg meg kell említenünk néhányat a fideszes-jobbikos javaslattal szembeni ellenérvekből. A kötelező polgári házasságról szóló 1894. évi 31. tc.-et az egyházak – elsősorban a római katolikus püspöki kar – heves tiltakozása mellett fogadta el a magyar országgyűlés, és a magyar jogrend stabil eleme maradt nemcsak a liberális kormányzás vagy a pártállami rendszerek, de még az állam-egyház összefonódását megtestesítő Horthy-korszakban is. A felekezetileg tagolt magyar társadalomban e törvény juttatta kifejezésre, hogy valamennyi frigyre egységes jogrend vonatkozik, s e házaspárok elsősorban a magyar állam, és nem valamely felekezet polgárai. Így az állami anyakönyvvezető ellőtt kinyilvánított házastársi akarat – felekezetileg amúgy is erősen tagolt – hazánkban a polgárosodás egyik legfontosabb jogszabályi biztosítéka, e törvény alkalmazása a 19. század magyar polgári hagyományain alapul. Ennyit arról a kétségtelen tényről, hogy más országokban más szabályozások alakultak ki; e törvényünk megsemmisítése vagy megnyirbálása a polgári hagyományok tagadását, a velük egykor ellentétes egyházi érdekek előtérbe helyezését jelenti. Ha csak nem ez a kimondatlan célja az egésznek.

Hamis az az érvelés, miszerint „kétszer kell kimondani a boldogító igent”. Hisz ez egyrészt csak azokra vonatkozik, akik templomban is esküsznek, másrészt az igen-t egyszer kell kimondani – ettől a pillanattól tekinthető a férfi és a nő akaratnyilvánítása házasságnak, amelynek igen bonyolult és összetett jogi következményei vannak a vagyoni kérdésektől az öröklésig stb. A kötelező polgári házasság természetesen 1895-ben, és azóta sem jelentette azt, hogy nem lehet egyházi esküvőt tartani, csak azt, hogy nem a templomban kimondott igen számít jogilag érvényesnek. Mai vitáink is ebben gyökereznek: minek látjuk és láttatjuk a házasságkötést, elsősorban állami vagy elsősorban egyházi aktusnak? Elsősorban Isten vagy elsősorban a magyar állam előtt kell egy polgári jogi szerződés (merthogy a házasság itt e földi létben az) iránti igényünket kinyilvánítani? A vallásos emberek számára természetes, hogy frigyüket papjuk, lelkészük áldja meg istenük színe előtt, ennek evilági (jogi) következményekkel való felruházása az állam-egyház elválasztásának hazai jogrendjével és hagyományaival ellentétes.

Ezzel függ össze a helyszínválasztás is. Ha az anyakönyvvezető nem a városházán, hanem művelődési házban vezeti az esketés aktusát, azzal a házasságkötés polgári (állami) jellege nem sérül, ha azonban templomban, akkor már igen. (Különben is nehezen tartom elképzelhetőnek a Novákék által vizionált vegyes szisztémát, például a plébános és az anyakönyvvezető együttes fellépése, „feladatmegosztása” stb. kapcsán.) És akkor azt még szóba sem hoztuk, hogy az egyes felekezetek házasságjoga nagyon is eltérő, hogy hogyan alakul a válás szabályozása stb.

Kétségtelen, hogy az amúgy csökkenő számú házasságok jelentős részét kíséri templomi szertartás, függetlenül attól, hogy mélyen hívő, vagy éppen frigyükhöz kellően ünnepélyes hátteret kereső, családi normáknak megfelelni akaró jegyesekről van szó. E tendencia jogszabály általi megsegítésének szándéka egyértelműen az, hogy a jobboldal vallásosabbnak láttassa a magyar társadalmat, mint amilyen valójában, továbbá erősítse az egyházak társadalmi-közéleti jelenlétét, kimondatlanul lerakja egy újbóli állam-egyház összefonódás alapjait.

A vitát innen kell majd folytatni, sajnálatos, hogy nemcsak a lapok hasábjain, hanem a parlament falai között is.


*Csak illusztráció kedvéért két eltérő véleményt említünk egy fideszes politikustól (Sasvári Szilárd: Az egyházi esküvő rangja. In: Magyar Nemzet, 2001. június 19.), illetve e sorok írójától. (Polgárosodás: kezdhetjük majd elölről. In: Népszabadság, 2001. május 23.)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Reformfideszesekre várva

A hír: Pintér Sándor nyilatkozata meglepte a kormányt is. [A belügyminiszter] arról beszélt: szerinte az „országban jelentősen vissza fog esni a vásárlóerő, szegényednek az emberek, egyre több olyan jelenség lesz, ami a rendvédelmi szervek nélkül nem lesz megoldható”. A belügyminiszter azt prognosztizálta, hogy egyre nagyobb lesz a korrupció, egyre nagyobbak lesznek a gazdasági bűncselekmények, mind több lesz az utcai bűncselekmény és „nyilvánvaló, hogy egyre több lesz a fegyveres rablástól kezdve minden más”. Szerinte ezek megfékezéséhez elszegényedett rendőrséggel nem lehet nekikezdeni. Lapunknak kormányzati források azt mondták: az, hogy Pintér ilyen riasztó képet festett a jövőről, „sokakat meglepett”. Megszólalása nem volt része az előre megtervezett kormányzati kommunikációnak. […] Forrásaink hozzátették: […] így, az önkormányzati választások előtt nem sokkal nem szerencsések az annyira súlyos mondatok, mint amilyeneket a belügyminiszter mondott.


Bár a híradás abszolút napi politikai eseményekhez kapcsolódik, mégis a távoli, lehet, nagyon távoli jövő szempontjából próbálok néhány tanulságot levonni. Nem firtatnám, igaza lesz-e Pintér Sándornak a sötét kilátások tekintetében, és ha igen, mennyire, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az általa vázolt közeljövőkép mennyire éles ellentétben áll azzal, amit a kormány, különösen a kormányfő az elmúlt időszakban hirdetett, s ami a fideszes önkormányzati jelöltek szlogenjeiben is gyakran visszaköszön. Ezek kivétel nélkül gyarapodó, gazdagodó, munkahelyekben és közbiztonságban bővelkedő, elzárt közpénzcsapokkal jellemezhető Magyarországot ígérnek az embereknek. Persze nem is kell nagyon sulykolni az ígéreteket, hiszen hosszú évek óta ugyanezt halljuk a Fidesztől, amely háború sújtotta övezetként jellemezte a korábbi kormányok alatt országunkat, önmagát pedig a frappáns megoldások egyetlen letéteményesének. A választópolgárok pedig annyira megszokták, hogy a Fidesz nemsokára elhozza a Kánaánt mostani nyomorúságuk helyett, hogy már oda sem figyelnek az – igaz, óvatosan adagolt – csodavárástól óvó kormányzati nyilatkozatokra. Orbán Viktor hosszú évek kommunikációjával érte el, hogy lényegében akármit mond, nagyon sokan bízzanak benne, akár hosszú távon is.

Természetes továbbá, hogy egy kormányban, annak parlamenti frakciójában vannak viták akár konkrét, akár szimbolikus kérdésekről, amelyek el is fajulhatnak. Az is természetes, hogy a pártok igyekeznek elkerülni az erről szóló hírek kiszivárgását, hiszen óhatatlanul a megosztottság és a gyengeség jelének tűnik, az ellenfelek pedig annak is tüntetik fel, akár igaz, akár nem. Nyilvánvaló, hogy a Fideszben is markáns véleménykülönbségek alakultak ki (egy különböző társadalmi érdekek integrációját hirdető, gigantikus néppártban nem is lehet mindenkinek igaza), és egyre több olyan ügy lát napvilágot, amely arról árulkodik, hogy a kabinetben csak találgatják a „hogyan tovább” kérdését. A Pintér Sándor által vázolt jövőképpel kapcsolatos hír mellé kívánkoznak például a legfrissebb adóügyi nyilatkozatok. Az Orbán által meghirdetett „adóforradalom”, vagyis a közterhek mielőbb és minél nagyobb mértékben érzékelhető csökkentése, a terv megvalósíthatóságának sulykolása kulcsszerepet játszott a Fidesz népszerűségének felfutásában. Ehhez képest a bevezetésről hol így, hol úgy nyilatkoznak: volt már idei, jövő évi, 2012-re vonatkozó stb. ígéret, abszolút naprakésznek kell lenni, ha tudni akarjuk, hogy épp most hol tartanak. (Csak a legfrissebbek: Kármán András, a Nemzetgazdasági Minisztérium adóügyekért felelős államtitkára múlt héten már azt mondta, hogy csak 2013-ban kerül sor az átfogó adóreformra, aztán minisztere, Matolcsy György a napokban újra azt jelentette be, hogy már 2011-től meglesz az „egykulcsos, egyszeri, radikális és nagyarányú”. Vagy itt vannak az ugyancsak Matolcsyhoz köthető személyi nézeteltérések, legutóbb a költségvetés szakemberével kapcsolatosan stb.) Mindez azt mutatja: komoly érvek csatáznak az agytrösztön belül is, rájönnek lassan, hogy ideológiai iránymutatás helyett/mellett körültekintően kell mérlegelni egyes intézkedések gazdasági és politikai feltételeit, illetve hozadékait.

Orbán pártja és frakciója esetében azonban az átlagosnál is nagyobb visszhangot kap minden, belső nézetkülönbségről megjelenő híradás, s ezt megint csak elsősorban saját korábbi kommunikációjuknak köszönhetik. A Fidesz első embere gyakran beszélt egységről, összefogásról, még az általa kreált új politikai szisztémát is „nemzeti együttműködés rendszerének” keresztelte el. Pártja és népe politikai egységesülésének vízióját oly mértékig magáévá tette, hogy felkapjuk a fejünket minden hírre, amely a boldog jövő felé zárt sorokban masírozó Fidesz egységének bármilyen mértékű megbomlására utal. Kétségtelen, hogy az önkormányzati választás küszöbön álló sikerének besöprése, az alkotmány néhány hónap múlva esedékes újraalkotása után még inkább meg fog erősödni a kormányfő személye körül összpontosuló „nemzeti egység”, pontosabban az ennek hatékonyságába vetett hit. Orbán számára már nem egy jól hangzó, taktikai okokból hangoztatott politikai panel az, hogy a – lassan össznemzetivé lényegülő – kétharmados támogatottság mindenre feljogosítja; érzékelhetően teljes hitével meg is van győződve erről. Ne legyenek kétségeink: igaza van abban, hogy új, a demokrácia és a jogállamiság határait legalábbis folyamatosan feszegető politikai rendszer alapjait rakták le, amelynek teljes kiépülése azért igénybe vesz még egy kis időt, de mint látjuk, jól haladnak.

E ponton következik a Pintér-ügy és a hasonlók hosszabb távú tanulsága. Először is megmutatják, hogy komoly véleménykülönbségek is lehetnek a „nemzeti együttműködés rendszerének” irányítói között. Egyelőre ezek csak eltérő helyzetértékelésben, kisebb-nagyobb stratégiai különbségekben fejeződnek ki, de előbb-utóbb a „rendszer” majd válságba kerül. Orbán Viktor ma még kínosan kerüli a ténnyel való szembenézést: aki új politikai rendszert alapít, tudatosan készül felépíteni (az intézményrendszert, a sajtót stb. átformálni), annak számolnia kell a rendszerváltás bekövetkeztével. Ezeréves birodalmak nincsenek itt a Földön, amilyen nagy vehemenciával akar új időszámítást kezdeni önmagával, olyan nagy robajjal fog majd ledőlni alkotása – még akkor is, ha ma megingathatatlannak látszik, s rövid távon ez a stabilitás még erősödik is. De lesz rendszerváltás, csak az a kérdés, mikor, illetve hogy kik mivel váltják majd a mostani szisztémát. (Lehet rosszabb és jobb is…)

Mint minden rendszer, amely a múlt végképp való eltörlésének szándékát és a komplex népboldogítást hangoztatja, a „nemzeti együttműködés rendszere” is alapvetően tekintélyelvű és Orbán személyes vezetésére épül: az ő szava minden kérdésben döntőnek bizonyul. Ezért is volt meghökkentő, amikor a három hete kiszivárgott kötcsei „igazságbeszédében” arról beszélt, hogy a 2011-es költségvetés olyan mértékű megszorításokat tartalmaz majd, hogy még a Fidesz-frakcióban is „nagy csata, nagy harcok lehetnek”, sőt elképzelhetőnek tartotta egyes érdekcsoportok „dezertálását”. Egyelőre ez a nyilatkozat még kevésbé a valós veszélyt, inkább a miniszterelnök hatalomhoz való viszonyára jellemző fóbiát takar. Inkább csak távlatilag jelzi, hogy az egység fennkölt jelszava előbb-utóbb nem tudja elfedni a véleménykülönbségeket. (Konkrét példánknál maradva: vagy olyan lesz a gazdasági helyzet, hogy éhséglázadásokra kerül sor, amelyeket a belügyminiszter szerint csak erős rendőrség fékezhet meg, vagy az Orbán beszédeiből kirajzolódó általános jólét jön – a kettő együtt nem következhet be.) A passzus azért volt meglepő, mert ugyan valóban óriási méretű a kormány – pro forma két frakcióból álló – parlamenti hátországa, de a képviselők személyét kínos gonddal válogatták ki, a pártelnökhöz való hűség számított a legfőbb elvnek, a Mádi László-ügyön keresztül még világosan meg is fenyegették őket. És még az elvben kutyahűségű frakció megbomlásától is tart Orbán.

Talán maga is érzi, hogy ez – ha később is – be fog következni. Az első dezertőrök között biztosan lesznek sértődöttek, akiknek nem jut elegendő, vagy nem az, amit várnának. (Ezek számát csak az befolyásolja, mennyire félnek majd a megvetéstől, hiszen a politikai jobboldalon amúgy is erős „árulófóbia” alapján a dezertőröket tán még jobban támadják, mint az ellenfeleket. A Fidesztől pedig nem idegen a „nem elég hűségesek” kizárása, helyi szervezetek komplett felszámolása stb.) De a „nemzeti együttműködés rendszerének” hívei között előbb-utóbb megjelennek a kritikusok is. Akik szeretnék megújítani, jobbá, „emberarcúbbá” tenni a „nemzeti együttműködés rendszerét”, vagyis Orbán rendszere sem ússza meg a reformkörök, „reformfideszesek” fellépését. Olyanok jönnek, akik arra is rájönnek majd (a mai Fidesztől e gondolat még távol áll), akik észreveszik, hogy együttműködni és a közös célok érdekében összefogni nem önmagukkal, hanem másokkal kell, és hajlandóak is lesznek erre. E reformfideszesek óhatatlanul szembekerülnek Orbánnal, egyre kevésbé érte, egyre inkább ellene politizálnak, sőt azon is elcsodálkoznak majd, hogy lehetett ennyi megszállott híve a miniszterelnöknek. Talán leváltásának szükségességét is felvetik, de ez a folyamat, az akkori közszereplők reakciói már teljesen kiszámíthatatlanok.

Tény, nagyon előre szaladtam, ez az állapot akár két választási ciklussal később is kezdődhet. De a markáns nézeteltérések kiszivárgása már most fokozottabb kommunikációs hadjáratra sarkallhatja a kormányzatot.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Helyek, tétek, befutók

A hír: Orbán Viktor miniszterelnök csütörtökön a Miskolci Városi Televízióban fog szerepelni – adta hírül Miskolc város önkormányzatának sajtóközleménye. A sajtóközleményben mindezt úgy értelmezik, mintha a miniszterelnök a négyévenként szokásos polgámester-jelölti vitától elzárkózó fideszes polgármester-jelöltet, dr. Kriza Ákost helyettesítené. Káli Sándor szerint a vitától való elzárkózás önmagáért beszél. Orbán Viktort viszont tiszteli, mert példamutató csapatkapitányként viselkedik azzal, hogy eljön Miskolcra. Egyelőre még tisztázatlan, hogy Orbán Viktor kizárólag egyedül kíván megszólalni a városi tévében, vagy akár kiül a város első emberével, Káli Sándorral egy beszélgetésre.


Való igaz, sokan megállapították már: az idei önkormányzati választási kampány vélhetően a legunalmasabb a rendszerváltás óta. Még soha nem voltak ennyire érdektelen kampányok, üres szólamok kopognak egymás mellett. Leendő győztesek és vesztesek egyaránt rezignáltan várják: jöjjön már október 4., essünk túl rajta, alakuljon ki helyi szinten is Orbán Viktor rendszere, aztán majd rendezzük sorainkat, meglátjuk, hogy működik mindez, milyen lesz a költségvetés, az alkotmány stb. Persze lesz, ahol borul a papírforma, politológusok alig várják, hogy valami izgalmasabb elemeznivalóra vethessék magukat.

A Fidesz megőrizte tavaszi népszerűségét, támogatottsága változatlanul toronymagas és a rivális pártokra nézve nyomasztó. Az ország számos településén (újdonságként a „függetlenek” terepének számító kistelepüléseken is) érvényesül majd a „Fidesz” márkanév sikere, lényegében mindegy, hogy kit indít a kormánypárt, a lakosság többsége változatlanul bízik abban, hogy Orbán Viktor megfelel az elmúlt nyolc évben róla kialakított (és elsősorban általa kialakított) képnek. A miniszterelnöknek az elmúlt hónapokban nem került nyilvánosságra őszödi hatású beszéde (igaz, nem is olyan az ellenzéke, mint a négy évvel korábbi kormányfőnek), a kormány elhibázott vagy tehetetlenséget sugalló lépései nem voltak elegendőek az iránta táplált jelentős bizalom megingatására, nem is beszélve – jellemző és sajnálatos módon – a demokratikus hatalomgyakorlást sértő intézkedéseikről. A „nemzeti együttműködés rendszerének” nevezett valaminek lerakták az alapjait, jövő héttől már a falakat emelik.

Nem véletlen, hogy a legtöbb helyen eleve lefutottnak tekintett vasárnapi voksolás kevéssé mozgatja meg a közélet iránt érdeklődők fantáziáját (félő, hogy a legunalmasabb kampány mellett a legalacsonyabb részvételről is elhíresül a voksolás), ráadásul az új önkormányzati rendszernek köszönhetően a fideszes polgármesterek nagy valószínűséggel fideszes többségű képviselőtestületekre is támaszkodhatnak. Egy-egy város, illetve budapesti kerület akad csak, ahol kétséges a kormánypárt sikere. Mint cseppben a tengert, egy-egy település történései azért megmutatják az unalmas felszín alatt a helyi hatalomért való versengés valódiságát, elgondolkoztatnak az egy-egy lakóhely jelentőségét messze meghaladó önkormányzati választások tétjéről, ráadásul ilyenből nem is egy van.

Az önmagában nem hírértékű, hogy a pártok országosan ismert, népszerű személyiségei, „nagyágyúi” bekapcsolódnak a választási kampányba ott, ahol a helyi jelöltjük többlettámogatásra szorul, pláne, ahol a versengés még nyitott. Egy-egy budapesti kerület mellett a vidéki nagyvárosok megszerzése (illetve az MSZP számára: megőrzése) gyakorlati és szimbolikus szempontokból egyaránt fontos. Különösen felértékelődött Szeged, és a fenti hírben szereplő Miskolc – Orbán Viktor mindkét várost felkereste, illetve felkeresi. A két vidéki MSZP-s fellegvár azért is érdekes, mert ezekben legalább folyik kampány, vannak érdekes gyűlések, sajtótájékoztatók, sőt a korábbi választásokkor megszokott durvaságok sem maradnak el, a Jobbik polgármesterjelöltjének még sikerült kis időre le is csukatnia magát. A nyilván szélsőséges megnyilvánulásoktól függetlenül helyben legalább lehet érezni valamit abból, amit a demokrácia lényeges elemeként éltünk át az elmúlt években: a politikai pártok bizalmunkért való versengését. Szeged és Miskolc között viszont van egy különbség: az előbbiben sor került a polgármesterjelöltek nyilvános vitájára, Miskolcon ilyesmi a hátralévő napokban sem valószínű. (Talán a két dolog össze is függ.)

A Fidesz miskolci képviselőjelöltjei a tavaszi parlamenti választások előtt sem voltak hajlandók vitát folytatni más pártokkal, követték ebben Orbán Viktornak a többi miniszterelnök-jelöltet elutasító példáját. Nyilvánvalóan azért, mert tudták, hogy egy ilyen vita minimum kétesélyes, vagyis rosszul is ki lehet belőle jönni. Biztos, ami biztos, amíg keveset tudnak rólunk, nem homályosítjuk a párt népszerűségéből ránk sugárzó fényt. Lehet ezt persze a riválisok részéről megfutamodásnak, vagy akár gyávaságnak is minősíteni, de tény, hogy a magyar politika jelen állapotában a biztos fideszes siker egyik fontos összetevője. (Az, hogy a notórius kitérés nem épp a demokratikus politizálási stílus jellemzője, már rég nem érdekes.)

Nézzük a miskolci eset tanulságait. Önmagában figyelemre méltó, hogy Orbán helyi médiumokban is megszólal (Szegeden is megtette), tudva, hogy a bizonytalanok még nem biztos, hogy a Hír TV-t nézik. Akár szóba áll a várost még irányító MSZP-s polgármesterrel, akár nem, nyilvánvaló, hogy a helyi fideszes polgármesterjelölt helyett igyekszik pártját népszerűsíteni. Ebből pedig óhatatlanul következik, hogy számos fideszes önkormányzati vezető (akárcsak a parlamenti képviselők) a pártközpont, személyesen Orbán Viktor kinyújtott karjaiként politizálnak. Ha egy helyi kampányban csak az történhet, amit „odafent” jóváhagytak, a mechanizmust nyilván az önkormányzat napi döntéshozatalában is precízen működtetni akarják.

Ezzel el is érkeztünk az önkormányzati választás egyik komoly tanulságához, amelyet ennyire élesen azért korábban nem kellett felvetni. Húsz évvel ezelőtt, 1990-ben nemcsak arról szavaztunk először, hogy mely pártok képviselőiből alakuljanak önkormányzati képviselőtestületek, hanem arról is, hogy minek tekintjük a lakóhelyünket irányító grémiumot és vezetőjét. Úgy döntöttünk, hogy – szemben a korábbi tanácsrendszerrel – településünk vezetői ne egy központi akarat helyi végrehajtói, hanem a helyiek érdekeinek megvalósítói, továbbá „felfelé” képviselni hivatott politikusok legyenek. Amit a második Fidesz-kormánytól idáig tapasztaltunk, felveti az előbbi tendencia visszatérésétől való félelmet. Sarkítva Orbán Viktor 1998-as, parlamenti választásokra vonatkozó bon-mot-ját („több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás”) azt is mondhatnánk, nemsokára eldől, hogy a magyar helyhatósági rendszert minek tekintik: több mint tanácsrendszer, kevesebb mint demokratikus önkormányzatiság?

Visszatérve a miskolci városháza – ironikus felhangoktól sem mentes – közleményére, e pillanatban még nem tudhatjuk, sor kerül-e Orbán-Káli-vitára, vagy csak egy miniszterelnöki interjú kerül adásba. Sejtésünk szerint az egyébként pikáns vitát nem tartják meg, bár kétségtelenül érdekes lenne a különböző szintű (országos és helyi) politikusok szópárbaja. Orbán amúgy sem szereti az ilyesmit (például a 2006-os Gyurcsánnyal való mérkőzése miatt), nem valószínű, hogy most hajlana rá, pedig ilyen népszerűség mellett neki talán kevésbé volna most veszítenivalója. (Ráadásul jóval szűkebb körű nyilvánossághoz jutna el.) Ha csak Orbán beszél, nyilván ezúttal is azt az egyébként logikus kampányelemet ismétli, hogy vidéken a kormány iránt lojális önkormányzatok megválasztása lesz „az emberek érdeke”. (Hagyjuk, hogy 2002-ben és 2006-ban nem így állt a dologhoz, ezzel speciel más is így volt, illetve lett volna.)

Ahogy a választási kampány megőrzött valamicskét a demokratikus versengésből, egy kiegyensúlyozottabb összetételű képviselőtestület elvben meg tudná őrizni a demokráciák helyi változatait is: a pártoknak egyeztetni, egyezkedni kell, mégoly heves várospolitikai vitákat kell lefolytatni, és szerencsés esetben ennek a lakosság lehet a haszonélvezője, azzal együtt, hogy a város vezetésének helyi szintű ellenőrzése is biztosított. Ha az önkormányzatokban is kétharmadok (háromnegyedek stb.) jönnek létre, a helyi döntéshozatal a kormányzópárton belüli erőviszonyok függvényévé válik.

Arról nem is beszélve, hogy a pártrendszer átalakulása nagyban függ majd attól, hogy az ellenzéki pártoknak (elsősorban a megroggyant MSZP-nek) lesznek-e olyan erős helyi bázisai, amelyek az újjáépítést, pártjaik országos sikerre való felkészítését szolgálhatják. Egy sikeres helyi önkormányzat, tehetséges vezetőkkel képessé válhat országos politikaformálásra, így a helyi pozícióvesztés következményei nagyon is összetettek lesznek.

S ha már a kétharmadot említettük. Az idei önkormányzati választás vélhetően erős lökést ad az amúgy is igen elszánt Fidesznek. A tavaszi parlamenti voksoláson a leadott szavazatok valamivel több mint felét kapta az Orbán-párt, amely a mandátummatematika következtében jelent kétharmadot, de bőven elég ahhoz, hogy a kormánypárt „nemzeti” egységnek, „nemzeti” felhatalmazásnak láttassa a mögötte álló, kétségtelenül óriási tömeget. Ha most vasárnap megszerzik a helyi pozíciók túlnyomó többségét (minden esélyük megvan rá), úgy érezhetik, valóban egy fideszes akarat hatja át az ország egészét. Ez pedig hivatkozási alap lehet bármire és bárminek az ellenkezőjére, hiszen – jó esetben – három és fél évig nem lesz újabb választás, s jó politikai kommunikációval, pláne kormányzati sikerekkel e többségi támogatottság mértéke akár meg is tartható.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Az ezüstérmes nehéz sorsa

A hír: Ébresztő Magyarország! – szólította fel a választókat Mesterházy Attila, az MSZP elnöke Debrecenben. A szocialista politikus egy lakossági fórumon, s az azt megelőző sajtótájékoztatón arra kérte a választókat: mérlegeljenek, mit ígért, s az ígéretekből mit tartott be eddig a Fidesz. Mesterházy Attila szerint, ahogy a Fidesz az országgyűlési választások után sem tartott be ígéreteit, most is a választók átverésére készül. Október 3-a után pedig jön a feketeleves – tette hozzá a politikus. A szocialista pártelnök-frakcióvezető emlékeztetett rá, hogy a Fidesz megválasztása esetére pénzt ígért a pedagógusoknak, a rendőröknek, az egészségügyben, a szociális szférában dolgozóknak, de az ígéretekből semmi nem lett.


A régi sportbölcsesség szerint ezüstérmet nem lehet nyerni, csak aranyat elveszíteni. Igaz ez most nagyon is a Magyar Szocialista Párt helyzetére.

A legnagyobb ellenzéki párt elnöke felhívja a figyelmet a kormány által nem teljesített ígéretekre, ezzel próbál mozgósítani, saját jelöltjei iránti szimpátiára buzdítani, szinte könyörögve kéri: mérlegeljék a polgárok a kormány szavai és tettei közti különbséget – önmagában nincs ebben semmi újdonság, persze csak akkor, ha a fenti hírt kiemeljük a mai Magyarország állapotaiból. Az ország politikai helyzete azonban semmiképp sem tekinthető szokványosnak, vagy épp átlagosnak. Egy párt nyomasztó többséggel telepszik az intézményrendszer egészére, új politikai korszak- és rendszerváltást hirdet, ráadásul kivételes népszerűséget élvez. Mindez nagyjából egybeesett azzal, aminek előbb-utóbb be kellett következnie, vagyis az egy idő után óhatatlanul erodálódott pártszerkezet teljes lecserélődésével.

Bármilyen meghökkentő is, az MSZP az utolsó, ma is politikai szerepet játszó „rendszerváltó”, mármint úgy értjük: „rendszerváltás-kori” párt a közéletben. A pártalakulás szabadságának lázában fogant szervezetek közül hat jutott be az 1990-es országgyűlésbe, az akkori meghatározó pártok közül az MDF és az SZDSZ több viharos korszak, újrakezdés, irányváltás után ebben az évben nem jutott be a parlamentbe, felgyorsult eróziójuk visszafordíthatatlannak látszik. Az egykori kisgazdapárt szintén felmorzsolódott, a kereszténydemokraták tekervényes útja végül a mostani kormányzópártba torkollott, úgy tűnik, elválaszthatatlanul. Az egykoriak közül elsőként mégis a Fiatal Demokraták Szövetsége szűnt meg, és alakult át. Már az első Orbán-kormány idején is csak személyek jelentettek kontinuitást a rendszerváltás korához képest, tartalmi elemek semmiképp. Így a pártállam köpenyét levető MSZP az, amely lázas kísérletek mellett legtöbbet megőrzött 1989-es önmagából, márpedig húsz esztendő után ez már nemcsak erény, hanem önmagában nyomasztó tehertétel is.

Mindezt további körülmények súlyosbítják. Egyrészt a szocialisták korábban kétszer nyertek „bajnokságot”, vagyis választásokat, amit az idén nagyon csúnyán elbuktak, egy korábbi győztes visszaszorulása pedig sokkal nyomasztóbb, mint azé, aki soha nem állt első helyen. Másrészt az MSZP ezüstérmes helyezése nem egy dobogóról éppen hogy leszorult vesztes pozíciója, mert a vereség mértéke önmagában is nyomasztó. Vegyük még mindehhez hozzá, hogy – a fideszes „fülkeforradalom” logikájából következően – a leváltott rendszert akkor is kriminalizálnák a hatalom új birtokosai, ha egyébként nem adott volna rá alapot, vagyis az MSZP-nek még jó darabig küzdenie kell mindegyik riválisával, akik rájuk taposva akarnak feljebb jutni. (A szélsőjobb és a Fidesz mellett már az LMP is kifejezte az MSZP összeomlásával kapcsolatos vágyakozását.) A korrupciós botrányok pedig a jobboldal számára sokáig kiaknázható kommunikációs muníciót jelentenek. De a terhek még fokozhatók, gondoljunk csak az MSZP-t hagyományosan jellemző belső, személyi vitákra, amelyeket eddig többnyire tudtak kezelni, vészhelyzetben tudták zárni a sorokat, viszont most adódik egy újabb, nehezebben feldolgozható kérdés: az elmúlt nyolc évhez való viszony. A mostani közhangulat, a politikai riválisok harsogása ugyanis szörnyű katasztrófa-korszaknak láttatja a 2002-2010 közötti kormányzást, alig hallani – legalábbis egyelőre – tárgyilagosságra törekvő elemzést, pedig az igazság nyilván két szélsőség között van, és a korszaknak bőven vannak pozitívumai is. (Ráadásul mindez az MSZP-re is visszahat, már a vezetőik között is akadnak, akik inkább kritikusan, mint az időszakot felvállalva viszonyulnak az általuk meghatározott korábbi kormányokhoz, lásd például újdonsült elnökhelyettesük értékelését.) Amitől el kell határolódni, és mindenki másnál élesebben elítélni, az a szocialista politikusokhoz köthető – és bizonyított – korrupció. Viszont ma sem mer szinte senki arról beszélni, hogy a korszaknak voltak komoly eredményei is, a Gyurcsány Ferenchez köthető modernizációs erőfeszítésről, vagy a Bajnai-féle válságkezelésről nem is beszélve. Pedig utóbbiakat később más megvilágításba helyezi, ha kellő távlatból, csillapodott indulatokkal láthatóvá válik, hogy Orbánék mennyi mindent kénytelenek abból folytatni (bármennyire is eltérő mázba mártják intézkedéseiket), illetve hogy mit is jelentett a 2008-ban ránk tört gazdasági válság.

A következő években az MSZP-nek ráadásul marginális, a parlamentben a kormányt egyeztetésre kényszeríteni képtelen, beszűkült önkormányzati hátterű pártként kell egyszerre a Fidesszel szemben ellensúlyt képeznie, illetve önmagát újjáépítenie. Olyan időszakban kell markáns ellenzéki arculatot megjeleníteni, amikor ellenzék nem is nagyon lesz, vagy legalábbis nem nagyon látszik. Hát, nem lesz könnyű, és még az is elképzelhető, hogy igazolódik a riválisok vágyakozása, és a párt összeroppan a kihívások súlya alatt.

Van viszont valami, ami a mostani helyzetben minden eddiginél jobban felértékeli a szocialista párt szerepét, és talán sokak számára szokatlan helyzetbe is hozza. Akárhogy is vesszük, a kétharmados támogatottságú Fidesz-kormány demokratikus ellenőrzésének első számú letéteményese lesz az MSZP. A demokratikus ellenzékiség hagyományainak folytatója, illetve újraalkotója lehet, lényegében csak a párton múlik. (A Jobbik ellenzékisége nyilván más tőről fakad, s nem lehet tudni, az LMP kíván-e egyáltalán váltópárti alternatívát kínálni a Fidesszel szemben.) A dolog nemcsak a most meglévő hátrány miatt lesz nehéz, hanem azért is, mert az MSZP korábbi siker-receptjei közül csak legfeljebb a legutolsó alkalmazható, épp az az időszak, ami most tehertételként nyomasztja. 1994-ben a választási sikert egyértelműen a Kádár-kor iránti nosztalgia hozta meg számukra, 2002-ben még részben ebből, részben a Fidesztől való elfordulásból profitálhattak, 2006-ban viszont már egy új, dinamikus vezetőegyéniség, az Orbán alternatívájaként fellépő Gyurcsány vezette sikerre a pártot, és kezdett az ország megújítása mellett az MSZP arculatváltásának felépítésébe. (Mindkét munkája torzó maradt.)

Nagyon is logikus ugyanis a feltételezés, hogy bármily népszerű volt és marad Orbán Viktor, előbb-utóbb a pártszerkezet elkezdi keresni a visszafelé vezető utat a kiegyensúlyozottság, a váltógazdálkodás irányába. Fel fog értékelődni egy Orbánnal szembeni demokratikus alternatíva (nevezzük ezt jobboldallal szemben baloldalnak), és csak az a kérdés, hogy ezt az alternatívát a mostani MSZP fogja-e megtestesíteni, vagy egy abból kinövő, esetleg arra telepedő szerveződés. (Lesz ilyen, nem kétséges.) Ha valahogy a párt rendezné sorait, múlt-, jelen- és jövőképét, ezt az építkezést a mostani párt is el tudná végezni, akár ebben a ciklusban is. Ehhez markáns és határozott helyzetértékelés, jó programok és dinamikus vezető egyéniségek, „arcok” kellenek, mondhatni, egy „új Gyurcsány”. (Aki persze lehet a régi is, a belső erőviszonyoktól függően.) Továbbá az, hogy ne fáradjanak bele a kormány felelős kritikájába, még ha oly kevéssé visszhangzik is a választók körében, mint Mesterházy Attila kiindulópontként megjelölt sajtótájékoztatója.

Ha nem, a 2014-es parlamenti választás előtt majd megállapíthatjuk, hogy a 89-es rendszerváltással együtt eltűnt az utolsó 89-es párt is…


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Egy őszinte ember napjai

A hír: Kövér László betegsége miatt nem vesz részt a visegrádi négyek parlamenti elnökeinek pozsonyi találkozóján, a szlovák házelnökkel, illetve a Magyar Koalíció Pártjával tervezett találkozóit később tartják meg. A Fidesz és a kormány stratégiai partnere a Magyar Koalíció Pártja (MKP), ezért nem találkozik Kövér László házelnök pozsonyi útja során a Híd párt képviselőivel – mondta Virág András, Kövér László személyi titkára. Az Új Szó szerint nem az áll a háttérben, hogy a Híd nem színtiszta magyar párt: Romániában az RMDSZ-szel sem ápol jó viszonyt a Fidesz, holott abban egyetlen román sincs – emlékeztet a cikk.


A fenti hír csak egy adalék Kövér László e heti zsúfolt programjának áttekintéséhez, bár önmagában is tanulságos. A kormány számára a Híd-Most Párt nem számít stratégiai partnernek, viszont a szlovák parlamentből kiesett – így a szlovákiai magyar választók bizalmát kevésbé élvező – MKP nagyon is az. A lépés alig érthető, hiszen nemrég demonstrálta a két ország külügyminisztere a korábbinál jobb magyar-szlovák kapcsolatokat, a vitás kérdések megoldásának szándékát. (Van ilyen bőven, mint tudjuk.) A szlovákiai választások eredményeként nemcsak a parlamentbe, hanem a kormányba is bekerült egy új magyar-szlovák összefogással létrejött tömörülés, amelynek nagyon is konkrét lehetőségei vannak az északi szomszédunkban élő több százezer honfitársunk sorsának jobbításáért. Velük a Fidesz-kormány nem akar stratégiai kapcsolatot építeni. A parlamenti képviselettel nem rendelkező MKP-val pedig igen. (Ennyit a „nép” általi felhatalmazás idehaza gyakran hangoztatott elvéről.) Mindez azt jelzi, hogy az Orbán-kormány szomszédságpolitikája nem változik, legalábbis egyelőre. Az MKP ilyetén támogatása egyben a kormányunk azon reményét is kifejezi, hogy a párt a következő alkalommal sikeresebben szerepel, s ebben nyilván számíthat a Fidesz kívülről jövő segítségére. (Jóllehet, lehetnének azért ellentétes irányú tapasztalataik. Orbán személye lehet bármilyen népszerű is a határon túli magyarság körében, pártpolitikai útmutatásaiból jóval kevésbé kérnek. Ezt nemcsak a szlovákiai MKP idei kudarca, hanem Romániában a Fidesz által nem támogatott RMDSZ sikerei is mutatják.)

De Kövér a héten nemcsak ezzel a lépésével jelezte, hogy politikai habitusa – külső megjelenésének radikális átalakulása, valamint házelnöki megbízatása ellenére – nem változott. Két kampányrendezvényt is tartott Nagykanizsán, illetve Bátonyterenyén. (Előbbi értékelésére lásd még például Gulyás András írását.) Kövérről kétségtelenül elmondható, hogy markáns, jellegadó személyisége pártjának, illetve az elmúlt két évtized hazai közéletének. Ami a szívén, az a száján, bár pártja néha jobban örült volna, ha befogja, vagy legalább másként fogalmaz. Míg politikai pályán lesz, elkíséri a 2002-es kampány emléke, amikor elhíresült „köteles” beszédével szavazatokat hozott – az MSZP-nek.

Most azt mondta: „Nyolcévnyi, egymást érő kampányok véget nem érő sorozata október 3-val lezárul […] végre foglalkozhatunk az életünkkel.” Erre felsóhajthatunk („na végre!”), de a megkönnyebbülés után automatikus a kérdés: ki is kampányolt nyolc évig folyamatosan? Miért tette? És főleg: ezek szerint eddig a pártjában nem is az emberek életével, hanem a saját kampányukkal foglalkoztak? A kérdésekben ott a válasz. Eddig is tudtuk, hogy ez így volt, de ez a nyilatkozat legalább szókimondásból jeles: 2002 óta a Fidesz minden energiáját a hatalom visszaszerzésének vágya kötötte le, ennek a célnak rendelték alá a korábbi kormányok kritikáját, és a cél, mint tudjuk, szentesített minden eszközt. (A tendencia folytatódni látszik…)

Aztán Kövér a megszokott fideszes paneleket vette elő, hogy ugyanis itt az elmúlt években semmi jó nem történt, az ország gazdasági és erkölcsi értelemben is romhalmaz, a talpra állás nehéz munkáját csak ők képesek elvégezni, mindehhez persze négy év is kevés lesz (ezért hosszabb távú bizalom kell), a kormány heroikus újjáépítéséhez le kell küzdeni a reménytelenséget és kilátástalanságot, hinni kell a boldog jövőben stb., stb. Mindebben kevés új elem mutatkozott, legfeljebb az hökkenthette meg a kívülállókat, hogy Kövér szerint az önkormányzatokat is tönkretevő MSZP-kormányok nem egyszerűen tehetségtelenek voltak (korábban azért ezt hangoztatták állandóan), hanem tudatosan, terv szerint züllesztették szét az országot. E nyilván hagymázas beszéd persze jól cseng az összeesküvés-elméletek iránt amúgy is fogékony jobboldali közegben.

A szokásosnál egyértelműbb megfogalmazással közölte, hogy a kormány saját rendszerét nem az alulról való építkezés logikája szerint fogja kiépíteni. A Fidesz-propaganda középpontjában köztudottan „az emberek” állnak, akik véleményét a kormány meghatározó módon kívánja figyelembe venni, ezért alkalmazza a „nemzeti konzultációkat” stb. Ezzel szemben most Kövér úgy fogalmazott, hogy „az alkotmány mint építmény elfogadásával kezdünk”, majd hosszú munkával jöhetnek a reformok. Hoppá, reformok! A Gyurcsány–Bajnai-korszakban fideszes ajkakon a „reform” szitokszónak számított. Úgy látszik, lassan kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a Fidesz is alapvető átalakításokat akar. Visszatérve az alkotmányra, Kövér szavaiból nem nehéz kiolvasni, hogy az alkotmány elfogadását kész ténynek tekinti, a tartalmát sem nagyon akarják érdemben – önmagukon kívül – mással „megkonzultálni”. (Legfeljebb a „kétharmados többség erre szavazott” formulát alkalmazzák egyre gyakrabban.) Az már más kérdés, hogy a folyamatosan az építkezés hasonlatát alkalmazó politikustól furcsa a fentről kezdett épület kialakításáról hallani – tekintsük szimpla képzavarnak.

A házelnök mindkét alkalommal megrázó színekkel ecsetelte, hogy az előző kormányzat vasútvonalakat szüntetett meg, kórházakat, kispostákat záratott be. Ehhez képest meghökkentő őszinteséggel jelentette ki: „Több pénz nem lesz.” (Márpedig a Fideszre szavazók évekig azt hitték, sőt még pár hónap kormányzás után is abban bizakodnak, hogy hamarosan több pénze lesz az országnak, ha végre beindul az a megígért, minden szempontból új gazdaságpolitika, „nem lopják el” stb.) Kövér folytatta: „Mindazokat az állami feladatokat, amikre nincs szükség, vagy most nem finanszírozható, egyszerűen meg kell szüntetni.” Hm. Ezt a mondatot mondhatták volna az előző kormányok is (bocsánat, mondták is), hiszen a súlyos forráshiány, a gazdaságtalan működtetés okozta a vasúti szárnyvonalak megszüntetésének, a mozgóposta-rendszer kiépítésének, egészségügyi intézmények összevonásának kétségtelenül demoralizáló, de pénzügyileg hatékonyabb intézkedését. Kövér szavaiból nem nehéz kiolvasni, hogy hasonló lépésekre azért lehet számítani a későbbiekben, még ha most a csodaszert ő is a visszaállamosításban jelölte meg.

Ráadásul miközben minderről elmélkedünk, szinte minden európai ország tiltakozásoktól hangos a kormányzati megszorítások miatt. (Kövér szerint talán ott is a mi szocialistáink szervezik a tudatos országveszejtő összeesküvéseiket.) Magyarország mindezen korábban már jórészt túllépett (reméljük), és minden melléfogás ellenére talán Kövér László is belátja egyszer, hogy az előző kormányok által megkezdett, megszorításokkal párosult kényszerű reformokat a Fidesz is kénytelen folytatni.

Ha teljesen őszinte lesz, el is mondja.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!









Az óvatos bizalom súlyos kérdése

A hír: A kormány a cigányság és a mélyszegénységben élő személyek életkörülményeinek, társadalmi helyzetének javítása, valamint társadalmi integrációjának elősegítésére irányuló kormányzati tevékenység összehangolása érdekében létrehozta a Társadalmi Felzárkózási és Cigányügyi Tárcaközi Bizottságot (TFCTB). A […] testület feladata, hogy javaslatot tegyen a kabinet számára a társadalmi felzárkózás hosszú távú nemzeti stratégiájának, és az alapján évente rövid távú akciótervének kidolgozására. A TFCBT koordinálja és kíséri figyelemmel a tervek végrehajtását is. A bizottság koordinálja és értékeli a cigányság és a mélyszegénységben élő személyek életkörülményeinek, társadalmi helyzetének javításával, valamint társadalmi integrációjának elősegítésével kapcsolatos kormányzati feladatok végrehajtását. Emellett összehangolja az egyes minisztériumok társadalmi felzárkózással kapcsolatos tevékenységét, és javaslatot tesz a társadalmi felzárkózással kapcsolatos feladatok forrásigényének összehangolt tervezésére és a pénzfelhasználás ellenőrzésére.


Sok jogos kritika érte az Orbán-kormány hatalomgyakorlását az elmúlt hónapokban, de nem ennek ellensúlyozásaként jelentjük ki, hogy örömmel értesültünk az új grémium létrehozásáról, feladatainak aprólékosan körülírt meghatározásáról. Hanem sokkal inkább azért, mert a cigányság felzárkóztatása és integrációja (nyilvánvaló, hogy elsősorban róluk van szó) a legsúlyosabb társadalmi probléma Magyarországon, sikerességén az egész ország sikerei múlhatnak, nem is beszélve a szélsőségek visszaszorításának, a feszült közállapotok megnyugtatásának egyértelműen közös érdekéről.

A tavaszi kormányalakításkor talán meglepő volt, hogy a miniszterelnök bizalmasának számító Balog Zoltánt pont a cigányság ügyeivel bízták meg, akarva-akaratlanul a mélyvízbe dobták. (Elnézést a rövidítésekért, de első hallásra mindenki értette, hogy elsősorban ezt takarja a „Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkára” elnevezés.) Balog energikusan látott munkához, ami érthető is, hiszen a leghangzatosabb „nemzeti együttműködési rendszer” is hiteltelenné válik, az egész kabinet csődöt mond, ha ezen a téren nem tud eredményt felmutatni. Pontosabban nem is kell felmutatni, hiszen a cigány-magyar együttéléssel kapcsolatosan oly sokrétűek a lakosság napi tapasztalatai, továbbá ez oly mértékben tematizálódott a közéletben és a médiában, hogy ha lesznek eredmények, azokat mindenki látja, ha pedig nem, akkor itt lesz a legnehezebb kommunikációs bravúrba csomagolni a sikertelenséget. Balog az elmúlt időszakban ismételt néhány olyan elemet, amelyet az előző kormányok is hangoztattak (közmunkaprogramok kiszélesítése, a korábban romaintegrációra szánt milliárdok értelmetlen költése), illetve újakat is. Például, hogy meghatározó mértékben akarja bevonni az egyházakat az integrációs folyamatba. Ebben az előadásában határozottan állást foglalt a szegregációval szemben, illetve úgy fogalmazott, hogy „szeretnék, ha minél több egyházi fenntartású oktatási intézményben jelennének meg a cigánygyermekek”. A sorok között bújó ellentmondás komoly dilemma kifejezője (hiszen óvatosan beismerte, hogy egyelőre nem túl sok egyházi intézményben vannak hátrányos helyzetű roma tanulók), márpedig ha az úgyis egyre nagyobb számú egyházi iskolákba tömegesen vesznek fel ilyen diákokat, ugyanazzal a problémával nézhetnek szembe, mint most az önkormányzatiak: a nem roma, jobb anyagi körülmények között élő családok máshová viszik a gyerekeiket. (Ha tudják.) Az egyházak „cigánymissziójának” kiszélesítését pedig kérdéses, hogy mennyiben tudja a kormányzati támogatás/nyomásgyakorlás a jelenleginél sikeresebbé tenni a többségi társadalom számára.

De ez csak egy kiragadott elem, a romaintegráció ügye ennél jóval bonyolultabb. Összességében azonban a kabinet ezen a téren határozottan elindult egy mindenki számára vállalható irányba, s általános fenntartásaink mellett jogos a bizalom kinyilvánítása a most létrehozott „tárcaközi” (Balog szavaival az ő „legfontosabb munkaeszköze”) iránt. Hisz a különböző minisztériumokból álló előkészítő testület önmagában jelzi a cigányság ügyének sok mindent átható, sokféle vonatkozásból összetevődő fontosságát. Persze a testület sikerességét eredményessége, és nem tevékenységének kommunikálása mutatja majd, rövid és hosszú távon egyaránt. Például már most elgondolkodtató az államtitkár azon törekvése, hogy a támogatási rendszeren belül meg akarja valósítani „az etnikai adatok nyilvántartását, természetesen a személyiségi jogok figyelembevételével”. E két elem együttes és következetes megvalósítása ugyanis fából vaskarikának látszik, még ha a cél teljesen világos is, hogy a szűkös forrásokat valóban a címzettekhez akarják eljuttatni.

Mindennek különös hátteret ad, hogy az önkormányzati választási kampány során – sajnos és várhatóan – újra előkerült a téma. Örvendetes volt, ne is hagyjuk visszhang nélkül, hogy néhány hete Orbán Viktor a parlamentben, kissé körülményes megfogalmazással ugyan, de határozottan helyre tette a „cigánybűnözést” felemlegető Vona Gábort. Több se kellett a Jobbiknak, még inkább rákapcsolt a jobboldali szavazók számára oly érzékeny kérdéskör meglovagolására, hiszen főleg ezen a téren tud jobboldalibb lenni az erőskezű rendteremtést, az előző kormány kriminalizálását, elszámoltatását, a baloldaliak és liberálisok pocskondiázását amúgy is szívesen tematizáló Fidesznél.

Persze Orbán most könnyen megteheti, hogy markánsabban megkülönböztesse magát a szélsőjobbtól. (Nemzetközi megítélésének sem árt…) Olyan jelentős támogatottsággal várja az önkormányzati választásokat, illetve rendszerének küszöbön álló teljes kiépítését, hogy kevésbé kell gesztusokat tennie a táborát erősítő, radikálisabb megoldások iránt fogékony választóknak. A Fidesz számára a pillanat kedvező arra, hogy meg is tudják tartani őket, a Jobbik számára pedig csak a – például „közrendvédelmi telepek” formájában testet öltő – további radikalizálódás alternatívája marad. Pedig nem állt helyre a közrend „két hét alatt”, ahogy a miniszterelnök ígérte, és a cigányság egyre inkább leszakadó tömegei számára egyelőre csak ugyanaz maradt, mint korábban mindig: egy újabb esély, hogy hátha most már kifelé vezet az út. Ezzel az eséllyel kell élnie Balog Zoltánnak és a TFCTB-nek, ha ugyanis a közeljövőben újabb sikertelenséget kell regisztrálni, az nemcsak a romák számára rossz üzenet, hanem azt is jelenti, hogy a bizonytalanságában kapkodni kezdő Fidesz újrakezdi a Jobbikkal való versengést a szélsőséges hajlamú szavazók megtartásáért.

Apró figyelmeztető jel azért már most is akad. A kampány során a miniszterelnök – nyilván a pártja iránti bizalom megingásától való félelmében – úgy fogalmazott, hogy a miskolciaknak számos bajjal kell küzdeniük, példaként említve a „cigánysággal való keserves együttélést”. Bólogathatnak erre fideszes, valamint a Fidesz és a Jobbik közt bizonytalankodó szavazók, mi pedig sajnáljuk, hogy ha kicsit disztingvál, és mondjuk csak a cigányság „egy részével”, „bizonyos elemeivel” stb. való együttélést minősíti keservesnek, akkor nem kellene visszaidéznünk számára saját, Vona Gábort a parlamentben kioktató szavait. Akkor ugyanis igaza volt: „minden olyan megnevezés ellen tiltakozni fogok, amelyből az következne, hogy azért, mert az ember valaminek születik, potenciális bűnözővé is vált”. Aktualizálva: „abból, hogy az ember valaminek születik, nem következik, hogy keserves vele együtt élni”.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A Galamus támogatásáról