rss      tw      fb
Keres

Amikor a radar nyele elsül

Ha azt mondják: „radar”, azt mondhatnánk mi, magyarok, hogy „van nekünk ez ügyben sikertörténetünk”.

A negyvenes években ugyanis nemcsak az Egyesült Államokban, de Magyarországon is dolgoztak kutatók egy Föld–Hold-radarral. A kérdés az volt, vajon milyen hosszúságú rádiójelek juttathatóak ki a világűrbe (aminek persze háborús viszonyok közt is van jelentősége), és hogy melyeket veri vissza a Hold. S bár a magyarok nagyon rossz körülmények közt dolgoztak (kevés pénz, folyamatos légitámadások, sérülékeny radarkészülék az újpesti üveggyár, majd egy nógrádverőcei hegy tetején), mégis igen pontos eredményekhez jutottak. Ezért minden csillagászattörténeti könyvben ott szerepelnek az új tudományág – a Naprendszer radaros kutatása – egyik alapítójaként. És ha a NASA-nál a planetáris csillagászat történetéről kezdenek beszélni, a magyar Bay Zoltánt egészen biztosan emlegetni fogják.


Magyarország tehát büszke lehetne arra, hogy erős szálak kötik a radar történetéhez. Ráadásul ez nem is maradt elszigetelt tudományos eredmény, hiszen a radar ma már mindenütt ott van: Traffipax, tolatóradar, meteorológiai radar, repülésirányító. Sőt, jelentős ipara van a gyorshajtásészlelő radart észlelő detektoroknak, viszik őket, mint a cukrot – nem is mi volnánk, ha nem így lenne. Más szóval: meglehetősen kifinomult a viszonyunk a radarokhoz, úgy általában.

Ehhez képest egy egész térséggel el lehetett hitetni, hogy a radar gyakorlatilag támadófegyver, rosszabb, mint egy kibiztosított kézigránát, rózsák gyilkosa, és tíz kilométeres hatósugárral terjeszti a nemzethalált.

Nem vitás, hogy ha valahol koncentrált a rádióhullámok hatása, akkor a készülékek közvetlen közelében az emberek nagyobb veszélyeknek vannak kitéve, mint másutt. Az is igaz, hogy az emberiség mai tudása alapján minden hatást, minden összefüggést nem tudnak, és nem is lehet feltérképezni. Továbbá hogy vannak egymásnak ellentmondó adatok is. Ugyanakkor semmiféle kivédhetetlen, például genotoxikus hatást nem lehetett kimutatni sehol, a készülékek közvetlen közelében pedig kevesen tartózkodnak.

Mindemellett nem tegnap óta élünk együtt sem a radarokkal, sem általában a rádióhullámokkal, így azt azért elég pontosan be lehetett mérni – és szakértők be is mérték – , hogy ha a Tubesen felállítanak egy alig másfél gigahertzes radart, annak milyen hatásai lesznek. (Csak az összehasonlítás kedvéért: a konyhai mikrók két és fél gigahertzcel működnek.)

A biztonság fenntartása érdekében pedig úgy tervezték, hogy kiépítenek egy mindenki számára látható monitorrendszert, amelyen minden pillanatban ellenőrizhető, hogy mekkora a kibocsátás, és hogy az üzemeltetők betartják-e az előírásokat.

Mindezek alapján is született az a bírói végzés, amely lehetővé teszi a radar felállítását a Tubesen.

Mindez mégsem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy konfliktusok nélkül biztosítsák a radar felállítását: azok, akik ellenzik, népfrontba tömörülnek, saját pozíciójukkal ütközésben polgári engedetlenséget hirdetnek, és éjszaka a hegyen tüntetőleg jéghideg sátrakban hálnak. Mi több, néhányan azt is megkérdőjelezik, hogy a radar egyáltalán radar: a Humanista Mozgalom a felhívásaiban egyenesen „katonai fegyverrendszerként” beszél egy közönséges észlelőeszközről, és a kérdést rövidre zárja általában a katonai erőszakkal, más országok megszállásával.

A lényeg, hogy bármilyen indokkal lépnek is fel, mind az érdekelt állami tisztviselők (polgármester, országgyűlési, illetve önkormányzati képviselők), mind az érdekelt civil szervezetek megtehetik, hogy nem tekintik mérvadó viszonyítási pontnak a nemzetközi szövetségi rendszerek szerződéseit, a szakértői állásfoglalásokat és a törvényesség bírói kimondását.

És megtehetik.

A kérdés az, hogy miért is tehetik meg. Hogy lehet az, hogy egy országban egyre többen játszhatnak forradalmat, és hogy állami tisztviselők polgári engedetlenségi mozgalmak élére állhatnak, a saját maguk által is képviselt renddel szemben? És ha a politikai, tudományos, jogi minimumot nem tekintik mérvadó viszonyítási pontnak, akkor vajon mit tekintenek annak?

Ne keringjünk ekkora magasságokban, hiszen a pécsi polgármester megmondta fehéren-feketén, hogy a közfigyelem meg a pogi a legfontosabb:

„Megérte. Elértük amit akartunk. Sokan figyeltek ránk, sok telefonhívást és SMS-t kaptunk, folyamatosan jöttek látogatók, hogy támogatásukról biztosítsanak, és ételt, italt is hoztak nekünk”  – nyilatkozta újságíróknak, a sátrazás után.

Hát ha elérték, amit akartak, akkor jó – én már attól féltem, végül még a radar nyele is elsülhet, akár a kapanyél, és a nagy zűrzavarban tévedésből a barátilag berepülő turulmadarakat is leszedi az égről.