Thomas Mann és a konzervatív forradalom
- Részletek
- 2013. július 14. vasárnap, 09:30
- Nyíri Kristóf
Nyíri Kristóf és Lendvai L. Ferenc a könyvről és részlet a Thomas Mann és a konzervatív forradalomból
Lendvai L. Ferenc saját könyvéről
Ez a szubjektív portrévázlat a gondolkodó Thomas Mannról A Gonosz birodalmai című könyvem munkálatai során állt össze. A könyvbe az anyagnak csak kis része került be, s úgy gondoltam, helyénvaló, ha az egészet az olvasóközönség elé tárom.
Az író és esszéíró Thomas Mann szembenézett azokkal a problémákkal, amelyekből a totalitárius mozgalmak kinőttek, és magukkal e mozgalmakkal is.
Ugyanakkor ő az e mozgalmak kapcsán híressé vált, ám több oldalról is félreértelmezett „konzervatív forradalom” fogalmának egyik megalkotója. Ennek az önmagában ellentmondásos fogalomnak egy definíciója nehezen adható meg, ám Mannírásai alapján jól értelmezhető.
Ez az értelmezés az esszé központi témája.
Lendvai L. Ferenc és Nyíri Kristóf
Nyíri Kristóf a könyvről
Lendvai L. Ferenc „Thomas Mann és a konzervatív forradalom” című, a közelmúltban megjelent mesteri kis könyvét olvasva számomra a legalapvetőbb tanulság az, hogy milyen védtelen a konzervativizmus, ha lemond természetes modern szövetségeséről, a liberalizmusról. Amit Thomas Mann láthatólag sosem fogott fel, az a szabad piac csodája: a kapitalizmus csodája. Konzervativizmus-fogalma romantikus volt és maradt, korai „német” – tagadhatatlanul jobboldali – konzervativizmusától indulva végül elérkezett a kommunista forradalmat nemcsak mint ősi mozgalmat tisztelő, de abban valamiképp a jövő szükségképpeni elemét is üdvözlő utópikus baloldali konzervativizmusáig. Lendvai könyve engem meggyőzött arról, hogy a „konzervatív forradalom” fogalma – amelyet Mann az európai konzervativizmus rossz csillagától, Dosztojevszkijtől vett át – nemcsak tartalmilag zavaros, de eszmetörténetileg is menthetetlen fogalom. A könyv kötelező olvasmány – és igazi intellektuális élményt ígér mindazoknak, akik szeretnék jobban megérteni az ideológus Thomas Mannt, s a tragikus évtizedeket, amelyeket ideológusként végigkísért. És persze jobban megérteni a mai Magyarországot. Lendvai sokat idézi Mann formuláit Hitlerről. Az áthallások megrendítőek, s ami a legmegrendítőbb: maguktól adódnak.
 
Részlet Lendvai L. Ferenc Thomas Mann és a konzervatív forradalom című könyvéből (Áron Kiadó, 2013, 99 oldal, 980 Ft)
Az emigrációban Mann valójában nem volt különösebben tevékeny. Azonban a Mass und Wert (1937) előszónak készült az általa szervezett, hasonló című (rövidéletű) kéthavi folyóirat számára. „A mérték: rend és fény, a teremtésnek és a teremtő jellegűnek a zenéje; éppígy a kivívott, a káosztól elnyert, az anti-barbár; a forma győzelme, az ember győzelme.” (Essays IV. k.: 198.) A konzervatív forradalom annakidején általa meghirdetett jelszaváról most a következőt mondja: „Mit csináltak ostobaság, renitencia, rosszakarat, mit csinált a tanult bárdolatlanság ebből a jelszóból, melyet egykor a szellem és a művészet emberei adtak ki! […] Szívügyünk, hogy ezt a fogalmat a kiforgatásából és tönkretételéből újra helyreállítsuk.” (Uo.: 201-202.) Ebben a szellemben nem lehet tolerálni azt a fasiszta jelszót, hogy hamis és igaz egyaránt elfogadható, amennyiben hasznos. „Mert minden erkölcsiség az igazságra vezethető vissza; mert igazság és jog egy és ugyanaz, s a jog nem más, mint alkalmazott igazság; az az embertípus, mely a fönti igazságelvet fölállította, a kulturált világ [gesittete Welt] arcába vágja a tételt: ’Az igaz, ami hasznos a népnek.’ Ez szégyenletes.” (Uo.: 203.) Goethe intelmei a szabadságharc idején, Nietzsche figyelmeztetései a birodalomalapításkor, George kérlelhetetlen „Nem”-je a mai Németországra arra tanítanak, hogy csupán egy totalitás lehetséges: az emberinek, a humánumnak a totalitása (ld. uo.: 205). Bár ő a humanizmust nem akarja vallássá tenni az ember megistenítése által, mégis úgy látja: „A humanitás vallásos jellegű, amennyiben tiszteli azt a titkot, mely az emberben testet ölt. […] Benne a természet transzcendálja magát, s a szellemibe megy át.” (Uo.: 207.) Ezzel a meggyőződéssel lehet valaki akár szocialista is, mert a „materializmus” sokkal szellemibb, idealistább és vallásosabb tud lenni, mint valamely szentimentális fennhéjázás az anyagival szemben – amint ezt Nietzsche megmutatta (ld. uo.: 209-210). És ez az elmélkedés nem korszerűtlen (unzeitgemäß): ellenkezőleg, a fasizmus az, ami – történelmi perspektívában szemlélve – túl van haladva (ld. uo.: 210-211).
Thomas Mann 1937-ben – Wikipedia
A „Maß und Wert”-ben jelent meg azután az 1938. III. 1-jén kezdődött amerikai előadókörútra készült Vom zukünftigen Sieg der Demokratie. Eszerint Amerika a demokrácia klasszikus hazája, Lincoln és Whitman országa (ld. uo.: 214). A demokráciát fenyegető eszme (a fasizmus) vonzereje az újdonságban, a látszatforradalmiságban van, ezért képes megragadni az ifjúságot és néhány művészt, amint „nagy kollégám”, Knut Hamsun példája is mutatja, aki fasiszta, és támadja Ossietzkyt a Nobel-békedíja miatt – ő ott maradt az 1870-es generáció dosztojevszkiji és nietzschei szellemiségénél, és nem érti meg a mai helyzetet (ld. uo.: 216). A demokrácia időtlenül emberi (zeitlos-menschlich; ld. uo.: 217-218); szélesebb értelmű ugyanis, mint a pusztán politikai: az emberi méltóság tiszteletét jelenti (ld. uo.: 219-220). „A terror az emberek megalázásának élvezete: a zsidók esetében, a koncentrációs táborokban, a lélek megtörése a test kínzása révén – mindez ennek az élvezetnek az eszköze, melyet túlzott megbecsülés lenne ördöginek nevezni, mert egyszerűen csak beteges.” (Uo.: 222-223.) A demokrácia: gondolkodás, de egy az élettel és a tettel összekötött gondolkodás, épp ettől új és modern; viszont nem pragmatikus gondolkodás, melynek hibája, hogy a cselekvés az elsődleges, ami Goethe szerint mindig lelkiismeretlenséghez vezet – ebben az értelemben Descartes és Nietzsche is demokratának tekinthető (ld. uo.: 224-225). Platón veszélyes utópiáját helyesen kell érteni: „Ha az arisztokrácia valóban és mindig ’a jók, a legjobbak uralma’ lenne, akkor kívánatos volna, mert pontosan az lenne, amit mi demokrácián értünk.” (Uo.: 226.) A demokrata Masaryk vagy Roosevelt személyükben és mint államférfiak is inkább arisztokratikus típusok, mint Hitler vagy Mussolini (ld. uo.: 226-227). „Egy olyan demokráciában, mely a szellem magasabb életét nem becsüli és nem általa határozza meg magát, szabad tere van a demagógiának. […] A kultúra fogalmát és színvonalát alulról, a csőcselék érzése és értése szerint meghatározni – épp ez, és nem más a demagógia; s erre nézve mintapéldául szolgálnak az említett vezér úgynevezett kultúrbeszédei.” (Uo.: 227.) Ha Corinth, Kokoschka, Pechstein, Klee, Hofer, Marc, Nolde állítólag az „entartete Kunst” képviselői, akkor Németország az „entartete Demokratie” hazája (ld. uo.: 227). Ide jut a demokrácia, ha a kellő szellemi-arisztokratikus vonást veszni hagyja – jusson eszünkbe itt Tocqueville tézise a többség zsarnokságáról, illetve a demokrácia egalitárius törekvéseinek arisztokratikus jellegű kiegyensúlyozásáról Amerikában! Bár persze a pszeudo-arisztokratikus grimasz is az elfajulás képéhez tartozik, hiszen a diktátorok ugyebár urak (Herrenmenschen), akik eljátsszák a civilizáció megmentőjének szerepét a demokráciával szemben, mely szerintük a kommunizmus előfoka (ld. uo.: 228). Oroszország esetében a belső viszonyokat, például a moszkvai pöröket kétségkívül lehet borzalmasnak találni, de a szocializmus jobb morális természete mégis megmutatkozik abban, hogy a külpolitikában békére törekszik (ld. uo.: 232). A fasizmus viszont nemzeti egoizmus, külsőleg dinamikusan szocialisztikus, miközben belsőleg nem a nép javát szolgálja (ld. uo.: 234, 238). A demokrácia győzelmének föltétele a hit önmagában, valamint a szellemi és morális megújulás: a szabadságnak ki kell egészítenie magát a szociális fegyelemmel (ld. uo.: 236, 242).