A bizonytalan jövő
- Részletek
- Fleck Zoltán
- 2013. július 15. hétfő, 06:37
Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után? |
Húztam, ameddig lehetett. Menekülök az olyan kérdések elől, mint amilyeneket Mihancsik Zsófia fogalmazott meg: „Mi lesz, mi legyen Orbán után?” Miközben mélyen egyetértek azzal, hogy súlyos felelősségünk a válaszkísérletek és a helyes kérdések megfogalmazása. Csakhogy egy ideje azt próbálom kérdezni, hogy mi a természete a rezsimnek és hogyan jutott az ország ilyen helyzetbe. Az elsőre, nagyon felületes módon, viszonylag egyszerű a válasz: Magyarország ma nem jogállam, eltávolodott a demokratikus államok közösségétől. A mélyebb elemzések itt is szükségesek lennének, mert tudnunk kéne, milyen típusa ez a nem-demokratikus rezsimeknek. A második kérdésem (hogyan jutottunk ide?) azonban nagyon bonyolult, ha komolyan vesszük. Történeti elemzéseket, a társadalmi folyamatok értelmezését igényli és sok önkritikát, szembenézést. Amit ebből eddig sikerült megértenem, nem foglalható könnyedén össze abban a műfajban, ami itt rendelkezésre áll. A legtöbb politikai jövőt latolgató beszéd, önvédelemből, kényelemből, más méltányolható vagy nem méltányolható okból nem vagy alig veti fel ezt a problémát. Sőt, a választások közeledtével jogosan hivatkoznak arra, hogy a súlyos borúlátás és hosszú távú teoretikus problémák, pláne önkritika inkább ne zavarja a remélhető sikert. A hogyan jutottunk ide kérdésére adható válaszkísérletekből kevés közvetlen gyakorlati haszon származik. Szívesebben halasztom el ezek megfogalmazását, jobb esetben egy olyan közeli jövőbe, amikor epizodikus kisiklásnak látszik majd a Fidesz-rezsim. De most azt gondolom, hogy nem epizodikus, a kisiklás nagyon hosszú távú és ezzel nem szívesen terhelem a gyakorlati változások elkötelezettjeit. Mert értékrendszerüket, demokratikus elkötelezettségüket osztom, csak reményeiket kevéssé. Igaza van mindenkinek, aki arra figyelmeztet: ne adjunk teret annak, hogy a sikertelenség jóslata önbeteljesítővé váljon.
De a hallgatásnak is ára van. Ha barát kérdez, előbb-utóbb muszáj válaszolni. A „mi legyen Orbán után” kérdésére könnyebbnek tűnik a válasz. Kell csinálni egy demokratikus jogállamot, sokkal jobbat, mint Orbán előtt volt, mert az Orbánhoz vezetett. A „mi lesz Orbán után” azonban nagyon bizonytalan. Ennek a mostani rezsimnek ugyanis az az egyik legkárosabb következménye, hogy nehézzé tette a tiszta megoldásokat, kiszámíthatatlan folyamatoknak tette ki az eddig stabil területeket is, feloldotta a köz és a magán határait, az elfogadható és morálisan kifogásolható következmények közötti határokat. Ezt elsősorban azért tehette meg ilyen könnyen, mert ezt a nem demokratikus, autoriter, rendies, nepotikus, félelemre épülő magatartásrendszert mélyen fekvő társadalmi áramlatokra építette. Olyanokra, amelyeket a rendszerváltó elit két évtized alatt, tudatosan vagy nem, nem kezelt megfelelően. Azért nehéz megszabadulni az Orbán-rezsimtől, mert többé-kevésbé mindenki közreműködött a létrehozásában: a magyar demokrácia ezt a Frankeinsteint hozta össze. Egy rendes elemzés kimutathatná, hogy mindegyik megalázott jogállami intézmény, mindegyik legyalult szakma, minden megtépázott társadalmi csoport szorgosan dolgozott e szörny előállításán. A szegény alkotmánybíróság, számos remek teljesítménye mellett, hányszor volt képtelen védelmébe venni fontos autonómiákat és szabadságokat, hányszor sumákolta el az elvszerű megoldásokat? Szegény, gerinctörött bírói kar mikor lépett fel önbecsülése érdekében ennél sokkal veszélytelenebb években? Mikor nem érződött a szakmákon az alárendelődés, megalkuvás bűze? És így tovább a végtelenségig....
 
Szóval azért nem lehet értelmes módon közelíteni a mi lesz Orbán után kérdését, mert nem látjuk, hogy miként (és mikor) lesz vége. Az a mód, ahogyan vége lesz, erősen meghatározza az utána kérdését. Mindenki csak a demokratikus változatot tekinti kiindulópontnak, és ebből valóban az következik, hogy csak jogállami eszközökkel lehet megszabadulni a nem jogállami terhektől. Úgy viszont sok esetben nagyon nehéz, mert az egész közjogi átalakítás azt célozta, hogy ne lehessen felszámolni jogállami módon. Meg kell-e szabadulni a nem jogállami igazságszolgáltatási szervezet vezetőitől? Igen, hiszen a gyakorlatban is bizonyították, alkalmasak a politikai szándékoknak alárendelődni. Tehát jogállamban alkalmatlanok. Meg kell-e szabadulni az alkotmánybírák túlnyomó többségétől? Persze, mert jogállamban be se kerülhettek volna, és ezt állandóan igazolják is. Jelentős személyzeti szelekciókat kell-e elvégezni a közigazgatásban? Hát persze, hiszen a politikai megbízhatóság felülírta a szakmai kvalitásokat. És minden ilyen egyszerű válasz mögött ott lapul a jogállami eljárások zárójelbe tételének réme. Számomra fontosabb ez a jogállami, intézményi rekreáció, mert az összes többi borzalmat, például a tulajdonviszonyok, államosítások, oktatási rendszer őrületét egy legitim, jogállami intézményrendszer majd kezelni tudja. De kik csinálják majd ezt a jogállamot? Részt vesznek-e benne azok, akik lerombolták az előzőt? Történelmi példák sokasága arról szól, hogy részt szoktak venni, ha elkötelezettséget mutatnak a demokratikus értékek, elvek, eljárások iránt. Ehhez azonban nagy összeomlásra lenne szükségük, a társadalom radikális, egyértelmű elfordulására a „nemzeti együttműködés rezsimjétől”. Különben még egy sima választási győzelem is legfeljebb rövid kísérlet marad a keleti Magyarországnak a demokratikus Nyugaton tartására. Számomra a jogállam és a demokrácia társadalmi képződmények, nem pusztán intézmények. Azok a társadalmi állapotok, amelyek kitermelik, konstituálják, megőrzik, működtetik mindig fontosabbak, mint egy jó alkotmány. Egy jó alkotmány összhangban van a társadalmi állapotokkal, feltéve, ha nem kell szükségképpen éppen abban mesterkednie, hogy a saját támogatottságát segítse létrejönni. Az igazi kérdés, hogy van-e még egy esély egy ilyet létrehozni. És egy ehhez tartozó még kellemetlenebb kérdés: nincs-e valóban ennek a nem alkotmányszerű alaptörvénynek éppen annyi társadalmi gyökere, amennyi hosszasan ide horgonyozza ezt a kompot?
Azért nem szeretek válaszolni ezekre a kérdésekre, mert a rengeteg sérelem ellenére sem látom azt a társadalmi elfordulást, amely visszavisz a demokráciába. Azért nem tudok válaszolni, mert a kívánt demokratikus győzelem is járhat katasztrofális következményekkel. Ehhez képest az ellenzéki erők bénázása másodlagos – bár persze a fenti diagnózis egyik igazolása.
