Pusztai Erzsébet védelmében

Lehet, hogy valami baj van velem, mivel a „liberális” kommentátorok szerint Pusztai Erzsébet, az MDF népjóléti kabinetvezetője elképzelései az iskolákról és a szociális kártyáról teljesen nevetséges ötletek. Nem csak nevetségesek, hanem egyenesen rosszindulatú, családellenes merényletek a szegények ellen. És tessék, nekem meg tetszenek Pusztai felvetései, pedig eddig azt hittem, hogy világnézetem a liberális felé hajlik! Olyannyira tetszenek Pusztai ötletei, hogy még támogatni is tudnám őket. Sőt, egyenesen úgy gondolom, hogy különösen egy egészen újfajta iskolarendszerről szóló elképzelése két legyet üt egy csapásra. Nemcsak igen hatásos fegyver lenne a többszörösen hátrányos helyzetű családok gyermekeinek felzárkóztatására, hanem javítaná a magyar statisztikák meglehetősen elszomorító eredményeit is. Mert ugye nagyon jó, ha van egy csomó magas színvonalú általános és középiskola, miközben a lakosság mintegy 25 százaléka funkcionális analfabéta.

Ez év májusában olvastam először Pusztai Erzsébet elképzeléseiről a Népszabadságban ezen a címen: „Futószalagon a családipótlék-ötletek”. A cikkből kitűnik, hogy bár szinte valamennyi parlamenti párt egyetért azzal, hogy a családi pótlék nem mindig jut el a gyerekekhez, éppen abban nem értenek egyet, mit is kellene kezdeni az egész problémával.

Milyen összegekről beszélünk a családi pótlékkal kapcsolatban? Az interneten elérhető információk szerint az egy gyermeket nevelő család 12 000 forintot kap, míg a három- vagy többgyermekes család gyerekenként 16 600 forint pótlékra számíthat. Ezek szerint egy ötgyermekes család, mint például Orbán Viktor családja, havi 83 000 forintot kap az államtól. Azért hozom fel éppen Orbán Viktort, mivel a családi pótlékot mindenki kapja.

Ezen felül nagycsaládosok gyermekei (legalább három gyermek) ingyen kapják a tankönyveiket is, első osztálytól a tizenharmadikig. Rászorultsági alapon jár az ingyenes és kedvezményes iskolai étkeztetés is. Ingyenes étkeztetésre jogosultak a rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesülő óvodás gyermekek, valamint az 1-4. évfolyamon tanulók, helyi önkormányzati döntés alapján. Ezen felül nagycsaládosok gyermekei 50 százalékos térítésidíj-kedvezményre jogosultak. Mindezt a tanároknak kell adminisztrálniuk, noha valóban nem az ő dolguk lenne.

Mit ajánl e helyett Pusztai Erzsébet? Az ötlet meglehetősen forradalmi: a családi pótlékot nem a családoknak, hanem az iskoláknak kellene adni. Cserébe az iskola valóban ingyenes lenne, és nem csak a rászorultak, hanem minden gyerek ingyenesen jutna reggelihez, tízóraihoz, ebédhez és uzsonnához az iskolában. Ugyanis az tanítási időt meghosszabbítanák. Bevezetnék az egésznapos oktatást, ami nem napközi otthont jelentene, hanem „komplex, 'széthúzott' oktatást, sportórákkal és akár délutáni tanórákkal.” A hosszú nyári szünetet is eltörölné Pusztai Erzsébet, helyette lenne mondjuk egy háromhetes tanszünet.

Lássuk be, hogy az ingyenes iskola Magyarországon nem ingyenes. A családok komoly pénzt költenek tankönyvekre és iskolaszerekre. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt láttam egy listát az egyik magyar napilapban, amelyben összefoglalták, mi mindent követel meg egy magyar iskola a diákjaiktól. Voltak ott olyan szerek is, amelyekről még életemben nem hallottam. Ha jól emlékszem, a családok könnyen elkölthetnek gyerekenként 40-50 ezer forintot is a könyvekre és a felszerelésekre. Különösen a tankönyvek megvásárlását tartom feleslegesnek, különösen az első nyolc évben. Később még mondhatja az ember, hogy a diáknak szüksége lesz bizonyos tankönyvekre az érettségire való felkészülés miatt. De az általános iskolában? Idővel ezek a tankönyvek a kukában kötnek ki. Kanadában és az Egyesült Államokban a tankönyveket az iskola vásárolja meg, és kölcsönadja a diákoknak. A könyveket az év végén összeszedik, és ha kitűnik, hogy a gyerek nem bánt rendesen a könyvekkel, akkor bizony a könyv teljes árával tartozik az iskolának.

Ami a hosszú nyári szünetet illeti, úgy tudom, hogy különösen kisebb gyerekek a tanult anyag felét elfelejtik a nyár folyamán. A hosszú vakáció ráadásul problémát okoz azokban a családokban, ahol mindkét szülő dolgozik. Ha színvonalas különórákat vezetnének be az iskolában, egyes családok spórolhatnának a magánórákon. Mindenki tudja, hogy a gyerekek nem mozognak, nem sportolnak eleget. Ha hosszabb lenne az iskolában töltött idő, akkor több testnevelési órára is futná.

És most hadd mondjak el egy itteni történetet, amelyet néhány héttel ezelőtt láttam az CBS csatornáján, ahol minden vasárnap este, immár jó negyven éve, megy egy igen jó műsor, a „Sixty Minutes.” Egy igen sikeres magániskoláról számoltak be a fekete Harlem közepén. Egy fekete tanár, Geoffrey Canada elhatározta, hogy csinál valamit, mivel képtelenségnek tartotta, hogy a fekete gyerekek tanulmányi teljesítménye négy évvel marad le a nem feketéké mögött. Beindította a Harlem Children's Zone-t. Olyan fantasztikus sikereket ért el, hogy a Fehér Ház is felfigyelt Canada iskolájára, és nemrégiben pénzt kerítettek hasonló iskolák alapítására más városokban is. A harlemi szülők előttünk izgultak és reménykedtek, hogy szerencsések lesznek, és kihúzzák a gyermekük nevét a sorsoláson. Ugyanis Canada garantálja, hogy ha a gyerek bekerül hozzá, akkor 14 évvel később ez a fiatal egyetemre fog járni.

Az iskola modern, tele számítógépekkel, tornacsarnokokkal, orvosi rendelővel, klinikával, fogorvossal, nyelvi laboratóriummal, konyhával. És igen, a gyerekek majdnem az egész napot az iskolában töltik. És igen, nyáron is van iskola, kivéve egy rövid szünetet. Iskolai egyenruhát kap minden gyerek, ingyen és bérmentve. Óriási a fegyelem az osztályteremben. Hat gyerekre jut egy tanár. Mindez nem olcsó, de nem is annyira drága, mint az ember gondolná. Canada szerint 5000 dollár évente, gyermekenként. Ez soknak hangzik, de a jobb önkormányzati iskolákban ennél többet költenek diákonként, és az eredményeik messze elmaradnak a harlemi iskoláétól.

Volt egy csodálatos része a dokumentumfilmnek. Egy interjú egy édes kis fekete fiúcskával, aki ötévesnek látszik. A műsorvezető megkérdezi tőle, fog-e járni egyetemre. Mire a kicsi nagyot sóhajtva azt mondja: „Yes, even if it kills me!” Ha belehalok, akkor is. A következő néhány mondatból kiderült, azért olyan szomorú, mivel vannak szavak, amelyeknek az értelmét még nem tudja megfejteni. Majd egy másik, kicsit idősebb fiúcsak. Szemüveges, egyenruhája fehér ing, piros pulóver. A műsorvezető megkérdezi tőle: „Melyik egyetemre mész majd?” A kisfiú rávágja: „A Stanfordre!” „És mi lesz belőled, miután elvégzed az egyetemet?” Mire ő: „Vezérigazgató!”

Valamit nagyon jól csinál ez a Geoffrey Canada. Talán mégis érdemes lenne elgondolkodni Pusztai Erzsébet elképzelésein egy újfajta iskoláról.